Fodor József: Vers az érlelőhöz
A bornak sok-kacsú venyigéjét,
Úgy mesd meg az én vesszőmet
S magas karómra göndörítsd,
Hogy hűségesen kússzak
Irányában az igaz útnak.
Csordogálnak, mint patakok,
Édesen görögnek a felhők,
Mint a jóllakott nyájak:
Én a nagy beteljesítő mámornak
Víg öntudatában dúslakodjak.
Lombfelhőket szakítva,
Robognak a gyult arcu almák,
Záporzó rózsáktól pettyes a part:
Mint ki cukorba falt s mohóságát
Oltva, nem törülte meg száját
Kipattognak, az áfonyák,
S átható tüzednél, oh nap,
Nyárson forgatod a csillagokat:
Hogy minden oldalról érjék,
Forgasd életem venyigéjét.
Te bronz sugaru Isten,
Pengesd sugaradat, mint aranypénzt,
Sugarad gügyögő fuldoklását,
Mely úgy ömlik erőd túlságán,
Mint viz a szüknyaku korsó száján!
Kitáruljak mindennek, mi van,
Mindent véremmé érlelőn,
Mint a nemes gyümölcsök teszik,
Nagy Gazdám tetszésére érvén
Életem sok-kacsú venyigéjén.