Rabinovszky Márius: A magyar aktkiállítás albuma
Rabinovszky Márius: A magyar aktkiállítás albuma
A műcsarnoki aktkiállítás látogatottság tekintetében a múlt télen rekorderedménnyel zárult. Aki az ilyen jelentős sikertől a művészet népszerűsítését reméli, az örülni fog annak, hogy több mint százezer ember zarándokolt el a városligeti kiállításra. Amint azonban most az aktkiállításnak a mai viszonyok között pazar albumát lapozzuk, elgondolkozunk afelett, lehet-e nagyobb művészetpedagógiai vagy propagatív jelentősége a gyűjteményes kiállítások e fajának. A jelen album hivatása, hogy megőrizze a kiállítás megörökítésre méltó részét. Így szabad, sőt kell sokkal szigorúbb bírálattal élni a könyvvel szemben, mint amely bírálat a kiállítással szemben jogosult lett volna.
És így szabadjon egy elvi kérdéssel kezdenünk: vajon az aktfestés tényleg alkalmas-e arra, hogy az utolsó század művészeti törekvésein végigkalauzoljon? A válasz: nem. Vajon a törekvések egy bizonyos összefüggő részét képviselheti-e jellegzetesen? A válasz ismét: nem. Egy a reneszánsz anyagából válogatott aktkiállítás például mely gyakorlatilag persze keresztülvihetetlen – izgatóan érdekes tanulságokkal szolgálhatna. Mert a reneszánsz egyes fázisainak törekvései sehol oly frappáns közvetlenséggel nem szólnak hozzánk, mint a (viszonylag ritkán ábrázolt) aktban. Ha pedig a legújabb korról van szó, úgy a modern törekvések egy bizonyos összefüggő részét pompásan illusztrálhatja – a táj. De az akt nem-igen. Az utolsó száz évben aránylag sok aktot festettek. De ebben a műfajban túlnyomólag a puha érzékiség hangsúlyán kívül kevés a közös nevező. A kor legkülönbözőbb törekvései közül egy sem függ össze az akt specifikus problémáival. A felöltözött vagy drapírozott test vagy portré talán még jellegzetesebben tükrözné a felfogások különbözőségét és változását egymás mellett és egymás után.
Mint alkalmi rendezés mégis jogosultsággal bírhatott az aktkiállítás. De már a drága albumot, a sok klisét a jó papíron őszintén szólva sajnáljuk ettől a kiállítástól. Ha abban a helyzetben volnánk, hogy minden kiállításunkról megjelenhetne ilyen előkelő illusztrációs munka, ha a művészettudományi, sőt, népszerű művészettörténeti munkák kiadása elé nem tornyosulnának leküzdhetetlen anyagi nehézségek, akkor jogosulatlan volna aggályoskodásunk. Így azonban véleményünk szerint kár volt a szalonasztalkák alját egy újabb díszmunkával gyarapítani.
Természetes, hogy gáncsunk a kiállítás fáradhatatlan szervezőire és az album lelkiismeretes szerkesztőire Lyka Károlyra, Majovszky Pálra és Petrovics Elekre – nem vonatkozik. Hisz ők csak az igazán nagylelkű mecénás feltétlen jóindulatú, de téves intencióinak feleltek meg.
Ha most az albumot magát bíráljuk, úgy meg kell állapítanunk, hogy kivitele ízléses és előkelő, papíranyaga kitűnő. Már a klisék elkészítése több kívánni valót hagy hátra. A festmények fényképfelvételei kemények és a klisék, úgy látszik, ezt a keménységet még csak fokozzák. A szobrok felvételei, különösen a nem-frontális elgondolású szobroknál, itt-ott bizony eléggé szerencsétlenek. Igen előnytelen rövidülések keletkeznek ott, ahol az helyesebb beállítással elkerülhető lett volna. Azonkívül a felvételek egy része erőtlen, néha fontos részleteket elnyelnek sűrű árnyak, néha bágyadt köd üli meg a figurát.
Ami az anyag kiválasztását illeti, úgy a szerkesztők pártatlansága kritikán felül áll. Hogy azok, akik a progresszív művészek munkásságához lelkileg közelebb állnak, a konzervatív fiatalok egy s más munkáját szívesen pótolták volna Gulácsy, Lampérth, Kmetty és Molnár C. egy-egy érdekes, pregnánsan egyéni aktjával, az talán magától értetődik.
