FÜST MILÁN: A NÉVTELEN ISZIK
FÜST MILÁN: A NÉVTELEN ISZIK
Szilasi Vilmosnak!
Tégy poharat az asztal végire,
Tölts bort neki s ne nézz oda, –
Egy szegény koldus érkezik a légen át,
Ki tévelygett a tengerek s hegyek felett és nem is látható…
Tölts bort neki s ne nézz oda, –
Egy szegény koldus érkezik a légen át,
Ki tévelygett a tengerek s hegyek felett és nem is látható…
Most hajts fejet! S te második Éliás,
Az ajtó mögött ki ott leselkedel és rajtamütnél onnan, – állj elő!
S ha sánta volnál netán: tudós púpos, aki mindig fázik, egyre didereg…
Ülj le tehát a kályha mellé. Csend van ott.
S mi barátságos csendet varázsolunk néked, kortyod is hogy hallható legyen…
S lehúnyjuk szempilláinkat, mert tudjuk azt, hogy mi a szenvedés.
Az ajtó mögött ki ott leselkedel és rajtamütnél onnan, – állj elő!
S ha sánta volnál netán: tudós púpos, aki mindig fázik, egyre didereg…
Ülj le tehát a kályha mellé. Csend van ott.
S mi barátságos csendet varázsolunk néked, kortyod is hogy hallható legyen…
S lehúnyjuk szempilláinkat, mert tudjuk azt, hogy mi a szenvedés.
Igyál hát értünk Láthatatlan, örök bolygó, kinek neve sincs!
S tág sátort vonjon fölénk e képzelt látomás, hogy megvédjen a kínoktól, – igyál!
Mi nem kívánjuk garasodat érte, koldusa e földnek, úgyis tudjuk, nincs neked…
S hogy hajad koronája talán lángban áll, – úgy képzelem, – hisz évezredek óta hordod ugyanazt: –
Hogy mit tesz: mindig ablakokból nézni ablakot…
S mi visszatükröz: mindig szembenézni véled végtelen…
S mi nem hagy nyugtot: kérdéssel felelni szomjas kérdezőnek…
Hát igyál!
S tág sátort vonjon fölénk e képzelt látomás, hogy megvédjen a kínoktól, – igyál!
Mi nem kívánjuk garasodat érte, koldusa e földnek, úgyis tudjuk, nincs neked…
S hogy hajad koronája talán lángban áll, – úgy képzelem, – hisz évezredek óta hordod ugyanazt: –
Hogy mit tesz: mindig ablakokból nézni ablakot…
S mi visszatükröz: mindig szembenézni véled végtelen…
S mi nem hagy nyugtot: kérdéssel felelni szomjas kérdezőnek…
Hát igyál!
