IMECS BÉLA: HAVAS TÁJ, HOLDAS ESTE
IMECS BÉLA: HAVAS TÁJ, HOLDAS ESTE
Végtelen némaság borult a tájra,
Szellő elült, nem sír lágy rezzenéssel.
Hószőnyeg, óh, a messzeségbe vész el
Holdfényes lepled elmosódó ránca.
Csend, csend. Egy hang se zeng, kuvik se szól,
Egy árva lélek se kószál sehol.
Szellő elült, nem sír lágy rezzenéssel.
Hószőnyeg, óh, a messzeségbe vész el
Holdfényes lepled elmosódó ránca.
Csend, csend. Egy hang se zeng, kuvik se szól,
Egy árva lélek se kószál sehol.
De a tájnak minden apró pehelynyi
Helyén az élet láza fut keresztül,
Rajta a hold varázsos fénye rezdül,
Kísért, bénít, szem nem tud megpihenni.
Rezzen pihe, mint hang a húrokon,
E holdas táj szívemmel mért rokon?
Helyén az élet láza fut keresztül,
Rajta a hold varázsos fénye rezdül,
Kísért, bénít, szem nem tud megpihenni.
Rezzen pihe, mint hang a húrokon,
E holdas táj szívemmel mért rokon?
Olykor lelked a végtelenbe szédül,
Varázsló fény borul rá tiszta éjen,
A nappal sok rossz harca, görcse, mélyen
Nyugszik és nem vonaglik semmi vétkül.
És messzi, tiszta, zengő lelkeden
Miriád vágyam szálldos csendesen.
Varázsló fény borul rá tiszta éjen,
A nappal sok rossz harca, görcse, mélyen
Nyugszik és nem vonaglik semmi vétkül.
És messzi, tiszta, zengő lelkeden
Miriád vágyam szálldos csendesen.
És elkopnak az elvarázsolt tájak,
Majd a fakó föld tűnik elő lassan,
Szemetes út. jajszó, hangzavar harsan,
Rád nehezül nyomasztó, szürke bánat.
Vagy üres lelkedre új arc vetül,
Ráég és lángol mindenen felül.
Majd a fakó föld tűnik elő lassan,
Szemetes út. jajszó, hangzavar harsan,
Rád nehezül nyomasztó, szürke bánat.
Vagy üres lelkedre új arc vetül,
Ráég és lángol mindenen felül.
Óh, őrízd ezt a havas-esti képet,
Lásd, milyen szép, milyen csendes zenéje,
Elmerül úgyis vak, halálos éjbe,
Ne rontsa össze durva szívverésed!
Havas táj addig összeköt velem,
Lágy hópihék lebegnek csendesen…
Lásd, milyen szép, milyen csendes zenéje,
Elmerül úgyis vak, halálos éjbe,
Ne rontsa össze durva szívverésed!
Havas táj addig összeköt velem,
Lágy hópihék lebegnek csendesen…
