Rónay György: Himnusz a munkához
Rónay György: Himnusz a munkához
Kezem közül kihullik, amit adtam,
mint víz, folyik ki ujjam közt a jó.
Sorsom fölött te tündökölj magadban,
te ments meg engem, utolsó hajó.
Te rejts, takarj, utolsó menedékem,
és te szeress, utolsó szeretőm.
Te légy az ágyam és te légy az étkem,
te légy a bölcsőm és a temetőm.
mint víz, folyik ki ujjam közt a jó.
Sorsom fölött te tündökölj magadban,
te ments meg engem, utolsó hajó.
Te rejts, takarj, utolsó menedékem,
és te szeress, utolsó szeretőm.
Te légy az ágyam és te légy az étkem,
te légy a bölcsőm és a temetőm.
Az ifjúság egei elborulnak
és ami tartott, elszakadt a szál.
Ragadj hát szarvaidra, drága dúvad,
szülj újra engem, alkotó halál!
Vigasztalj, mikor senki nem nevet rám,
maradj te meg, ha minden elhagyott.
Te légy monostorom, te légy a cellám
s én legyek szolgád, szerzetes papod.
és ami tartott, elszakadt a szál.
Ragadj hát szarvaidra, drága dúvad,
szülj újra engem, alkotó halál!
Vigasztalj, mikor senki nem nevet rám,
maradj te meg, ha minden elhagyott.
Te légy monostorom, te légy a cellám
s én legyek szolgád, szerzetes papod.
Ó tiszta bölcselet, merész teremtés,
ó elme metsző, kristály mámora!
Ó gondolat zenéje, égi csend és
új csillagövvel ékes éjszaka!
Ha elveszett minden, ami veszendő,
tükör te, melyben minden kép örök!
Termékenység! Mondai gazdag emlő!
Te állandó a változó fölött!
ó elme metsző, kristály mámora!
Ó gondolat zenéje, égi csend és
új csillagövvel ékes éjszaka!
Ha elveszett minden, ami veszendő,
tükör te, melyben minden kép örök!
Termékenység! Mondai gazdag emlő!
Te állandó a változó fölött!
Te adsz tüzet a tollnak, hogy a vesztes
mozdíthatatlan ritmusain át
a romokon nemesen megszülethess,
művészet: izzó, áradó világ!
A fényes rímek benned ötvöződnek
fegyverzetté, melyben a gondolat
szüntelen vall a villanó időnek
ércnél is maradandóbb titkokat!
mozdíthatatlan ritmusain át
a romokon nemesen megszülethess,
művészet: izzó, áradó világ!
A fényes rímek benned ötvöződnek
fegyverzetté, melyben a gondolat
szüntelen vall a villanó időnek
ércnél is maradandóbb titkokat!
Te lélek emtetője, ősi csíra,
te soha nem hervadó lombos ág!
Tüzes kohó te, Léthe kutja, líra!
Te elpusztíthatatlan ifjuság!
Te szerelmek szerelme! Ölelő kar!
Merész izom te! síkos öl! parázs!
Te mondj el engem, láva, föltörő dal!
Te vallj meg engem, vallomás!
te soha nem hervadó lombos ág!
Tüzes kohó te, Léthe kutja, líra!
Te elpusztíthatatlan ifjuság!
Te szerelmek szerelme! Ölelő kar!
Merész izom te! síkos öl! parázs!
Te mondj el engem, láva, föltörő dal!
Te vallj meg engem, vallomás!
