FENYŐ LÁSZLÓ: ÉJJELI KERT
mentem és elért az eső,
holott a száraz úton is,
holott már száraz lábbal is
úgy mentem, mintha vén csatakba,
tegnapi sárba mennék.
fejjel, egykedvüen, cipelve két karom,
melyek alig inogtak, csak sápadt kézfejük
csapódott-pihegett haldokló madarakként
egyre gyengébben, hogy észre se vettem volna
ha elmaradnak tőlem az úton valahol.
az eső suttogott… az egyik levelen
leselkedő esőcsepp lehullt és homlokomba
furódott, mint az ólom, sziszegve, hidegen
hogy minden ág
arcomba csapta: meghalsz!
mint mikor leeresztik a koporsót:
kicsúszik a kötél közt
csikorogva a földbe…