Július 12.
Július 12.
Az éjjel jól aludtam. Másfél éve először. Illetőleg aludtam. Alvás! Milyen szent, megnyugtató, kedves szó. Az ember leteszi a fejét a párnára, az izmok meghúzódnak, kiengednek, a gondolatok puha forgással kínzó gépe megáll s Buddha nirvánájába süllyed lágyan minden. Ó, azok a pesti éjszakák, harmadik emeleten, leeresztett redőnyök mögött. Éjfélig olvastam, hisz tudod, az asztal alatt egymásba kulcsolt lábbal, neki könyökölve, fölébe görnyedt háttal. Már mámoros voltam a más szavától, idegen gondolatoktól, idegen, fölényes, alázatos, mindentudó, benyomások szelíd kaleidoszkópját forgató egyéniségektől, de olvastam, káprázó szemmel, bágyadt részegségbe zajló aggyal, mert féltem az ágy pihés, lágy gyötrelmétől. Aztán összecsuklottam és nem értettem meg a legegyszerűbb mondatot sem. Lefeküdtem. Hanyatt nyújtóztam s testemre-lelkemre ráomlott a nyugalom – pár perce. Távoli hadseregek ütemes zaja döngette a messze körutat, súlyos pöröly zuhogott mesés távolban, neszelő léptek suhantak az előszobán, a szekrény megmozdult: figyelni kezdtem. Nem, nem, semmi, köröskörül mély csönd, csak türelmetlenül lüktető vérem dobol a fülemben s népesíti be távoli zajokkal a süketté fulladt éjszakát. Már éber vagyok. Jobb oldalamra fordulok halálos fáradtan s a következő pillanatban kipihenten vetem magam a másik oldalamra: így forgolódom fáradtságból kipihenésbe, pihentségből fáradtságba szinte hajnalig. Aztán elalszom, de mire fölvernek kora reggel, törődöttségem csak megnövekedett. Mindebből itt semmi, semmi! Ki sem mondhatom, mennyire megerősödtem testben, lélekben e néhány nap alatt. S egyre gyűjtöm az erőt: magamba szívom a százados fenyők tetejét himbáló szélből, a beszakadt tárót kerítő tölcséres völgy oldalát perzselő napból, az irtás vérpiros fejecskét lógató epreiből, kacéran lengedező lila málnáiból, a tavacska zölden lemélyülő vizéből, nyugvó derekam alatt süppedő meleg mohamezőből.
Milyen jó, hogy idejöttem.
