VI.
VI.
A beteg állapotában másnap nem találtak semmi változást, lázálmok gyötörték s csak ritkán fogadott el egy-két kanállal a lebbencs-levesből, amit a púpos kotyvasztott a számára. Így telt el egy hét, Marica csonttá soványodva feküdt nyomorult vackán. A púpos – mit tehetett egyebet – időnként beszámolt Stévónak. Bizonyos fölénnyel adta elő megfigyeléseit, s mindenképpen éreztette vele, hogy ő az, aki lát.
Ő látta valóban egyedül Marica senyvedését, a mélyen beesett szemeket, melyek köröskörül mintha tintával lennének feketére kenve, ő látta a besüppedt arcát… a szem alatt, mintha a csont előbbre jönne minden nap, s rajt két égő piros folt; az orra különösmód, mintha hegyesre volna faragva; a sovány karjait, a lábszárait, mikor kínlódásában letaszította magáról a pokróc takarót.
A Marica volna ez? – gondolta gyakran s a homlokát dörzsölgette… ez volna a Marica? A szép, a vidám, az erős, a csúfolódó…
Elkábult, belezavarodott a tűnődésbe, ha egyfolytában sokáig nézte és szólongatta: Marica, Marica… és senki nem felelt.
Egyszer ilyenkor az jutott eszébe, hogy vaknak lenni talán mégis jobb.
