I.
I.
A hosszú rázástól elgémberedetten ment fel a néhány lépcsőn, s benyitott a vendéglőbe.
Nem nézett vissza a kurátornéra, izgatott volt s ideges; örült, hogy a szekérről leszállhatott, örült, hogy a parasztszagtól végre megszabadult.
Egészen más embernek érezte magát bent a kocsma új, idegen levegőjében. Dohányfüst, fülledt meleg s borgőz volt itt, néhány iparos forma ember ült a veres abroszokkal leterített asztalok körül s átbeszélgettek egymáshoz, ordítós és túl élénk módon.
Gyorsan keresztülment köztük, s jól érezte magát ebben a más világban, úrnak érezte magát, bátran haladt keresztül ezen a szobán, a barna függönyökkel kárpitozott másik ajtóig, a szomszéd teremben fehér volt az abrosz és világosabb volt a levegő.
Kabátját felakasztotta a fogasra, amely rendkívül magasra volt fölszegezve, aztán leült egy asztal mellé. A szék volt-e szokatlanul alacsony, vagy az asztal a szokottnál magasabb, de mosolyogva vette észre, hogy lesüppedt.
A másik sarokban három urasabb ember ült, ittak, s az arcuk vörös volt, már éjféli mámor volt bennük, s halkan üldögéltek.
Valahol felállott egy fiatal lány, s közelebb jött, eléje állott, kicsi fehér kezét az asztalra támasztotta, s kissé álmosan, kissé lustán, kissé kedveskedve mondta:
– Mit tetszik parancsolni?
Miklós uralkodott magán, mert érezte, hogy mindenki ránéz, de egyszerre, gyorsan, súgva, külsőleg hideg arccal azt mondta:
– Magát.
Ez a szó oly váratlanul jött, mintha a sötétben gyufát gyújtanak: egyszerre idegen világ tárgyai, idegen állapotok hangulatai, idegen szívek érzései tűntek elő.
A lány megmutatta vékony sűrűfogú, tömött, fehér fogsorát.
Miklós lehunyta a szemét, a hőség elfutotta csontja velőjét.
Mióta bejött a szekér vele a városba, valami buja gerjedelem hatotta át meg át.
Már régen kísért benne az érzékisége. Mikor dolgozatának befejezéséhez közeledett: akkori nagy és erős láza valósággal szexuális izgalom volt benne, amely azonban mint felhalmozódott energia maradt ereiben kielégítetlenül. A öreg papnét nyilván ezzel a belőle önkéntelenül áradó hőséggel bűvölte meg, s Mártácskát, a cselédet, a tanítónőt, a kurátornét, minden nőt, akivel dolga volt tegnap óta, úgy megszédítette a belőle kiáradó s fojtva, így annál varázslatosabban ható buja hőség, ahogy a falu bikája méltóságos és komor baktatásával a falu utcáján, minden teheneket önkívületbe hoz, pusztán mélykarikás fekete szemeinek s fityegő szügyének, lebernyeges nyakának izgatásával. Már ő maga is gondolt az este némi hasonlatosságra, amint a csordával hazatérő bikát látta: ő maga szinte megdöbbenve meredt rá s gyermekkorának «jön a bika!» rikoltásai újultak meg benne… Hogyne forgatná fel szegény szőke tehenek vérét a magános hím…
Valamit sejtett; így néznek őutána már régen a nők a falujában: a magános és rideg legény után, aki komoran s vadul elzárkózva mindenkitől annál izgatóbban hat talán a fantáziákra.
Az éjszaka a kurátorné valósággal megdöbbentette: annyira alázatos, halk és néző volt, úgy összegubbaszkodott a szekérben, ott az első ülésen a lovakat hajtó gyerek mellett, s ha szólott, oly melegen sütött belőle a perzselő vágy: hogy szólani nem mert hozzá…
Csodálatosképpen a falu élete s a falu nemisége nem hatott rá. A falujában félt; a falusi nőktől rettegett: botrányt érzett, minden elszalasztott szó mögött s nem merte a száját kinyitni, már a következményeket számította. A falu, a maga parányi méreteivel, a maga teljes tisztaságával és egyszerűségével brutálisan hatott rá. S azokat a sokszoknyájú, kevés ingű nőszemélyeket idegenül és egészen más érzéssel nézte, mint itt a kisváros nőit… Amint beért a városba, azonnal, mint valami rontás által, fölszabadult a vére, a fantáziája, s szinte kirobbant a torkán a bűn vágya. Visszaemlékezett kisfiú korára, egy ilyen kisvárosban, hogy élte át a fantázia első csapkodásait, s ma is a kisváros volt neki az emberélet csudálatos nagy bűnpalástja, amelynek a ráncai között el lehet tekeregni, bujkálni, ki lehet végre tobzódni magát s telefalni éhes szívét olcsó, de kapható gyönyörrel. Mindenkor jéggé dermedt érzéssel gondolt vissza rá, hogy egyszer a parókiájára belopózott egy fiatal parasztlány. Éjjel. Sötétben. Mezítláb. Fölkínálta magát, szótalanul és szemérmetlen. S benne megfagyott a vér a rémülettől: ha valaki rajtakapná, mekkora veszedelem… Az egész jövője, állása, emberi tisztessége, a közbecsülés, a papi hivatás, az isten szeme… Most, hogy a városban érezte magát, egyszerre elfeledte, hogy pap, hogy állása méltóságát hordja vállain: egyszerre az a kisdiák lett, akinek még alig fordult meg elméjében, hogy pappá lesz a jövendőben, s arra kell készítenie magát. Most csak mohó férfivágyai reszkettek ki belőle, s most egy pillanat alatt levetette magáról mindazt a kínos terhet, amit az egész élete okoz neki… Csak nézett a lány szemébe, könnyes és fátyolos szemmel, s érezte, hogy a gyakorlott s az ilyen nézéssel szemben közönyös lány szeme meghomályosodik, s elfordul felőle s ezzel mintegy kiszolgáltatja magát annál szívóbb, vonzóbb s tapadóbb kutatásának…
Még élt úgy ahogy benne a közélet emberének némi kötelesség-érzése, s mereven ült s merev arcot vágott, pedig már alig bírta ezt a külszínt megtartani… Szeretett volna, ha őszinte mer lenni, felugrani, kiáltani, ordítani valami artikulálatlan és szép hangot s derékon kapni a lányt és elvinni, elvonszolni magával félre a legelső zugba, ahol szem nem látja…
– Lehet? – nyögte, halkan, torkából kiváncorgó hanggal a lánynak.
Ez kinyitotta szürke szemeit, tágra és nagyra, nagy, vizes, hirtelen nőtt szemeit, s felcsucsorított ajakkal, szórakozottan igent pillantott.
A fiatal pap feje megszédült a boldog örömtől s a szája kinyílt, nem bírt elég lélegzetet venni.
– Parancsol?… valamit?… – kérdezte a lány, hihetetlenül izgató, forraló, maceráló hangon. – Vacsorát?…
– Igen – nyögte neki.
– Majd megkérdem, van-e még?
Elfordult s a terem sarkában, a falba vágott kis ablakhoz ment, a konyhához.
Miklós uralkodni akart magán, rettegett, hogy hátha mégis ráismer valaki, meglesi valaki, megtud valaki róla valamit s nem bírta egy fél-pillanatig levenni a szemét a lányról. Falta annak az alakját, a mozdulatait, a ringását, számítás nélkül és gondolkodás nélkül, de oly elementáris mohósággal…
– Szakácsné, kérem… Mit ad vacsorára?… – s visszafordult: Jó lesz sertéskaraj?…
Miklós nem értette a szót, de a szíve görcsösen összehúzódott, mikor a lány nagy szürke szemeit magán érezte.
– Jó – intett aztán, kurtán, gyorsan; hagyd már, hagyd már, ne tartóztass, mondta az ideges mozdulata.
– Káposztával?
– Igen.
A lány sajátságos ballagó lépéseivel, hogy emlékeztetett a tegnapi tehenekre, a meztelenlábú nagy tehenek fehér combjai ugyanígy vetéltek, a lány közelebb jött s félkönyökkel picit odatámaszkodott hozzá, Miklósnak még sűrűbb lett a vér gőze az agyán, a lány melleit érezte, hihetetlenül vékony volt a lány blúzának anyaga, s meglátta, hogy az ing vászna hogy feszül keresztül alatta…
– Bort?… Sört?…
– Sört.
– Barnát?…
– Barnát.
– A barnát szereti?
– Én magát szeretem…
A lány mosolygott; a mosolyában volt valami idegenes; nem volt olyan egyszerűen bizalmas, mint a fiú hozzá, ahogy ez vágyta; idegen volt, szinte félt a rettenetes mohóságtól; adta magát, hagyta magát, szinte hivatásszerűen, de visszariadt a lénye a falánk akarással szemben, s ezt Miklós nyersen kiérezte. Maga elé nézett komoran, s utána is szólott a lánynak:
– Adjon mégis bort. Egy fél liter fehéret.
A lány újra elmosolyodott. Az ajka olyan finom és vékony volt, középen kibuggyant, mintha a vér pöttye lenne, csók. Oly fiatal volt s annyira üde és természetes, az arcán semmi festék, se púder, a haja ketté választva középen, s rendkívül dús nagy haja, nagy hullámban fellobban a fejtetőig a kontyba. A drága, a drága, mint egy kisvárosi szép papkisasszony, egy szűzi szép angyali papkisasszony.
Egészen könnyben úszott a fiatalember két szeme s már alig bánta, már nem bánta, ha észreveszik rajta, már nem bírt uralkodni magán…
A lány odahozta a bort, különös ódivatú zöld parasztüvegben. Gyerekkorában látott ilyen üveget, a parádi vizet szokták ilyen félében adni. Úgy megérezte ezt az üveget, s olyan fájdalmak szaggatták a mellét.
– Szobát is drágám, mondta egészen halkan, szobát is kérek – mintha a szívéből szent szavak sisteregnének, a szerelem és epedés fülemüle dala.
– Igen, szobát – mondta a lány –, szoba is fog kelleni, s visszaballagott a kis ablakig.
Kicsi hangja érdesebb volt, s már amolyan kikezdett s ezt ő meghallotta és mégis még mindig előző gondolatát mondta magában:
– Így kellesz te nekem, így kellesz, így kellesz. Mert istenem, mi volna, kár volna, ha nem volnál ilyen fiatal és szép… és angyali… büdös…
Egészen mámoros volt, s nem tudta, mit beszél, nem tudta, megijedt, hogy nem e hangosan beszél.
– Lehet a szobában megenni? A vacsorát.
– A vacsorát?
– Igen.
– Minek a…
– Gyere be velem…
A lány arca hidegebb lett.
– Nem lehet. Majd zárás után.
– Mikor zártok?
– Ma későn, a szeparéban vendégek vannak… A képviselő, meg a rendőrkapitány…
– Gyer idébb.
A lány odahajtotta aranyos-barna fejét, a hajából olcsó parfüm tódult, de a világ minden illatánál édesebb a fiatalembernek, aki dagadt cimpákkal szagolta s valamit súgott.
A lány elhúzta finom, vékony fél száját s mosolygott s kéjesen meglibbenő pillákkal intett igent.
Miklós a zsebébe markolt, s kikotorta a legnagyobb darabot az aranyak közül, s odanyomta a lány markába. Megfogta egy pillanatra a lány puha kis kövér kezét, s a testében villamáramok úsztak.
