Nagy Lajos: Kodolányi János: Szép Zsuzska
Nagy Lajos: Kodolányi János: Szép Zsuzska
Egy ormánsági falusi asszony életét írta meg az író ebben a könyvben, pontosabban: ennek az életnek egy rövid, tűzzel lobogó szakaszát, ami előzmény, az egy-egy emlékfoszlányban bukkan föl csupán, a vég pedig: „Szép Zsuzska odakint lakott a Tapasztón, a község adott neki lakást a koldusházban s esténként látni lehetett a Tapasztó szélén, amint piszkosan, maga elé meredve ült és nézte a mocsarat.” Nyomasztóan komor, tragikus a Szép Zsuzska élete a Kodolányi János látásában, de lehet-e más egy élet, szegénynek az élete, hit és remény nélkül eltöltött élet, idejemúlt eszmebálványok összeomlása után, a posványban, tudatlan élet, magára hagyott és magára maradt, melynek befejezése azután az értelmetlen végső pusztulás. És vajon kinek, kiknek és miféléknek juthat más élet?
A Szép Zsuzska alakjához nyilvánvalóan modellje volt Kodolányinak. A modell érdekessége, élettörténetének tragikuma megkapta az írót s ő költői műben akart mintegy emléket állítani ennek a meddőn ellobogott lángnak. A modelljétől azután, úgy érzem, nem tudott szabadulni. A konkrétumok mintha magukhoz láncolták volna az író repülni vágyó fantáziáját s gátolták volna a gondolkodó erejét. Abban a mondanivalóban azután, melyet a valóság riportszerű rekonstrukcióján túl, a magához ölelt anyagon keresztül közölni akart az olvasóval az író, mintha kissé határozatlan lett volna. Nem akarom azt mondani, hogy kényszerűen megretirált külső akadályok előtt azzal a megfontolással, hogy jobb kevesebbet és burkoltan, mint semmit. Ezt azért sem állíthatom, mert jogom nincsen feltételezni, hogy mást, többet és másképpen akart magából közölni, mint amit, amennyit és ahogyan közölt. Nem állíthatom határozottsággal, hogy az elgondolásaiban kissé félénk volt, amikor a szókimondása oly férfiasan bátor. De valami hiányérzetem maradt e mű elolvasása után s ha ez a hiányérzet csakugyan objektív valóságon alapszik, maradjon az oka függő kérdés. Amit az író nem mondott, arról aligha eshetik sok szó, amit megírt, az viszont mintha heterogén elemekből alakult volna nem egészen egységes egésszé, mintha tehát szándékok, belső vívódások benne szorultak volna az íróban. Ezt különösen azért hánytorgatom, mert úgy érzem, hogy e kis regény formájában egységesebb lett volna akkor is, ha csak annyit akart volna az író vele, amennyit elért – mondom ezt anélkül, hogy az így elértet kevesbíteni akarnám. Sőt, a „Szép Zsuzska” éppen a hiányértelem rejtett objektív alapja miatt komoly ígéret a számomra.
Egy szegény magyar élet, rútul kulturálatlan miliőben, árván individuális, távol minden világot éltető erőtől, mintegy az „Isten háta mögött”, zavarosan, értelmetlenül, céltalanul, vigasztalanul, szomorú leromlással, végződve a mélységben, földi pokolban, megdöbbentő látvány a szemünknek, talán rettentő memento, talán vád is, sőt talán – bár ehhez már rálátás szükséges –, mondom: talán szimbólum is – ez a Szép Zsuzska. Formájának egyenetlensége, lelki matériáinak heterogén volta abban jelentkezik, hol realisztikus leírás, hol agitatív akarat, hol meg visszavonuló, szavakban és képekben túlságosan bő líra.
Nem tökéletes mű tehát ez a Kodolányi-regény, de erőt reprezentál. Ahol ábrázol, ott kemény a kéz, mely a vonalat vezeti, ahol akar, ott nemes a szándék, a lírája pedig nem más, mint az emberi szolidaritás értése: szánalom! A Szép Zsuzska örömet keltő megnyilvánulása az új magyar irodalomnak, mutatója a néhány komoly fiatal tehetséget vezető iránynak, mi sem természetesebb tehát, hogy máris megértetlenül vagy talán tudat alatt nagyon is megértve, félve, okvetetlenkedve, hol nyílt, hol rejtett rosszindulattal fogadta a „kritika” egy része, elsősorban a konzervatív kritika. Az író folyamatos elbeszélő képességén, reprodukáló erején s pompázó stílusán felül jóformán semmi értékét nem vették észre s még jó, hogy nem vették észre, mert amit észrevettek volna, azt még buzgóbban rótták volna föl bűnül. Így is tele vannak hibáztatással, koholt tartozások számonkérésével.
A kritika álorcája mögé rejtőző érdekvédelmet éppen a Kodolányi könyvével kapcsolatban igen sikeresen le lehetne leplezni. De ez túlmenne egy „figyelő” keretin s így csak rámutathatok ez érdekvédelem fegyvereire s módszerére. Az egyik kritikus például kitanítja Kodolányi Jánost, aki ormánsági beszédet tévedhetetlenül tudja – az ormánsági nyelvjárásra s Kodolányinak megmagyarázza, hogy nem mondják, nem mondhatják ezt? sömmi, eőment stb. A kritikus vakmerően, habozás nélkül követi el a baklövést, fölénnyel, csaknem jóindulatú preceptori pózban.
A másik kritikus le meri írni ezt: „…ez a fiatal író nem ismer jó embereket, nem tud meglátni szépségeket és nem tud látni mást, csak bűnt, gonoszságot, rosszaságot, förtelmet, aljasságot. Ember, állat, tárgy, minden gonosz és rossz nála. A télnek nincsenek szépségei, az csak felhős, naptalan, kopár és locspocsos, amely rengeteg sarával és unalmával elborítja a falut… stb. stb.” A regény pedig tele van ilyen leírásokkal: „Teljes pompájában bontakozott ki a tavasz mindenfelé. Ameddig a kertek alatt el lehetett látni, a gyümölcsfák roskadoztak a dús, habos virágok alatt, melyek illatörömmel árasztották el a falut. a fecskék már költöttek néhol. Este át meg átszelték a makulátlan égboltot s csicsergésüktől visszhangzott a falu…” Tele van a regény a természet áradozó szeretetével. Ami pedig a sehol nem lelhető jó embert, ezt az álkorrekt, link, pesti fantazmagóriát illeti, hát maga a konvenciók szerint „züllött” Szép Zsuzska kifogástalanul, emberien nemes lélek.
„A férfiak gonoszak és részegek” – mondja a harmadik kritikus s ez észrevétele nyilvánvalóan abból a kedélyvilágból fakad, mely ha gonoszságról olvas – melyet a nemes szándékú író mindig mint sajnálatos emberi dokumentumot vet papírra, mely ellen tehát mindig szándéktalanul is küzd, mondom, ha gonoszságról olvas, elviselhetetlen fájdalmat érez az ő jóságos szíve.
