Füst Milán: Zsoltár
Munkát, amely boldogít, s nőt, aki szeret,
Megadod majd, megadod máskor...
S ahogy teremtettél, búskomor tekintetemmel, -
Gondjaim terhén merengek, - barna hajam eső veri
Néma lettem én - s a szívem nem talál!
Ha majd megkérded tőlem: «miért fiam - s hogyan?»...
És mélyről hangzó szavad lehúnyt szemem mögűl
Majd ismét előcsalja régi könnyeim...
Hogy ami rejtett s nem tudom hová tűnt, de érzem, él:
A forró vágy, - szeretni Téged Alkotóm,
Fényednek varázsától ujra éled:
Fiatal tavaszában fürdetem
És áldalak, hogy vagy! És elfelejti szívem
Hogy nem talált sehol e földön és egen...