GULYÁS PÁL: A VIHARZÓ DIÓFA
GULYÁS PÁL: A VIHARZÓ DIÓFA
Egy diófához vitt az utam.
Nincs harsona, kürt, hogy micsoda futam,
micsoda lobogás,
micsoda robogás
volt ez a fa,
pedig állt egy helyben erős dereka!
Nincs harsona, kürt, hogy micsoda futam,
micsoda lobogás,
micsoda robogás
volt ez a fa,
pedig állt egy helyben erős dereka!
Nem emberek kísértek utamon:
egy-egy szőllőtő, egy-egy üde lomb,
alattam a por
milliárdja omolt
cigánykereket,
míg fent a vidám Nap rámnevetett.
egy-egy szőllőtő, egy-egy üde lomb,
alattam a por
milliárdja omolt
cigánykereket,
míg fent a vidám Nap rámnevetett.
Egyszer csak villámot vet az ég,
megereszti a felhők lángszekerét.
Mint harcparipák,
tombolt a világ:
bérc, róna, berek,
nyargaltak a tarkaruhás elemek.
megereszti a felhők lángszekerét.
Mint harcparipák,
tombolt a világ:
bérc, róna, berek,
nyargaltak a tarkaruhás elemek.
Ott állt a fa elszántan, szabadon!
Zuhogott, zakatolt a fa, mint a malom:
forgatta levelét,
rengette tetemét,
hidrafejét,
rohamozta a szélvihar ércerejét.
Zuhogott, zakatolt a fa, mint a malom:
forgatta levelét,
rengette tetemét,
hidrafejét,
rohamozta a szélvihar ércerejét.
Száz karral hiába ragadta meg őt
a százkaru, ködsisakú levegő:
keserű gyökere
menekült lefele,
hol a halál
töltötte talpaiba italát.
a százkaru, ködsisakú levegő:
keserű gyökere
menekült lefele,
hol a halál
töltötte talpaiba italát.
Már fent a szivárvány bontotta puhán
szineit a felhők várkapuján…
S mint harci vitéz,
vért ontani kész,
a fa vert szaporán:
száz ágboga száz repülő buzogány.
szineit a felhők várkapuján…
S mint harci vitéz,
vért ontani kész,
a fa vert szaporán:
száz ágboga száz repülő buzogány.
Rém volt ez a fa, mint rém a bölény,
mely őrjöngve fut börtöne rengetegén!
Az elrobogó
Föld felrohanó
dühe volt ez a fa,
pedig állt egy helyben erős dereka!
mely őrjöngve fut börtöne rengetegén!
Az elrobogó
Föld felrohanó
dühe volt ez a fa,
pedig állt egy helyben erős dereka!
