SZÉP ERNŐ: TÜNEMÉNY
SZÉP ERNŐ: TÜNEMÉNY
Mi az ott?
Virágos kert, csupa fehér virág, s bágyatag rózsaszín, merssziről.
Nem; pillangók lebbentek a gyepre, sereg pillangó, s ottragadnak feltartott szárnnyal; mézelnek, vagy tán elaludtak?
Oh, a plage az, végesvégig a napsütött, könnyű fürdősátrakkal.
Kövér pacsirta rebben a gyepről fölfele, oly erős zengéssel hogy fülsértő volna ha ilyen édes nem volna!
Igen igen, itt vagyok a Hortobágyon.
Az a derült fehér és rózsás tünemény: delelő gulya a horizonon.
Nem hiszed hogy pillangó, hogy kerti virágzás, belga tengerpart?
Csak látnád!
Ökör meg ökör, százával, odahintve szinte, kényelmes szélességbe, hisz annyi hely van a Hortobágy mezején.
Ott állnak rezdület nélkül, álldogálnak. Olyan ideális fehérek, olyan világító tiszták, mintha fényfoltok lennének, nem bőrbe-szőrbe szorult barmok.
Hogy olyan nagyságos magasak, az a délibáb érdeme.
Ma szórva szórja szépségeit a délibáb. Pazar. Harminc fok a meleg.
A szík foltjai a fű közt, mint merő ezüst holdsütés.
A hármas halom most éppen szembeesik, úgy lebegnek a délibáb osonó fehér vizén, mint táncos szigetecskék. Meg mint három fürdőző teknőc, olybá tűnnek.
Az a Szőnyi-féle kis kunyhó (amarra közel a Hortobágy hídjához), annak a meszelt fala mint a vitorla a Balatonon, égő nap alatt; az égszínkék ég mintha égszínkék Balaton volna, a vitorla háttere.
Tudom biztosan hogy az a ragyogás a Szőnyi-féle juhászkunyhó, s habozom, nem hiszegetem.
Szinte kétszer oly magas, mint amilyen; úgy felnyúlt! S felszökött, a föld felett tünedezik.
El-elinog, azt gondolom habselyem kendőt lengetnek felém.
Azután olyanokat villog, mintha falitükör jelent volna meg ott az ürességben.
Jobbkezem felől az imént, jó messzire, nyolc szökött csikót hajszolt meg a csikós, azok párjával futottak, azután libasorban menekültek, a nyolc csikó egymás után; a csikós elébök került, már veri őket visszafelé. A karikása csergését hallom, igen gyengén, a lovának a pergője már nem éri a dobhártyám.
Elmult ez. Egyik pillanatról a másikra eltünt. Akárcsak képzeltem volna.
Míg néztem is, olyan néma, könnyű, halvány jelenés volt, anyagtalan.
Az özön napfényen át repül odafenn két vadruca; merő feketék ebben a delelő világosságban. Két reszkető fekete kereszt az égen.
A darvak, óh, azok a nemes darvak, akiket lesek keresek mindétig a Hortobágyon, akik jobban elbújnak az ember elől mint a grófnék.
Mikor az idén lejöttem, hallottam hogy hetven-nyolcvan darut látni némely nap erre meg arra. De idáig nem sikerült az idén se látnom a darut. Most azt mondják a Kosföld végibe húzódtak a darvak, mert kezdik a tollújokat hullatni, s ilyenkor betegesen óvatosak. Ha szekér közeledik, vagy arra vonul a legelő gulya, ménes, rögtön továbblebegnek. Gyöngén repülnek a hiányos tollazat miatt, azért féltik úgy magukat. Az embert a legmesszebbről megérzik, és ők puskásan sejtik az embert.
Én nem bántanám, én tisztelni szeretném őket messziről.
Szép magyar igét ejtett Szabó Géza ménesmester úr, hogy a darura fordult a beszéd. Azt mondta hogy: most «verzik» a daru. A verzés a madarak tollhullajtását jelenti. Nem tudom honnan ered a szó; talán onnan hogy a madár veri magáról a tollúját? Mert például a daru maga rángatja ki a szárnytollait (és szét is szaggatja, úgy szórja szerte… hogy a nyomába ne essenek a vadászok).
Óh, darvak, darvak, elvisz az Idő benneteket, akár a szél a leverzett tollaitokat.
A hattyú is minden évszázadban kevesebb, kevesebb a Földön. Ünnep, Fenség, Kivétel lemondóban e világon.
Mindjárt lángot vet a meleg. Az a gulya nem moccan, oda van az egy helybe bűvölve.
Most már úgy tetszik hogy ott vakító fehér afrikai város mereng.
Gyönyörű, gyönyörű.
Bagdad.
