Ibsen: Brand • A harmadik felvonásból
A harmadik felvonásból
birót vet ki a nyereg,
kezei zsebredugva resten,
zárójelek egy szó körül.
A bíró: a kert ajtaján át: Jónapot! Ugy-e nem örül,
hogy megint ily rosszkor kerestem -
Brand: a házba mutat: Tessék.
A bíró: Minek? Oly szép e kert.
Szabad néhány szót szólni? Mert
biztos, ha minden jól pereg,
ön is nyer és én is nyerek
Brand: Halljuk.
A bíró: Mondják, anyjába már
a lélek is csak hálni jár; -
sajnálom őt.
Brand: Csöppet se kétlem.
A bíró: Nagyon sajnálom őt.
Brand: Tovább!
A bíró: Elaggott; - nincsenek csodák,
s odajut a munkás s a tétlen.
S hogy épp a ház előtt megyek,
gondoltam: itt csak a hegyek
vigyáznak, rajta; majd pedig,
hogy széltiben azt hirdetik,
s a rossz hír mindig messziszáll,
hogy nagy itt a rokonviszály -
Brand: Rokonviszály?
A bíró: Mondja: anyám
úgy él, ahogy nem él rokon.
Hogy túlmegy a kellő fokon.
A pénz örökre pénz marad.
És ő az osztatlan tanyán
az apai jussból arat -
Brand: Az osztatlan tanyán; - azon.
A bíró: Az ilyesmi sose haszon.
És most, mikor ezek miatt
gyanítom, hült szíve talán
a halált várva sem riadt,
remélem, nyelve nem csalán
s meghallgat, bár keserűn folynak
ezek a percek.
Brand: Ma vagy holnap;
mindegy, hisz nem köt semmi gát.
A bíró: Nos, akkor a dologra hát.
Mihelyt az anyja furcsa, vad
szivének a föld nyugtot ad, -
(csak pár nap még!) lesz pénze bőven
Brand: Ily szépeket hisz?
A bíró: Mért ne hinnék?
Kincs várja minden kikötőben,
míg látcsövén elláthat innét.
Nagyon gazdag lesz!
Brand: És a törvény?
A bíró: mosolyog: Aki nem tesz semmitse görbén,
nem is veszthet el semmi pört -
s ön a máséra sose tört.
Brand: És hátha igazán akad
egy ember, aki kifakad:
pap, én hízlaljam a családod?
A bíró: Sose lel köztünk ily galádot!
A nép nyelvén nincsen lakat,
de józan s nem sokat beszél; -
bízzék meg bennem, nincs veszély.
Tehát; jómódú lett, igaz?
nem, gazdag lett; sohase dugja
magát el e szomorú zúgba;
nagy a világ s van még vigasz.
Brand: Azt hiszem, mindezt ki lehet
egy szóval mondani: mehet!
A bíró: Talán. Mindőnk javára válna,
az biztos. Hogyha sok vad álma
közben tudná, minő e nép,
amelyet prédikálva tép,
látná, hogy ön e néhány portán
az, ami nyájon a toportyán.
Jól értse meg! Nos, hogyha látok,
miköztünk nem soká marad,
mert ott ön súlyos, árnyas átok,
ahol a bércek rése tátog,
ahol kopár a völgy-garat.
Brand: Szülőhelyünk úgy ölel át,
akár az anyaföld a fát; -
aki ott rossz úton üget,
balog lesz és dala süket.
A bíró: Jelezzen minden jó utat:
Kutasd, amit hazád kutat!
Brand: Lent gyakran izgulnak az ellen,
mit üdvösnek hisznek a fjellen.
A bíró: A völgy fia nem szólhat ekképp!
Minket minden kis tüske megtép.
Brand: Ó, már egész refrénbe megy,
hogy más a völgy és más a hegy!
Mindenki kapkod, aki nyerhet,
de senkisem vinné a terhet;
csak a jajszó nyög, hogyha félnek:
jaj, csupa roncs bennük a lélek!
A bíró: Mindennek van kora s a kor
saját lován dübörög harcba.
Miránk is ránkkerült a sor
s a nagyvilágnak bő a sarca;
ma, persze, volt-nincs; messze mult;
de a kincsünk mégis csengve hullt.
Most bús e föld s maróbb a gondja;
de hírét élteti a monda;
nagy tettei e csoda-kornak
Bele királlyal összeforrtak; -
és ránkmaradt pár ósdi sor,
amelyben Ulf s testvére Thor
s több ily derék, ki vérre forr,
a breton partokon teremve
öldökölt, mint annak a rendje.
Az egész Dél vacogva hörgött:
Isten, pusztuljon e sok ördög!
S bizony földik voltak azok
az ördögi, vandál gazok.
S boszújuk nyers volt s ronda, ronda,
és dúltak vért s tüzeket ontva!
Egy hősrül még beszél a monda,
aki fölvarrta a keresztet; -
s akit valami nem eresztett -
Brand: Ugy-e maradt néhány gyerek
e hős után?
A bíró: Egész sereg;
de honnan tudja –?
Brand: Ó, maradt,
aki megállja a sarat,
s addig szolgálja az Eget,
míg szépecskén itthonreked.
A bíró: Bizony ezek csak ily korok.
De nyelvemen Bele forog!
Először Délt csaptuk a porba,
majd sorba jártunk, sorba, sorba,
rokont, szomszédot és barátot;
mezőkre mentünk csak tüzért,
s ha templom és ház fújt zsarátot,
nagy tettekből fontunk füzért. -
A vérhez, amely így csorog,
toldhattak új és új korok;
de, ha nem is hagy e derék
mondákon semmiféle mázat:
egykor fönt is járt a kerék -
ó, régen eltelt az a század,
de, mondom, nem voltunk herék,
s adtunk tüzet és némi vért
a haladás céljaiért.
Brand: Én mást hiszek. Itt elfeledték,
hogy kötelez ez a nemesség, -
s hogy a sok kapa, kasza s bárd,
itt csak Bele jussának árt.
A bíró: Dehogy. Ha gyászát félrerakta,
csak nézze meg, minő a trakta,
hol én meg az urasabb fajta,
amely politikát csinál,
megmondjuk puncsot puncsra hajtva,
hogy él-e még Bele király.
Őt élteti a dal, a serleg,
amit emlékezőn emelnek,
s a tószt, ha hosszú, ha rövid.
Bennem sokszor mély vágyak keltek,
mik eszme-szálakból szövik
a köntöst, mely cifrázza testét –
s ujjongva teltek el az esték.
Egy kis poézis sosem árt.
Mindig csak ilyesmire várt
ez a falu; - de bármi módon
az életbe sohase tódom, -
csak este, úgy héttől tizig,
amikor édes a vizit,
s nincs kedvesebb, mint a diván,
s az ember már fürdőt kiván.
Ön itten idegen maradt,
mert úgy vet, hogy nem vár nyarat,
s ha kész, egykettő! - már arat.
Meg se döbben azon a terven,
hogy életet s eszmét keverjen, -
Isten s a krumpli s a paszuly
eggyéforr, azt már látom én,
mint lőporrá forr ravaszul
a kén, salétrom és a szén.
Brand: Talán.
A bíró: Igen. Nagyobb körökbe
a szava hallhatóan dörögne; -
ott, ott tegye, mit itt csinált -
s mi vessünk be tengert s hinárt.
Brand: A csillogás is belefér,
mely az apák hirébül él;
egy törpe sem nőtt még nagyobbra,
mert Góliát nevét gagyogta.
A bíró: Az emlék még fölemelt nemrég.
Brand: Igen, mert élet volt az emlék;
de az emlék sírjába már
a bárgyuság ürügye jár.
A bíró: Nos, száz szónak a vége egy; -
legjobb, ha innen tovamegy.
Munkája köztünk sose zöldel,
önnek semmi köze e földdel.
A haladást ezernyi bajban,
a fejlődést, mely e beteg
faluba még reményt vetett,
én, én fogom vezetni majdan.
Ez a kötelesség haladt
velem egész pályám alatt;
megduplázódott ez a nép,
nem, három jut most egyre, három, -
s a gyümölcs is, ha rút, ha szép,
az én magombul hajt ki nyáron.
E harcban a természet ellen
vad gőzzel törtetett a szellem;
utak s hidak vezetnek itt -
Brand: S az élethöz nem ér a hit.
A bíró: A fjord s a bérc közt fut nem egy.
Brand: De eszme s tett közt egy se megy.
A bíró: Előbb művelj araszt s araszt,
előbb legyen dús a paraszt, -
mind ezzel kelt s ezzel aludt,
mig meg nem törte a falut.
Ön most mindent eggyékavar,
északifényt és verem-üszköt;
ki tudja, ha kettős-fény támad,
mi a helyes, mi a zavar,
melyik a kín, melyik a bánat?
Viszonyt viszonnyal összetüzköd;
s a népet, hol közös az ellen,
fölbujtja, hogy egymásra keljen.
Brand: Valami mégis itt maraszt.
Mi választjuk e pár araszt?
De, hogyha célunk szent s örök,
szemünkbe lángirás dörög
s az Isten szól: ez a köröd!
A bíró: Maradjon ott, ahova termett;
maradjon s tömje be a vermet.
aztán szüntesse meg a bűnt,
mely nem szűnt meg, sohase szűnt!
Nyugodt lehet, amíg nem ünnep
a hét köznap, - s zászlói tünnek,
mert nem mindegyik sajka hord
Istent, akármily szép a fjord.
Brand: Ha ezt a szót követem folyton,
meg kell tagadnom régi-voltom;
igém: légy hű magad iránt,
s munkád minden bajból kiránt, -
amíg leszek, amíg vagyok,
házam fölött csak ez ragyog!
A nép, melyet altatva öl
a truppja, fölkel újra, föl!
Hol a fjeldiség szele fútt
már régesrég benőtt az út;
a koplalás kínjába rút
nyelvük hadart tengernyi bút;
a legforróbb vér sárbahullt,
a vágyak régi röpte: mult;
és súg a trupp: csak arra hass,
aki szilárd, miként a vas; -
de bármilyen nagy itt a sarc,
fölzenghet még e szócska: harc!
A bíró: Harc?
Brand: Harc!
A bíró: Akkor csak rajta, szentem,
s ön fűbe fog harapni menten!
Brand: Majd egyszer ki fog tűnni, hogy
sok győz, amikor összerogy!
A bíró: Gondolja meg; ha harc, ha béke:
mindent egy lapra tenni: kár.
Brand: És mégis így teszek!
A bíró: S a vége?!
az élet mindig túl-nagy ár.
Amit kíván, megkapja, bármi;
többé nem kell jussára várni;
a sorsa egy szegény gyerek
s egy asszony; - hogy csak kincs pereg
elébe, már nem is titok!
Brand: S ha mégis hátat forditok
e kincsnek, bárhogy bujtja önt?
Ha kell?
A bíró: Mindent pokolba dönt,
ha itt, e messze-messze fjellen
embert uszítgat ember ellen!
Lázítson gazdag déli partot,
hol készen villognak a kardok;
ott tán fényt és sugarat kérve
bokáig gázolhat a vérbe;
itt nem hull többé vér, csupán
verejték csúf kenyértusán.
Brand: Mindegy. Ez a föld az enyém,
s e földön a kardom kemény.
A bíró: Ha egyszer veszt, örökre vége;
s gondolja meg, mit vinne jégre!
Brand: Magamat, - ha remegnék tőle.
A bíró: Ki egymaga csatázik, dőre.
Brand: De a jobbak közt meg se döbben.
A bíró mosolyog: Jó, jó, - hanem mi vagyunk többen.
El.
Brand utána néz: Ott népem hús-vér fia megy.
Meleg, derék, jó és a tettek
szükségességétől se retteg, -
s miatta sír a völgy s a hegy.
Hegyomlás, tél, víz árja vagy
éhség, a pestis és a fagy -
oly rémes gyászt sohase lát,
minőt ez rág egy napon át.
A vész csak életünkre lesne; -
de ő –! Hány fényes, finom eszme,
hány vágy, amely lobogni serken,
hány érces ének átka, lelkem,
ez a szegény, keserves úr!
Hány szájra fagyott a mosolygás,
hány villámfény aludt ki már,
hány hős szárnyat takar a sár, –
mióta véres karja dúl!
Hirtelen félelmében fölkiált.
Egy lélek sem jön! - Senki, senki!
A doktor:
Elébe siet.
Mondja! Mit izen?
A doktor: Most már Isten kegyét esengi.
Brand: Meghált! - Megbékült?
A doktor: Nem hiszem;
a vagyonát siratta még,
aztán hideg lett, mint a jég.
Brand mélyen megrendülve maga elé mered:
Egy lelket veszt el itt az Ég?
A doktor: Talán nem szálnak véle pörbe, -
hisz több a meleg, mint a fagy.
Brand halkan: Mit mondott?
A doktor: Fuldokolva törte:
Isten nem oly zord, mint te vagy!
Brand: fájdalmában a padra rogy.
Védkeid gőzén és halódva,
egy hazugság ömlött valódba!
hogy itt a múlt lesz a jelen.
Ma már az a szent frigy sem ép,
amit Isten kötött s a nép; -
hisz minden kort más álom űz;
minket se borzaszt meg a tűz;
s a dajkamesék ős-frigye;
humánus légy! - ez az Ige.
Brand: felnéz. Humánus! Ez a lusta szó
manapság már mindenre jó!
Minden kontár ezt rágja csak,
aki akarni s tenni vak;
ez a kókler mellén a címer,
ki mindent merni tüzet mímel;
ez védi a gyávát, mikor
kimondott esküjén tipor;
s ez az elf, ha feszül a húr,
s humanistát kell gyúrni, gyúr!
Krisztushoz is az volt az Úr?
Mert ha nagyobb Isten malasztja,
a kínhalált el is halasztja, -
s ma Messiásunk egy kevély
diplomáciai levél!
Fejét tenyerébe ejti, néma gyászba merülten ül.
A doktor halkan: Hadd tomboljon ki a vihar; -
Legjobb, ha sírsz, te furcsa lélek.
A doktor: Szinte félek!
Mi bánt?
Ágnes: Egy féreg úgy kimar,
hogy még a könnyem is pereg –!
A doktor: Mi történt?
Ágnes magával húzza:
Jőjj! - Szegény gyerek!
Üdv nélkül! - Bús vég, bűnös élet!
Isten keze jelent meg itt?
Meg kell hogy váltsam vak szeszélyed
s vak kincsed, amely szerteszéledt; -
jaj nekem, ha elhagy a hit!
Feláll.
Fiúi tisztem e hegyen,
ez órától a harc legyen;
keresztesként törjek a szellem
harcán a hús hatalma ellen.
Az Úr minden haragot és
minden tüzet szivembe vés; -
most akaratom ezer ökle
hegységeket is porba lökne!
Brand: Ha belehalok is, soha!
A doktor: Nem kell több gyászt kirónia!
Brand zavarosan: Alf! Alf! Fiam! Irónia!
Alf! Alf! Fiam!
Be akar menni a házba.
A doktor visszatartja: Nos, mire vár! -
Itt nincs sugár, se fény, se nap,
a sark szele ront ide csak, -
itt csak a ködök árnya kél; -
ha köztünk éri még a tél,
Alfot el is temette már.
Menjen s a fia ép megint;
okos, ha vissza se tekint.
Brand: Ma este! Most! Elég, elég!
Ó, hadd legyen ép és derék; -
gleccser vihara, part szele
ne bánjon el végképp vele.
Jőjj, míg a vész nem dől miránk!
Tovább, tovább a sund iránt!
A halál tőre a gyerek
kicsi nyakára tekereg!
Ágnes: Ezt súgta valamennyi jel, -
de a felét se hittem el.
Brand a doktorhoz: Szavát, hogy nem hiába mék!
A doktor: Ahol az apák szeme ég,
ott könnyen elfojtjuk a bajt.
Ne féljen; ha szavamra hajt,
az élet fog nevetni rajt.
Brand: Ezer köszönet!
Ágneshez.
Född be, lelkem;
az est szele zúg már a nyergen.
Ágnes bemegy a házba.
s magával mily kegyesen bánik!
Sok ezt vagy azt sohase kérte, -
mindent vagy semmit! - dörgi rád;
de sok, mihelyt szakad a vértje,
csupa remegés, csupa vád -
a családja dől a kardba érte.
Brand: Mire gondolt?
A doktor: Anyjára zord
szavainak mennyköve forrt:
úgy kárhozz majdan, ahogy adsz,
ahogy lehül benned a dac!
S egyre gyakoribb ez a hang,
ahol a vér, mely satnya, pang!
Most önt meríti régi gyors
ladikja tört farán a Sors;
most mégis szédhasad kevély
kezében minden vádlevél, -
tengerbe hullnak a lapok,
amikkel mellünkre csapott, -
s most bármily hűvös itt az est,
fiát megóvni mégse rest.
Csak menjen, ha mennie kell! -
El anyja tetemétül, el! -
El, lelkigond és hősi hit; -
a mise vége krákog itt!
Mit nékem, hogy kereket old; -
nekem nagyobb most, mint mikor
száz rémült bűnöst széttipor. -
Ég áldja! Itt a tükre, kérem!
Fogja s okuljon e vitán,
s nyögjön föl: íme, a Titán!
El.
Brand kezét a mellére nyomja: Igen, itt.
A férfi: Vigyázz a bíróra.
Magod buján tenyészni kél,
de hogyha baj kell, az kirójja.
Mindég gyakrabban súgja, hogy
türelmed máris fogyva-fogy, -
s mihelyt anyád szíve se dobban,
valaki rögtön szárnyra kap.
Brand: S ha így tennék –?
A férfi: Sohase; jobban
tudjuk mi, hogy ki itt a pap;
tudod, hogy útja balga, vak,
s előtte se hajtasz te térdet, -
hát szép lassan hálóba rak -
Brand tétovázva: Nem, - a valót beszéli csak.
A férfi: Akkor gonosz hazug vagy, érted?!
Brand: Én -?
A férfi: Hányszor mondtad, hogy a nagy,
a harcos Isten kardja vagy, -
hogy örök fészked ez a föld,
hogy itt kell, hogy a Vétket öld,
hogy ne könnyítsünk sorson, jusson,
hogy bárki bukhat, csak ne fusson.
Pap, ez maraszt! Sok büszke láng
a te tüzed zuhogta ránk.
Brand: Dehogy, itt most is bot a fül;
holt lelketeken átok ül!
A férfi: Lehet, talán; - de hány sötét
agy vágta szét az éj ködét.
Brand: Még tízszer több, kit leple föd.
A férfi: A te tüzeden tűnt a köd.
De jó; ne hallgass te se rám;
nem a tömeg fontos, a szám;
ember vagyok, se fény, se szenny, -
mondom: ha el tudsz menni, menj!
Engem is lelkem szomja nógat;
nem könyvekből faltam a szókat;
mélységekből mentett meg öklöd, -
szabad-e mostan visszalöknöd!.
Maradni fogsz; én még hiszek;
vigyázz, a mélység már sziszeg!
Isten véled! Lásd, bízva mék:
nem vesztlek még én el s az Ég.
El.
Ágnes félénken: Hogy rádfagyott e szürke csend!
Mintha szived is sírna bent.
Brand: Minden telt szót, mely zúgva kel,
zengőbben zúgat szét a fjell.
Ágnes egy lépéssel közeledik: Brand kész vagyok!
Brand: Mire? Ki hív?
Ágnes erőteljesen: A gond meg az anyai szív!
Gerd nagyokat tapsot s tébolyult örömmel kiáltja:
Svartetindről útja-vétve
szállt gonosz baglyom a rétre;
tolla közt a szél kuszált, -
így röpült a rőt napon, -
búgva vitt egy bősz huszárt, -
az volt, az volt a papom!
Templomotok kire vár?
Zárt kapuja csupa zár;
híre törten és sután
kullog az enyém után.
Ott a papom, büszke, szép,
hűs karinge jeges harmat,
melyre prémnek havat varrtak; -
hogyha nem jösz, porba nyom;
templomotok csupa rom;
hős papom a buta nép
megvasalt nyakára lép!
Brand: Bálvány-nótád tüze gyenge,
hogy az én bukásom zengje!
Gerd a kert ajtaján bemegy: Bálvány? Csitt! Senki se hívja!
Bálvány? Ó, tudom mi az;
néha jó és néha gaz,
egyre fényes, egyre cifra.
Mondd, mit rejt ez a puha,
takaróforma ruha? -
Tán egy lábat, egy kezet!
Látod, mily finoman ója
ez a selymes, drága pólya, -
mintha gyermek volna, lelkem?
Född be, - hisz csak bajra serken!
Bálvány? Menj, ha az vezet!
Ágnes Brandhoz: Tudsz-e sírni, árva lélek?
Szűz hitünk is gyászra nőtt!
Brand: Ágnes, asszony, - sírva félek,
hogy az Isten küldte őt!
Gerd: Csitt; harangszó zúg a fjellen,
friss csodák hangos jele!
Nézd, hány édes pici szellem
tódul a templom fele!
Nézd, hogy futnak a koboldok,
kiket a pap csalt hinárba!
Sírjaikat sose lestük?!
Lám, az Úr segélyt kinálva
kikotorta gyenge testük!
Még csak egy zsineget oldok,
s táncuk újra fürge, boldog; -
gyilkos lavinák nyomát
jelzi itt sok kis bolond;
csitt, hogy sírnak: jaj, szülém!
nem is ül az a fülén;
nézd, ott ballag a komád,
ahol az a raj tolong; -
nézd, hogy szívja e kerek
nőt az a halott gyerek; -
ezt kereszteltette volna
gőgös anyja oly hülyén?
Most lökjük a papot porba!
Brand: Pusztulj innen! Bősz heved
megzavar -
Gerd: Csitt! Ő nevet,
ő, aki a holt hegyoldal
útjain beszél a holddal;
aki szótlan jegyzi, hogy
számotok mennyire fogy; -
hej, vigyázz, hogy meg ne rakjon;
hogyha nem jösz, porba nyom,
templomotok csupa rom, -
most viszi papod' a baglyom!
Átugrik a sövényen s a sziklákon eltűnik. Csend.
Brand rámered: És az út?
Előbb a kerti kapura, aztán a ház ajtajára mutat.
Ez? - vagy emez?
Ágnes rémülten hátrál: Brand -!
Brand követi: A gyermek vagy a hit
fente ki a kardom itt?
Ágnes messzebb hátrál: Dörgesd rám e zord Eget, -
mégse felelek neked!
Brand tovább követi: Nem, határozz; anya vagy;
vagy a nap kell, vagy a fagy!
Ágnes: Asszony vagyok; te, a férj,
tégy, parancsolj és ne kérj!
Brand meg akarta fogni Ágnes karját:
Vedd el tőlem ezt a kelyhet!
Ágnes egy fa mögé menekül: Brand, ez csak anyától telhet!
Brand: Ez szó vert rám sarat!
Ágnes keményen: Mondd, a hited hol maradt!
Brand: Újra csak a sár és iszap!
Ágnes: Tudod-e, mit kért az Úr?
Brand: Tudom!
Erősen megszorítja Ágnes kezét.
És most dönts: a lelked
csúcsra jut, vagy vérbe fúl!
Ágnes: Tedd, amit Isten kiszab!
Szünet.
Brand: Jőjj; a völgyben már szemez.
Ágnes tompán: És az út?
Brand: hallgat.
Ágnes a kert kapujára mutatva, kérdezi: Ez?
Brand a ház ajtajára mutat: Nem, - emez!
Ágnes a karján fekvő gyermeket magasra emeli:
Isten! Hogyha ez a vége,
én emelem föl az Égre! -
Én se vagyok fukarabb!