MARCONNAY TIBOR: HOLT NŐVÉREMRŐL ÁLMODTAM MA ÉJJEL…
MARCONNAY TIBOR: HOLT NŐVÉREMRŐL ÁLMODTAM MA ÉJJEL…
Holt nővéremről álmodtam ma éjjel
s ébredve is csak ő jár az eszemben.
Tegnap mult huszonhat éve, hogy meghalt szegényke.
Tizennégy éves volt akkor, gyönyörü lány és
Csupa remény, csupa reménytelenség.
Ma negyvenéves volna, a férjéről is beszélne velem
bizalmasan, olykor panaszkodva, máskor meg csendes büszkeséggel.
Fia volna már, aki játszana az én fiammal és megtanitaná
mindenféle huncutságra, udvarunk homokján meg a platán alatt…
S nővérem mosolyogva karolna asszonyomba, mosolyogva,
táncosan járnánk az árnyas utakat
meg az izzó, idegen mesgyéket együtt, ringó gabona közt.
Nővérem nagy fekete szeme a megindultságtól
szinte könnyesen nézne ránk és szájoncsókolna bennünk.
Ó, ha arra gondolok, mért nem maradhattunk együtt mi ketten,
akik szerettük és megvédtük egymást kicsikorunkban,
érzem, nem halt meg ő, álmom nem hazudik,
sulyos barna hajával, sugaras szeretet koronájával
látom én őt ma is, mint egy Ifigéniát
amint egy messze, más csillagról néz le rám.
s ébredve is csak ő jár az eszemben.
Tegnap mult huszonhat éve, hogy meghalt szegényke.
Tizennégy éves volt akkor, gyönyörü lány és
Csupa remény, csupa reménytelenség.
Ma negyvenéves volna, a férjéről is beszélne velem
bizalmasan, olykor panaszkodva, máskor meg csendes büszkeséggel.
Fia volna már, aki játszana az én fiammal és megtanitaná
mindenféle huncutságra, udvarunk homokján meg a platán alatt…
S nővérem mosolyogva karolna asszonyomba, mosolyogva,
táncosan járnánk az árnyas utakat
meg az izzó, idegen mesgyéket együtt, ringó gabona közt.
Nővérem nagy fekete szeme a megindultságtól
szinte könnyesen nézne ránk és szájoncsókolna bennünk.
Ó, ha arra gondolok, mért nem maradhattunk együtt mi ketten,
akik szerettük és megvédtük egymást kicsikorunkban,
érzem, nem halt meg ő, álmom nem hazudik,
sulyos barna hajával, sugaras szeretet koronájával
látom én őt ma is, mint egy Ifigéniát
amint egy messze, más csillagról néz le rám.
(Paris)
