Sárközi György: Az első nap
Sárközi György: Az első nap
Kezdetben volt a Lélek: fénytelen s alaktalan,
Lebegett a vak ürben, hol nem volt fönt és alant,
Lebegett az álló időben, hol nem volt előtt s után,
Kezdetben volt a Lélek: hideg, magányos árny.
Lebegett a vak ürben, hol nem volt fönt és alant,
Lebegett az álló időben, hol nem volt előtt s után,
Kezdetben volt a Lélek: hideg, magányos árny.
Bujdosott a semmiségben, csüggedten, céltalanul,
Szárnya vágyódva csapott föl s kinlódva ujra lehullt, -
Valami zúgott, de nem a tenger, valami villant, de nem a fény,
Sötétség ült a mélyben, sötétség a mélység szinén.
Szárnya vágyódva csapott föl s kinlódva ujra lehullt, -
Valami zúgott, de nem a tenger, valami villant, de nem a fény,
Sötétség ült a mélyben, sötétség a mélység szinén.
S a lélek, a magányos lélek sirt s görcsként tekerte a vágy,
Fájdalmába belerendült a parttalan pusztaság.
S im: ami lágy volt, kemény lett, s ami hig, az sürü,
A hideg melegre vált és édesre a keserü.
Fájdalmába belerendült a parttalan pusztaság.
S im: ami lágy volt, kemény lett, s ami hig, az sürü,
A hideg melegre vált és édesre a keserü.
S az örvénylő zürzavarban kiáltott a Lélek: legyen
Egy forgó könnyem a Föld és egy sóhajtásom a Menny!
És meghasadt a sötétség és hörögve alázuhant,
Fény szökkent sikoltva s volt már előtt s után, fönt és alant.
Egy forgó könnyem a Föld és egy sóhajtásom a Menny!
És meghasadt a sötétség és hörögve alázuhant,
Fény szökkent sikoltva s volt már előtt s után, fönt és alant.
A Lélek látta, hogy jó így s könnyülten keringte körül
A Földet, melyet teremtett s a Mennyet, amely derült
Világosságban égett - s szárnyával perditett
Egyet a kopasz földön, mely fekete volt s hideg.
A Földet, melyet teremtett s a Mennyet, amely derült
Világosságban égett - s szárnyával perditett
Egyet a kopasz földön, mely fekete volt s hideg.
S maga is megcsodálta, amit az első napon
Előhivott a homályból a teremtő fájdalom,
S mit a magányosság szült, hogy ne legyen maga, -
S lőn reggel és lőn este, - első napra első éjszaka.
Előhivott a homályból a teremtő fájdalom,
S mit a magányosság szült, hogy ne legyen maga, -
S lőn reggel és lőn este, - első napra első éjszaka.
