MARCONNAY TIBOR: AZ ÁRULÓ SZAVA
MARCONNAY TIBOR: AZ ÁRULÓ SZAVA
Ó, jaj, a társamat árultam el galádul,
s holt teste megdermedt a napsütötte fán,
s most tudom: árnyában a megbánás profán,
jóvá kell tennem vétkem. Meghalok a vágytul…
s holt teste megdermedt a napsütötte fán,
s most tudom: árnyában a megbánás profán,
jóvá kell tennem vétkem. Meghalok a vágytul…
Bolyongok szüntelen. A tenger szertetárul
és más földrész kopár orma tekint reám,
s a sivatagon túl dúsan zsongó Orán
hiába bűvöl: szörnyű szorongás elárul.
és más földrész kopár orma tekint reám,
s a sivatagon túl dúsan zsongó Orán
hiába bűvöl: szörnyű szorongás elárul.
Így hordom ólmos bűnöm. Árvább és szegényebb
a hajnal is. Félve illannak a remények
éjbe. Hajdan kemény csontom velője rothad.
a hajnal is. Félve illannak a remények
éjbe. Hajdan kemény csontom velője rothad.
És olykor látom már a holt társ fiait,
rejtekükből fenyítve törnek rám, akik
fekete fészkekben rémesen szaporodtak.
rejtekükből fenyítve törnek rám, akik
fekete fészkekben rémesen szaporodtak.
