Kovács Mária: Ünnep
Kovács Mária: Ünnep
Mint rideg fövenybe ágyazott magános, szegényes csónak
pihen a templom füvetlen dombnak vénhedt barna mellén.
Szende tornya csak jámbor-gyanutlan csöngve dalolgat.
…Gyermeki zsolozsmát locsol a messzi bozót fölött
ünnep világosán.
S ünnep világosán zuhog belé a nép tarka folyója, –
vidoran burjánzik felé az embervirág, hetykén
könnyed áhitattal rázza le ezer bánatok batyuját
bűnök ronda sarát benne, hogy tisztán s enyhe gőggel
röpüljön vissza az uton, mert piszkos kunyhója int.
pihen a templom füvetlen dombnak vénhedt barna mellén.
Szende tornya csak jámbor-gyanutlan csöngve dalolgat.
…Gyermeki zsolozsmát locsol a messzi bozót fölött
ünnep világosán.
S ünnep világosán zuhog belé a nép tarka folyója, –
vidoran burjánzik felé az embervirág, hetykén
könnyed áhitattal rázza le ezer bánatok batyuját
bűnök ronda sarát benne, hogy tisztán s enyhe gőggel
röpüljön vissza az uton, mert piszkos kunyhója int.
óh miként a fürge hangyasereg! Csak hordja, batyuzza
néked fekete, rothadt gabonáját, egyetlen gyümölcsét
az ember néked! makulátlan… Te bokrétás
krisztusi tégelye minden gyarlóságnak! Te ezerjófüve
sikoltó bánatok sebének! Drága alázatos…
néked fekete, rothadt gabonáját, egyetlen gyümölcsét
az ember néked! makulátlan… Te bokrétás
krisztusi tégelye minden gyarlóságnak! Te ezerjófüve
sikoltó bánatok sebének! Drága alázatos…
…S éjek éjszakáján
hogy sápadttá szippant a bús éjfél üres kupolája
– senki nem tudja – megremegsz.
Fölliheg oltáros kebled, szintjeid kifordult szemekkel
arca zuhannak s fojtva libegnek meg lila zászlóid.
hogy sápadttá szippant a bús éjfél üres kupolája
– senki nem tudja – megremegsz.
Fölliheg oltáros kebled, szintjeid kifordult szemekkel
arca zuhannak s fojtva libegnek meg lila zászlóid.
Mert lerogysz! mert fuldokolsz! mert halál ölel a teher alatt.
zaklatott méhedből vajúdó könyörgés kínja hördül.
Üvöltve rohan föl kettészakadt boltod vérrel habzó száján
istenkereső vad sikoly bús igéje
s meddő harsonával kutat a távol lakatlan ég felé.
Üvöltve rohan föl kettészakadt boltod vérrel habzó száján
istenkereső vad sikoly bús igéje
s meddő harsonával kutat a távol lakatlan ég felé.
De hová hordja hát az ember átkos egyetlen gyümölcsét
fekete gabnáját
a bűnt és a bánatot?!
fekete gabnáját
a bűnt és a bánatot?!
