MÓRICZ ZSIGMOND: MAGYAR FA SORSA
MÓRICZ ZSIGMOND: MAGYAR FA SORSA
Már a cime nagyon jól van választva, a Makkai Sándor könyvének, mert az Ady életén s költészetének sorsán valóban a magyar fa sorsát figyelhetjük.
Mikor Slovenskóban jártam, egy este egy társaságban együtt voltam egy uriemberrel, akinek én említettem, hogy a Makkai Sándor könyve megjelent s hogy igen szép. Másnap délután újra találkoztunk. Kiderült, hogy egész éjszaka nem aludt, a könyvet megszerezte s végig olvasta és végig zokogta. Barátaink, akik reggel fölkeresték, ott találták a könyv fölött, zokogva.
Mélyen meghatott. A könyv valóban nagyon szép, nagyon becses, szívből szívbe szól. De csak ott érzik az Ady-szenvedés, az Ady-fájdalom roppant mélységét és rettenetes tragikumát, ahol azoknak az időknek politikai büneiért most lakolnak, magyarok, ártatlanok, vérzők.
Idehaza senki se érezheti annyira a fajta-fájást.
Mit érezzen az a kegyelmes úr, akitől nem vett el Trianon semmit. Nem vette el tőle a március 15-ikét. Sem a valláserkölcsi, népnemzeti, és honfihazaffi szólásszabadságot. Az ilyen felléphet a szószékbe és leerkölcstelenezheti, lehazátlanabitangíthatja, leperverzerotikusistentelenrészegítheti a költőt. S csak az az egy fájdalma van, hogy állami nyugdíját nem veheti el. Mert ezeknek a hű, szilárd és boldog embereknek ez az első gondolatuk: megölni azt, aki nem az ő nótájukat fújja. Ha rajztanár, kidobatni a fővárossal, ha ujságíró, kidobatni a szerkesztőjével, ha püspök, kidobatni híveivel.
Szerencsére a magyar állja a verést. A legjellemzőbb magyar fa a diófa. Ezt sose metszik. Zúzzák és törik. Ha nem terem, meg kell verni hosszú rudakkal s a fájó sebekből termő ágak hajtanak.
Így verik a magyarságot a Sors által rászabadított elemek és még a rosz gyermekek is. De a magyar fa egyre ősibb erővel sarjad.
