Illés Endre: Babits Mihály •
Babits Mihály Összegyüjtött Munkái I–X. – Athenaeum.
Alig egy éve – Sienában jártam. Minden város közül talán Sienát építették a legtöbb kőből. Dióhéj-kicsi város, csupa kő: betörhetetlen bordázat, csontkemény alkat. A kúpszerűen mélyedő főtéren kis fulladás-érzéssel lehet csak megállni, – ami itt századokig vér volt, rángó ideg, pörkölődő fájdalom, azt semilyen tájon, sehol másutt nem lúgozta ki ilyen kegyetlenül az idő. A Torre del Mangia, a téglásrőt, karcsú torony úgy nyúlik be a magas olasz égbe, mint akinek még soha nem lepte el verejték a homlokát. Röntgensugár érintésére sem mállik le ennyire csontról az izom, mint itt mult el kőből, ívből, álomból az emberi nyujtózás, – csak az maradt, ami már romolhatatlan, amiért érdemes volt nyujtózni. Ami olyan erősen szép, hogy ki kellett vetnie magából a pusztuló anyagot, az embert és emlékét.
Babits Mihályra gondoltam Sienában.
Évek előtt, régen, ő biztatott erre a városra.
És most a Palazzo Pubblico tövében, mint a groteszk, fenséges dómban, vagy a legszebb sienai kép, Simone Martini lovagló kényura előtt percre nem hagyott el a gondolat: milyen szorongó ellentétek, ez a fényes, befejezett halhatatlanság és a magyar költő forrócsontú életműve. Az hiányzik itt, amit Babits Mihályban legtöbbnek, legmagasabb példának, fakulhatatlannak érzek: éppen az ember örökké jelenvaló erőfeszítése, szomjúsága, melynél a láng nyujtózása sem lehet hevesebb; itt meg minden tovább építhetetlen. A szűk uccákon el-eltévedve, az enyhe ívben velem forduló Palazzo Saracini előtt, vagy a Palazzo Tolomei magányt lehelő igézetében egy Babits-vers sorait keresgéltem, szavak, sorok bukkantak fel, de csak a befejezést hallottam egészen tisztán:
…Többet, örökké
többet, amíg élünk!
Ha két szóval kellene Babitsot felidéznem, ezeket találnám legméltóbbaknak hozzá:
Életműve olyan hatalmas lélekzetvétel, hogy a hivatottság: írónak lenni: az ő példája után több lett, tágabbat jelent; az írás állapotát ismét jellemmé és alkattá nemesítette.
Irodalmunkban a tehetség többnyire – villámlás. Legjobb íróink: lefutnak egy lejtőn. Egyetlen dalt mondanak, ellobbanó pillanatok alatt fejezik ki magukat.
Ő ismét az az író, akinek írása nem villámlás, de világosság. Lobogás, hosszantartó fény. Láng, mely sebes szárnnyal fut, mint «a madár, a halál, a szél», fáról-fára, tetőről-tetőre ugrik, nem akad el, mindig új anyagot keres, melynek fogoly lelkét tüzes lélekké szabadítsa, melytől ő maga új erőre éledve égig lobban.
Belekap műfajokba és sorra kigyulladnak körülötte a vers, a regény, az elbeszélés, a tanulmány, a mese, lángolnak és hasadoznak a roppant hőtől, és égnek, izzanak azok a választott, rokon írók is, Dante, Sophokles, középkori latin himnuszírók, akiknek magyar tolmácsául szegődött.
De mi a műfaj? mi a forma? Csak külső burkok, ha lángolnak is, az igazi tüzet azok az olajkutak táplálják, melyeket a formák rejtenek. A megismert világ, a kikivánkozó mondanivaló ég igazi lánggal. Babits gyulladt nyálkahártyákkal, csillapíthatatlan szomjúsággal ismerkedik a világgal, a gondolattal, az emberrel, emlékekkel, magánnyal, s a sorompón túli megismerhetetlennel – az ismerkedés százféle kalandjában. Végül mi a lényeg ebben a kalandban, mélyebb értelem a mohóságban. Ugyanaz, ami például Szent Ágoston Vallomásaiban is: a lélek nem a világot akarja felgyújtani – önmagát emészti. Éppen Ágoston-tanulmányában írja Babits: az igazi keresztény műfaj a gyónás, a vallomás; s az egész modern művészet lényegében van valami vallomásszerű. A babitsi életmű is – ahogy most előttünk áll – égő vallomás, amely kiömlik a világra.
A villámlás földi tájakat hasít ki a sötétből; az effajta látomás kísértetiesen megvillantja a felhámot – és ellobban. A tűz azonban, amelyet Babitsnál követünk, állandóan egy belső tájra világít: a nyugtalan, a szorongó, a felelni törekvő lélekre. Az élmény, amit ad: «nem a látott élet, de az átélt világ.»
A költő átélte a világot, felhajtotta ízeit, megemelte mértékeit – és könnyűnek, émelyítőnek érezte, ami itt értékként hivalkodik.
Hát mi a tanítás, ami arcunkba perzsel?
Szembefordulás a korral, a mai kultúrával, melyben annyi bomló és bomlott anyag él. Írásaival kulcsot loptunk a világhoz: nyitni tudjuk mindazt, ami olcsó, ami felületes, ami silány. Tudjuk, hogyan kelepel a szélkakasság, s tudunk irtózni a tarkaságtól, elfordulni a néger kultúra csillogó holmijaitól, rikoltásaitól és babonáitól.
Babits egyik szorongató, szép jelképe: az áruló írástudó alakja. Ha tudjuk is, hogy a csillag elérhetetlen, mindig a csillag felé kell mutatnunk. És az írástudó nem azzal vétkezik, ha botladozó lába nem tart mindig egyenesen a csillag felé, az árulást akkor követi el, ha nem is mutat többé a csillagra.
A kor az ösztönre, a vérre, az erőszakra esküszik, – Babitstól nagyobb, állandóbb dolgok szomjúságát kaptuk: a hitet az elhagyott Szellemhez, az erőt az alkukra hajlíthatatlan Igazsághoz, a vágyat egy megbonthatatlan Rendhez. «Ami szép, az nehéz». A felismerést oltotta belénk, azt a felelősségteljes, izgalmas magyarságot, hogy ne rettenjünk vissza a nehézségektől, hozzátartoznak a szépséghez, mint a harc a világhoz. Vállalnunk kell a harcot, mert a harc szüli a vágyat a békére. Vállalnunk kell minden harcot a világ vak erői ellen.
Ő az a költő, akitől a kis magyar sziget, amelyen a Szellem ma egyre belsőbb körökre szorul, valami igazán nagyot visszakapott: a Nagy Költészetet; így érezzük első pillanatban, mert nincs ma Európában igazibb, súlyosabb, forróbb költő nála; de azután látjuk, hogy még több az, amit kaptunk: a nagy költészetben a szorongó, fényt kereső, utat vágó Gondolatot is visszakaptuk, s harmadik ajándékként a példát, mi volt itt tegnap s ma emberhez és magyarhoz méltó, bátor, tiszta Tartás.
Egybeforrott, oszthatatlan Tanítás.
Tíz nagy kötetnyi vers, regény, tanulmány, fordítás, elbeszélés előttünk, mennyi magyarsággal, mennyi lélekkel, milyen fényességgel szólnak itt közöttük olyan írások, mint a Halálfiai, a Timár Virgil fia, azután az Ezüstkor, a Gondolat és írás tanulmányai, a Versek, a Dante-fordítás, Az európai irodalom története – Babits Mihály összegyüjtött munkái. De milyen «túláradt patak» ez a költő, a tíz könyvről beszélünk s a tizenegyedik felől tekintünk vissza, kezünkben és szívünkben az új kötet, Jónás könyve, a megrendítő jelkép a «rest szolgáról», ki nem menekülhet küldetése elől, nyers kínok alvilágát megjárva mindenképpen ki kell mondania a sorsot: önmaga és Ninive sorsát, – itt ez a kötet, a vallomás és a végső ima: «mielőtt egy még vakabb és örök Cethal szájában végkép eltünök… – bátran szólhassak… – míg az ég és ninivei hatalmak engedik, hogy beszéljek s meg ne haljak.»