KOMLÓS ALADÁR: A NÉMA ŐRÜLT ARCA
KOMLÓS ALADÁR: A NÉMA ŐRÜLT ARCA
Akkoriban szomorúság fojtó ecetje égett
bennem, s én csókot akartam, verem-mélyet, sötétet,
bennem, s én csókot akartam, verem-mélyet, sötétet,
méregkeserűt, eloltót. A vonat rohant a tág
világba. Mint összeszaladt őz-csapat, füleltek az erdőkön a fák,
világba. Mint összeszaladt őz-csapat, füleltek az erdőkön a fák,
kinyujtott nyakkal. Az utasok szundikáltak. Csak én, senki más, csak én
láttam elszörnyedve, hogy alant a föld mély fenekén,
láttam elszörnyedve, hogy alant a föld mély fenekén,
a dombok alól, az erdő alól, a csendes falvak alól,
a ringispiles város lámpás kocsmái alól
a ringispiles város lámpás kocsmái alól
egy szörnyeteg arc, sírbolti szemekkel, vakon az égre bámul.
Egy néma őrült arca. Ráismertem: ő volt… A vonat ablakábul
Egy néma őrült arca. Ráismertem: ő volt… A vonat ablakábul
ijedten, titokba lestem. Játszott a szörnyeteg.
Láttam: pukkadt pofával nedveket
Láttam: pukkadt pofával nedveket
fúj halnivágyó gyökerébe a fáknak,
és míg kelletlen s bosszúsan ki nem rügyeznek az ágak,
és míg kelletlen s bosszúsan ki nem rügyeznek az ágak,
csak fújja gonosz vigyorral a nedvet szüntelen.
És láttam akkor a városokat, a háborút, a szerelem
És láttam akkor a városokat, a háborút, a szerelem
dühét, a férget, gólyahírt és engem: ő fúj minket egyre,
a néma őrült, mintha csak szappanhabokat eregetne,
játékból. –
a néma őrült, mintha csak szappanhabokat eregetne,
játékból. –
Évek multak azóta s ma nem tudom már, hogy minő.
Bánom is én már! Vak vagyok már én is és vak az idő!
Bánom is én már! Vak vagyok már én is és vak az idő!
