Bálint György: Kivánkozások a földek felé
Bálint György: Kivánkozások a földek felé
Nem ismerem a földeket,
A végtelenbe táguló
Sikok televény tengerét,
A horizontba harapó
Nehézpáráju földeket,
A szántás zsiros röghadát
Mely éjjel némán vajudik
S reggelre szüz csirákat üt;
Nem ismerem a dombokat
S gyürött, ásitó völgyeket,
Hol bölcs barmok kérődzenek,
És néha vigan párzanak,
Mig a kutya erőt ugat
És a pásztor napfényt fütyül;
Nem ismerem a harsogó,
Kemény, vad szénaillatot,
Hatalmas, lomha asszonyok
Termést ontó, erős ölét
S a rugalmas füszőnyeget.
A végtelenbe táguló
Sikok televény tengerét,
A horizontba harapó
Nehézpáráju földeket,
A szántás zsiros röghadát
Mely éjjel némán vajudik
S reggelre szüz csirákat üt;
Nem ismerem a dombokat
S gyürött, ásitó völgyeket,
Hol bölcs barmok kérődzenek,
És néha vigan párzanak,
Mig a kutya erőt ugat
És a pásztor napfényt fütyül;
Nem ismerem a harsogó,
Kemény, vad szénaillatot,
Hatalmas, lomha asszonyok
Termést ontó, erős ölét
S a rugalmas füszőnyeget.
Mert engem véd hüvös falak
Merev, féltékeny erdeje,
S a gyárkémények árnyai
Takarják nyirkos életem;
Kapuk sötétje rámlehel
És fáznak az emeletek.
Az állat ványadtan kuszik
És a homályban bujdosó
Asszonyok arca mészfehér.
Igy, néha, hogyha rámrohan
A vágy, napos rétek felé,
Novemberi, lucskos mezők
Képe vackomba visszahajt
S az égő aszfalt melegit.
Merev, féltékeny erdeje,
S a gyárkémények árnyai
Takarják nyirkos életem;
Kapuk sötétje rámlehel
És fáznak az emeletek.
Az állat ványadtan kuszik
És a homályban bujdosó
Asszonyok arca mészfehér.
Igy, néha, hogyha rámrohan
A vágy, napos rétek felé,
Novemberi, lucskos mezők
Képe vackomba visszahajt
S az égő aszfalt melegit.
Pedig jó lenne valakit,
Kinek a Kő szintén nehéz,
Kezét megfogva, csöndesen
Kivinni a rétek felé
És, mint akit egy gyilkos üz,
Vadult futásba kezdeni,
Dobogni rengő rögökön
És végre, fulladt városi
Mellünk ha már nagyon zihál,
A televényre omlani.
Kinek a Kő szintén nehéz,
Kezét megfogva, csöndesen
Kivinni a rétek felé
És, mint akit egy gyilkos üz,
Vadult futásba kezdeni,
Dobogni rengő rögökön
És végre, fulladt városi
Mellünk ha már nagyon zihál,
A televényre omlani.
