Augusztus 17.
Augusztus 17.
Gondol-e rám vajon?
----
Reggel, ha fölkel s végigsimít haján, gondolja:
– Így vonta végig fejemen kezét, visszafogott erővel, remegve.
Ha szája nyílik, gondolja ezt:
– Csókja emlékét szaggatom szét.
Szemét tekinti:
– A bánat tükrözik most komoly, barna szemében, nem az én mosolyom.
Utcára ha lép, széttekint, gondolva:
– Mely tájra nézzek, merre is?
Ha selyemblúza tapad karjára, ezt gondolja:
– Mily forró volt keze susogó szövetén keresztül!
Keble, párnája puhasága ha összevegyül, sóhajt:
– Mellén jobban nyugodnám!
Szíve ha dobban:
– Érte dobbant.
Ruhát vasal:
– Nem gyűri többet össze!
Málnaízt oszt a kicsinyek kenyerére:
– Szerelemben szedtük minden szemét.
Csókra ha szomjazik, megvillan alakom előtte. Erdőzúgást ha hall, szíve megvonaglik, rétre ha lép, lemosolyog rá. Az utcasarkon előbukkanó én, én vagyok. Az ablakán kopogó esővel én hívom ölelésre. Az ajtóközön besívó szél az én sóhajom. Az utcán elkongó éji lépteket az enyéimmel méri össze. Ismerős hang zenéjében az én hangomat kutatja. Kis lánya csókján csókom remeg emlékezetében. Én vagyok a ragyogó nap, amely tüzes arany csókleplet borít föléje, én vagyok a szobájában lihegve hallgató barna éjszaka. A gondolata, vágya, szerelme, mindene!
----
Így van-e vajon?
Rút bolondság az élet, öregem!
