BALOGH GÁBOR (KDNP)
BALOGH GÁBOR (KDNP)
BALOGH GÁBOR (KDNP) Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársak! Látszólag mindannyiunkat megnyugvással tölt el, ha a Kormány a nyugdíjak értékállóságának biztosítására, egyes nyugdíjas rétegek életszínvonalának, szociális körülményeinek a javítására nyugdíjemelést tervez.
Ha valaki komolyan gondolja ezt a megnyugvást, akkor megnyugvása önámításnak minősül, hiszen a jelenlegi válságos gazdasági helyzetben óhatatlanul felvetődik a kérdés, hogy kinek vagy minek a terhére tudja végrehajtani. És valóban azokét rendezi-e, akik a társadalombiztosítás körébe tartoztak, illetve tartoznak mint járulékfizetők.
Három szempontot szeretnék kiemelni. Az egyik: már az Ellenzéki Kerekasztal tárgyalásain is óriási vihart kavart, hogy a nyugdíjkompenzációt, a nyugdíjemelést minek a terhére hajtjuk végre. Akkor az ellenzéki pártok szinte egyértelműen azt javasolták, hogy a társadalombiztosítás pénzkészletét az év utolsó hónapjaiban nem szabad felélni, mert a következő év első felében hitelből lesz kénytelen működni. Ehelyett azt javasoltuk, hogy a befektetések hozadékait fordítsuk a nyugdíjemelésre, bár jól tudom, hogy ez elenyésző, illetőleg amennyiben az infláció meghaladja a 15 százalékos mértéket, a szükséges kiegészítést a költségvetésnek kell fedeznie. Ugyanis abból az elvből indultunk ki, hogy a társadalombiztosítás likviditását meg kell őriznünk. A társadalombiztosításnak likviditási tartalékkal kell rendelkeznie. Ez az óhajunk, bár félreérthető módon, de megfogalmazódott az 1989. évi XLVIII. törvényben, amelynek az indokolása ezt tartalmazza: a Társadalombiztosítási Alap pénzügyi egyensúlyának a tervezettnél kedvezőbb alakulása esetén a társadalombiztosítás nem kényszerül arra, hogy a folyamatos biztonságos működéshez szükséges likviditási tartaléka terhére tartós lekötésű állami értékpapírokat vásároljon.
Az 1990. évet a társadalombiztosítás mégis hitelből kezdte meg. Ennek számos oka van. Így például: az egészségügy egy része a TB-alap terhére finanszírozódik, illetőleg a költségvetés a keletkezett többletet hiányainak megszüntetésére, a kamatfizetés kötelezettsége mellett lakásalap-finanszírozási kötvény címén elvonta. Így nem véletlen, hogy a jelenlegi gazdasági helyzetben rossz az államháztartási és költségvetési struktúra, és mint Damoklész kardja lebeg mindig a társadalombiztosítás felett.
Az önámítás hátterében egy másik súlyos probléma is húzódik. Ez pedig a jelenlegi nyugdíjrendszer, amely munkaviszony- és elsődleges jogviszony-centrikus, és a nyugdíjasokat teherként kezeli. Azt senki sem tagadhatja, hogy egy-egy munkaféleség, egy-egy munkavégzés társadalmi megítélése sohasem objektív. Nagymértékben függ a politikai rendszertől, a gazdasági-társadalmi helyzettől, a preferált foglalkozási ágaktól, és nem utolsósorban a lakosság mentalitásától, társadalmi szolidaritásérzésétől is.
De ugyanígy befolyásolja a nyugdíjak nagyságát a bérrendszer. Az elmúlt közel húsz évben fokozatosan emelkedtek a bérek, miközben a bérkülönbözetek is nőttek. Ma már egyértelműen kimutatható, hogy a jövedelemkiáramlás egy elit réteg, gazdasági vezető réteg irányában mozdult el jelentősen. Az adatok szerint ezen rétegek számára körülbelül tízszer-tizenötször nagyobb jövedelemkiáramlás történt, mint az egyszerű, mondhatnám átlagbiztosítottak számára. Ezt az inkrepanciát, ezt az óriási űrt a jelenlegi nyugdíjrendszer minimális korrekcióval – amely a tízezer forint feletti nyugdíjalapok tekintetében mutatkozik meg–, de preferálja. Emiatt fokozatosan nő, illetve nőtt azoknak a száma, akik az átlagostól jóval magasabb nyugdíjalappal rendelkeztek.
Mi ennek kiküszöbölésére már a múlt év során javasoltuk, hogy ezen rétegek számára is maximálni kell az ellátási alapot. De az akkori kormányzat, illetve az akkori parlamenti társadalombiztosítási bizottság elzárkózott ettől. Sőt, sajátos módon reagált: megvonta a hozzászólási jogot a bizottsági üléseken. Így maradhatott meg az az áldatlan állapot, amellyel a társadalombiztosításnak az idei és a következő év során is meg kell küzdeni. Ezzel, amit elmondtam, nem a Németh-kormányt kívánom felelőssé tenni a mai helyzetért, mivel a probléma majdnem tizenöt éves.
A nyugdíjasok joggal elégedetlenek. Azt mondják, hogy a pártok nem tartották be az ígéreteiket. Mi, kereszténydemokraták nem ígérünk sokat. Mindössze annyit ígértünk, hogy a nyugdíjak értékállóságát a társadalmi minimum szintjéig tudjuk biztosítani. Az a fölötti nyugdíjak értékállóságát nem tudjuk megőrizni. Ez már a múlt évben is kinyilvánításra került, és megjelent a programfüzetünkben. Mi három lehetőséget láttunk a nyugdíjak értékállóságának a megteremtéséhez. Az egyik lehetőség, amely a járuléktöbbletből keletkezik. A másik a költségvetés. A harmadik a gazdálkodás eredményéből származó eredmény. Ugyanakkor pótlólagos forrásokra is szükség van. Ehhez lenne szükség a vagyonnal való feltöltésére a társadalombiztosításnak, azonkívül pedig a társadalombiztosításijárulék-alap és a nyugdíjjárulék-alap közötti különbözőségnek a nyugdíjak értékállóságának fenntartására való fordítására. Ez, úgy gondolom, hogy alapvető elmozdulást jelentene a jövő szempontjából, a jövő évi nyugdíjkompenzációkat illetően. Vagyis mindenképpen még az idei év folyamán minden ellátási alapot maximálni kell, hiszen nem kevés, mindössze – idézőjelben a mindössze – másfélmillió embernek van már jelen pillanatban is maximált ellátási alapja. Úgy gondolom, hogy ha ezt kiterjesztenénk azokra a vezető rétegekre is, akik felé tizenötszörös jövedelemkiáramlás mutatkozik jelen pillanatban, akkor egyértelműen lehetne biztosítani a nyugdíjak értékállóságát, igaz, hogy akkor is csak a társadalmi minimumnak a szintjéig. Köszönöm. (Taps.)
