Lányi Viktor: Levél
Lányi Viktor: Levél
Mélyen tisztelt Szerkesztő Úr!
Nem csak a magam nevében írok, hanem annak a kis félénk preparandista-lánynak, vidéki lapok álneves versírójának a nevében is, aki egyszer, jó másfél évtizede, nagy titokban verset, nem: „Vers”-et küldött önnek. És a Vers a következő héten megjelent a Nyugatban. És azontúl sokáig majd minden héten jöttek Lányi Sarolta versei. A vidéki álnevek szürke gubójából kiröppent egy új költői név, egy új költői hang színes pillangója, a poéta-lány öröklött és szerzett szívfájdalmainak bíbor és arany színei ott csillogtak az irodalmi nyilvánosság verőfényében. És ön már az értő szeretet spektrumával analizálta e színeket, amikor én, a testvér és kamerád, még szinte hitetlenkedő káprázattal néztem ragyogásukba. A fölfedezés izgalmas örömét ön sokszor átélte az elmúlt huszonöt esztendőben, sok szemérmesen bujkáló tehetséget ajándékozott meg a tehetségek öntudatával, az alkotás boldog, hívő merészségével. De én ennek az egy „eseté”-nek közeli tanúja voltam és tanulságot tehetne arról, hogy azt a feladatot, melyet a sors kezébe tett le: egy igazi talentum rügy pattantását és sudárrá nevelését – Szerkesztő úr bölcs és hivatott művészettel végezte el. És most, amikor pályájának első, de bizonyára nem utolsó koszorújába belefűzöm ennek a tanúságtételnek szerény örök zöldjét, engedje meg, hogy az Ő nevében is, aki messziről, sorsok és életek embertelen, csillagászati távlatából küldi üdvözletét, – hogy mindkettőnk nevében melegen megszorítsam a kezét.
