Goethe: Lelkemben lágy, ifjúi bánat
Goethe: Lelkemben lágy, ifjúi bánat
Lelkemben lágy ifjúi bánat
Borong. - A hajnalló mező
Piheg s a földön álom árad.
A szél fagyosan zizzenő
Faágakat tépáz s borzongva zeng
Fájdalmas dalomhoz kíséretet.
A Természetben aggodalmas, tompa csend…
De ez a csend mégsem reményszegett.
Borong. - A hajnalló mező
Piheg s a földön álom árad.
A szél fagyosan zizzenő
Faágakat tépáz s borzongva zeng
Fájdalmas dalomhoz kíséretet.
A Természetben aggodalmas, tompa csend…
De ez a csend mégsem reményszegett.
Mert útadban, megládd, örök Napisten,
A szőke-fürtű Ikrek nemsokára
Virág-füzérrel kis kövér kezükben
Elébed pöndörödnek! S könnyű táncra
Perdűl az újult réten
Az ifjú is és szépen
Fölszalagozza magát jókedvében.
A szőke-fürtű Ikrek nemsokára
Virág-füzérrel kis kövér kezükben
Elébed pöndörödnek! S könnyű táncra
Perdűl az újult réten
Az ifjú is és szépen
Fölszalagozza magát jókedvében.
A lány virágot tép a zsenge fű közt
S hajúldozva, nagy-titkon melle halmát kémli:
És ím ma fejlett-duzzadóbbnak érzi,
Mint éve, mikor nyílt az édes Pünkösd,
S érez, remél.
S hajúldozva, nagy-titkon melle halmát kémli:
És ím ma fejlett-duzzadóbbnak érzi,
Mint éve, mikor nyílt az édes Pünkösd,
S érez, remél.
Im ott a dolgos kertészt
Is Isten áldja! - Mi jókor ássa kertjét,
Hogy termő magnak puha ágyat vessen!
Alig-hogy Március ifjú-hevessen
Letépte Február bő hó-mezét, -
Alig-hogy bősz haraggal elrohant a Tél,
Köd-átkot vetve maga mögött szerte-szét,
Alig elült a szél, -
Már ott megy im, nem ismer fáradságot
És lelke ringat édes virág-álmot, -
S vet és remél.
Is Isten áldja! - Mi jókor ássa kertjét,
Hogy termő magnak puha ágyat vessen!
Alig-hogy Március ifjú-hevessen
Letépte Február bő hó-mezét, -
Alig-hogy bősz haraggal elrohant a Tél,
Köd-átkot vetve maga mögött szerte-szét,
Alig elült a szél, -
Már ott megy im, nem ismer fáradságot
És lelke ringat édes virág-álmot, -
S vet és remél.
Fordította: Csöndes Pál
