TÖRÖK SOPHIE: HIÁBA ÉLT!
TÖRÖK SOPHIE: HIÁBA ÉLT!
Éjszaka van, süket és vigasztalan
sötétség. Fekszem a fulladt csendben
s fejemtől sarkamig érzem süppedő testemet.
Üres és elhasznált!
gondolom részvétlen.
Üres és elhasznált fejtől sarokig.
Nehéz és elhasznált diadalmas mozdulatait
megölte az idő. Nem kár érte! – már
elszállt az idő. Már lejárt az idő! Izgalmas
terminusok ideje is lejárt…
Már nem szép, senki sem szereti, gyermeket
sem fog már szülni!
Üres és elhasznált!
izgalom és feltünés nélkül fog meghalni.
Nem kár érte! oly üres és értéktelen
minek is élne tovább?
kinek is élne tovább?
Már a lázadó fájdalmak ideje is
lejárt – már süpped és bomlik
már ereszkednek rugalmas inai –
nem kár érte: hiába élt!…
Éjszaka van s én testem, lelkem fölött
tartok részvétlen itéletet.
És valamikor régen szerettem őt!
Mint büszke szerelmes becéztem őt!
Valamikor kincset és pompát éreztem fiatal
testembe zárva. Szavakat és vágyakat éreztem
testembe zárva. Türhetetlen vágyaimat –
én át nem éltem! Égető szavaimat én
ki nem mondtam! hová lettek, hogy már semmise
sürget? hová lettem e rokkant testből?
mely pompával indult mint ünnepi hajó! Most
fejemtől sarkamig üres és elhasznált
üres és elhasznált!
… Visszanézek… éveket számolok vissza…
sebes évek – jaj szédülök! Látom magamat:
mint fáradt öreg ló botorkálok az uton
előre, gépies léptekkel előre!
álmosan megtörten közönnyel
előre!
És nem tudom és nem látom nem érzem!
hogy a kincs, amit hátamra kötöttek
elveszett!
A kincs mit célig vinni születtem elveszett.
Már régen elveszett – s mégis megyek tovább
vak izom! ok nélkül. Megyek tovább
cél nélkül. Tovább és előre
remény nélkül.
sötétség. Fekszem a fulladt csendben
s fejemtől sarkamig érzem süppedő testemet.
Üres és elhasznált!
gondolom részvétlen.
Üres és elhasznált fejtől sarokig.
Nehéz és elhasznált diadalmas mozdulatait
megölte az idő. Nem kár érte! – már
elszállt az idő. Már lejárt az idő! Izgalmas
terminusok ideje is lejárt…
Már nem szép, senki sem szereti, gyermeket
sem fog már szülni!
Üres és elhasznált!
izgalom és feltünés nélkül fog meghalni.
Nem kár érte! oly üres és értéktelen
minek is élne tovább?
kinek is élne tovább?
Már a lázadó fájdalmak ideje is
lejárt – már süpped és bomlik
már ereszkednek rugalmas inai –
nem kár érte: hiába élt!…
Éjszaka van s én testem, lelkem fölött
tartok részvétlen itéletet.
És valamikor régen szerettem őt!
Mint büszke szerelmes becéztem őt!
Valamikor kincset és pompát éreztem fiatal
testembe zárva. Szavakat és vágyakat éreztem
testembe zárva. Türhetetlen vágyaimat –
én át nem éltem! Égető szavaimat én
ki nem mondtam! hová lettek, hogy már semmise
sürget? hová lettem e rokkant testből?
mely pompával indult mint ünnepi hajó! Most
fejemtől sarkamig üres és elhasznált
üres és elhasznált!
… Visszanézek… éveket számolok vissza…
sebes évek – jaj szédülök! Látom magamat:
mint fáradt öreg ló botorkálok az uton
előre, gépies léptekkel előre!
álmosan megtörten közönnyel
előre!
És nem tudom és nem látom nem érzem!
hogy a kincs, amit hátamra kötöttek
elveszett!
A kincs mit célig vinni születtem elveszett.
Már régen elveszett – s mégis megyek tovább
vak izom! ok nélkül. Megyek tovább
cél nélkül. Tovább és előre
remény nélkül.
