Zsadányi Henrik: Sima életpályák
Zsadányi Henrik: Sima életpályák
A magyar értelmiségi osztály mostani lelkiállapotát talán egy rajzoló érzékíthetné meg leghűségesebben, még pedig akképpen, hogy elővesz egy darab papirost és néhány vonással egy az íróasztalánál ülő, fejét két öklére támasztó, töprengő és tétovázó férfit rajzolna rá, magyarázó szövegként pedig ezt a két szót írná a kép alá:
– Merre menjek?
Merre menjen, milyen életpályákat foglaljon el, milyeneket hagyjon ott, milyen előítéleteket rázzon le és milyen új szempontokat igazítson be lelkébe a magyar értelmiségi osztály? – erről ír ma egy tucat jól szerkesztett napilag, ettől zsong több száz politikai és társadalmi klub, és az utcán, vagy a villamoson elkapott mondatfoszlányokat ebbe a gondolatkörbe lehet beleilleszteni. Csak természetes, hogy ezt a forró témát a nemzetgyűlés sem tudta sokáig a küszöbe előtt várakoztatni. Talán nem is akarta. Sarkig nyitotta ki előtte ajtajának mind a két szárnyát, amit bizony nagyon okosan tett. Hiszen ha valahol, úgy benne kell megfogható alakot öltenie annak, ami a közvéleményben formátlanul ide- és oda kering. Még korai lenne véleményt mondani arról, miképpen felelt meg a nemzetgyűlés e feladatának. Hiszen ő is még csak küszködik és viaskodik a gondolattal, méregeti, boncolgatja, hol nekimegy, hol otthagyja, néha úgy tesz, mintha igazán gyökeréig akarna markolni, néha pedig éppen csak a felületén karcolgatja meg.
Ebben az erőlködésben egy-két olyan felfogás került felszínre, amelynek csakhamar a tiszta igazság fémjelzését sikerült megszereznie. Ezek közé tartozik, többek között az is, hogy a magyarság leszorult a sima életpályákról, azokról, amelyeken könnyen és jól lehet boldogulni. Becsületességénél és ügyefogyottságánál fogva a nehezebb és nagyobb erőkifejtést megkívánó munkára fogták, míg ott, ahol gyorsan lehet felszínre vergődni, idegenek fészkelték meg magukat. Itt van például a színészi, újságírói, orvosi, bankhivatalnoki, vagy kereskedői pálya. Egyiken sem kell megerőltetnie magát az embernek, s íme azt látjuk, hogy a magyarság, (vagy ahogy most mondani szokták) a kereszténység sokkal kisebb arányban fordul feléjük, mint amennyi számánál fogva megilletné. Viszont az idegenek (vagy ahogy most mondani szokták) a zsidók, a nekik kijáró százalékszámnál sokkal erősebben vannak rajtuk képviselve. Amint látható, ennek a nézetnek mélyre nyúló politikai és gazdasági gyökerei vannak. Felfejtésük e cikknek szánt kereteket túlságosan széttolná; itt csak magáról a tényképen leszúrt állításról lesz szó. Arról, hogy az említett pályák valóban oly simák-e, igazán oly könnyen emelik-e a jólét magasságába azokat, akik fürge és alattomos módon úgyszólván a maguk számára sajátították ki őket?!
