Augusztus 15.
Augusztus 15.
Ez a szél már őszi szél. Az erdőszéli nagy fenyő megsuhogtatja száz meg száz kis ostorát hűvösebb leheletében. Délről jön és mégis hűvös. A nap még vadul legénykedik az égen, de az árnyékba már nem tud betolakodni heve. Hűvös déli szél fúj, de csak hasmánt mászva jut előbbre. A fenyők teteje meg se moccan, csak erdőszéli árvát tud hangra bírni. Suhog, suhog az árva s a mogyoró-bokrok halk zörgéssel felelgetnek neki. Árnyas helyem már napfoltokkal csipkés, zörrenő levélre ereszkedik fejem s a mogyoró már megpirulva hull körém. A nagy hangyák tán be is fejezték a télire való gyűjtést, alig látni belőlük. Csak itt-ott, hegytetőn, ösvényen keresztül vágó, mélyre taposott országútjaikon vonulgatnak üzletes szorgalommal: tán nyári lakásból téli szállásra igyekeznek. Déli szél fúj és hűvös, a Szitnya felől, amely óvatos, úri távolra húzódott tőlünk a látásfogó párás levegőben.
Őszi szél fúj s illatozva hallgatnak a néma, megmerevült fenyők.
A madárcsipogás megritkult, a tücskök félbandával játszanak, a lebbenő varjak, karcsú héja más vidékre húzott, szaporább a földbéli darazsak döngése, több a légy és szemtelenebb, fiatal, vörös, dús lombos farkú mókusok zörgős csigavonala fut föl s alá az öreg fenyőkön és déli szél fúj, gyönge, alattomos, hűvös.
Mi fáj nekem, a lomb, a zöld, a virulás néma halálküzdelme vagy halódó boldogságom ekhós zokogása szívem barlangjában?
Elmúlt a málna, töve kiszáradt, gyümölcsét leszedték, elaszott. Fekete szeder néz zöld indájáról komolyan szembe, a mogyoró érik s éjjel az ég dúsan csillagos.
Hát nem szép az ősz? Hisz régen úgy szerettem, most pedig agyam nem részegül meg finom, halk illatától, fülem süketté borzad enyhe dallamától, szemem fárad a fáradó színektől, a szívem, szívem mogorván kopárul.
És déli szél fúj, hűvös, idegen.
