XI. jelenet
XI. jelenet
Czikáné (korai öregségben letört asszony, egyik gyermeke elvesztése fölött érzett bánat már megközelíti az örültséget. Bolyongva jön): Tudja maga Irmuska, hogy az én Margitkám meghalt.
Irma: Hát hol volt a Margitka?
Czikáné: Elgyütt ide egy újságíró, azt mondja nekem: Kár ezért a szép gyermekért! Adjam oda a gyermekszerető társaságnak, majd azok fölnevelik. Akkor éppen beteg voltam, azt hittem, hogy másnap meghalok… Megtörten odaadtam a gyerekeket. Most az én Margitkám meghalt.
Irma: Hová vitték a Margitkát?
Czikáné: Három hónapig nem eresztettek a Margitkámhoz. Akkor írtak, most már jöhetek, Margitkám meghalt. Mondom a doktornak: - Doktor úr kérem, mibe halt meg az én Margitkám? - Azt mondja a doktor: - A bánattól halt meg a kislány. (mereven, hosszan kinyúló hervadt mutatóujjával, néma könnyet törül ki a szeme két sarkából. Indul további bolygásra): Így vagyok most, nincs már nekem Margitkám.
Rudi: Minek adta a gyereket oda? A gyereket nem szabad nekik odaadni.
Czikáné (már az ajtónál van): Az igaz! A gyereket nem lett volna szabad nekik odaadni! (kibolyong)
Irma: Na! Nincs kedve sétálni?
Rudi: Tudja kisasszony, mintha nem is ezzel a két szememmel láttam volna eddig a világot…Mondhatom, hogy olyan lázadás van bennem…De olyan lázadás, hogy alig bírok magammal.
Irma: Megyek a levegőre. Alászolgája! (majdnem táncolva megy, danol):
Csijavér, hujavér,
Meghalt az apád, azt se tudni mér…
Meghalt az apád, azt se tudni mér…
Rudi ( egészen magába roskad).
