Fenyő László: Füst Milánnak
Fenyő László: Füst Milánnak
Úgy látom arcodat, mint télutói
elhagyott árkot, melynek mélyiből,
ahogy sötétedik, egy-egy hócsilla rezdül
meleg s homályos emlékként szemünkbe.
elhagyott árkot, melynek mélyiből,
ahogy sötétedik, egy-egy hócsilla rezdül
meleg s homályos emlékként szemünkbe.
Ősz mester, ezt kellett megérnünk hát… hogy jön… hogy közeleg
az izgatottan szaglászó szelek
tavaszi áramában… Ezer év… és hatezer…
számlálom mint kincseit a kedélybeteg…
Ha jő a bocskor s szól: Mózeshitű!
Mondd csendesen: Az én ősöm Arany
s jusson eszedbe az az este, amikor
Aranyt olvastál fel nekem - ó, nem nekem,
csak hogy a magad bánatát hallgasd meg oly szövegből,
mely arra hiteles… s méltón remegteti a hangodat.
S emlékeszel? Felzokogtál ott, hogy a vén tamburást
Nem is a művész babérja hevíti,
Csak gémberedő ujját melegíti.
az izgatottan szaglászó szelek
tavaszi áramában… Ezer év… és hatezer…
számlálom mint kincseit a kedélybeteg…
Ha jő a bocskor s szól: Mózeshitű!
Mondd csendesen: Az én ősöm Arany
s jusson eszedbe az az este, amikor
Aranyt olvastál fel nekem - ó, nem nekem,
csak hogy a magad bánatát hallgasd meg oly szövegből,
mely arra hiteles… s méltón remegteti a hangodat.
S emlékeszel? Felzokogtál ott, hogy a vén tamburást
Nem is a művész babérja hevíti,
Csak gémberedő ujját melegíti.
Hol a bánat, amely gőgösebben
vallhatná rokonának e magyar
bánatot: - Megszenvedtem érte. Az enyém.
S nem gyönyörű, hogy ezen sírni tudtunk?
Hogy a mi sírásunk ily szépségekre fényes?
És hogy a panasz örök dallamát
kaptuk, hogy legyünk csillapíthatatlan
jajongás, egyre lehelő meleg száj?
vallhatná rokonának e magyar
bánatot: - Megszenvedtem érte. Az enyém.
S nem gyönyörű, hogy ezen sírni tudtunk?
Hogy a mi sírásunk ily szépségekre fényes?
És hogy a panasz örök dallamát
kaptuk, hogy legyünk csillapíthatatlan
jajongás, egyre lehelő meleg száj?
Ha testéből kivetne a haza,
édes testéből nem vet ki a nyelv.
De értelmének eltörik rugója.
Hová legyünk vele s hová kiáltsuk?
Csak méláznánk idegen ég alatt,
kemény, vicsorgó csillagok alatt,
száműzött, mondhatatlan bánatunkkal,
mint a butacsírás lovak…
édes testéből nem vet ki a nyelv.
De értelmének eltörik rugója.
Hová legyünk vele s hová kiáltsuk?
Csak méláznánk idegen ég alatt,
kemény, vicsorgó csillagok alatt,
száműzött, mondhatatlan bánatunkkal,
mint a butacsírás lovak…
Költőm, takard el arcod és én is elfedem arcomat.
Sétáljunk inkább a budai uccán,
hol meglestelek egyszer sétaközben…
hol meglestelek egyszer sétaközben…
Ó, egyre inkább rokonaim ők,
e furcsa budai sétálgatók,
ez öreguras lassúléptüek,
kik megböknek minden gyomot, követ
s míg különös szövegeket
mormol az ajkuk - hirtelen
lendül botjuk a messeség felé:
hogy ott, ott elmulasztott életük,
az ismereteln Tahiti, ahol
tán boldogok lehettek volna ők.
e furcsa budai sétálgatók,
ez öreguras lassúléptüek,
kik megböknek minden gyomot, követ
s míg különös szövegeket
mormol az ajkuk - hirtelen
lendül botjuk a messeség felé:
hogy ott, ott elmulasztott életük,
az ismereteln Tahiti, ahol
tán boldogok lehettek volna ők.
