ERDÉLYI JÓZSEF: SZÜLŐFÖLD
szülőtanyám kis sárgaréz harangja,
rég nem hallottam bús káromkodásod
mennydörgését, apám pogány haragja.
Őt rég elűzte gőgös urasága,
űz engemet az ő rabszolgasága.
térben-időben: csak hívebben állnak,
annál tündéribb látomásba gyülnek
réglátott képei szülőtanyámnak.
Élő fatörzsbe vágott betüként,
mintha szivemből forrna ki e kép.
lebeg e kép, ez arc, mint délibáb;
harangon-ágyun, túl minden zenén
csengi e dal: „Jöjj vissza!…“ „Menj tovább!“
Óh vesztett Éden, elhagyott Egyptom, –
lesz-e az ígért Kánaánban nyugtom?
Alig volt reggel: dél van, este leng
kastély-, cselédház-, óltetőre már is…
Cseng még a tanya rézharangja, cseng
s ha száll az éj, bőg az éjjeli őr
tülke, alvó szülőtanyám felől.
sötétek voltak mind az ablakok,
fáradt cselédek édesden aludtak,
vagy észrevétlen ölelkeztek ott,
örökül hagyva munkás karokat,
teherkönnyítő víg-bús dalokat…“
mint éjjeli őr tülke búgva búsan
s ha kél a Nap, mint csürhegyüjtő kondás
ostora kong, harmatos tülke harsan,
s mint halálbainduló ezredek
zenéje… Újult vággyal ébredek.