HORVÁTH BÉLA (MDF):
HORVÁTH BÉLA (MDF):
HORVÁTH BÉLA (MDF): Elnök Úr! Tisztelt Ház! A piacgazdaság kiépítése, továbbfejlesztése szempontjából a Kormány egy alapvető fontosságú új gazdasági törvényt terjesztett be a Ház elé. Mint a törvényjavaslat általános indoklásának első mondatában olvashatjuk: "A gazdaság működésében természetszerű, hogy a vállalkozások egy része nem tud megfelelni a piaci követelményeknek és tönkremegy." Eddig az idézet az általános indoklásból.
A most elhangzottakat az itt ülő képviselőtársaim valamennyien elfogadják, és természetesnek veszik, de ez közel sem volt így az elmúlt évtizedekben. Jól emlékszünk, hogy korábban a csőd jelenségét a szocialista gazdaságban elképzelhetetlennek tartották, és a korábbi gazdasági teoretikusok a csőd jelenségét a rothadó kapitalizmussal hozták össze. Még a tíz évvel ezelőtt kiadott Politikai gazdaságtan kisszótárában is a "csőd" címszó alatt az szerepel, hogy "tőkés cég üzleti tevékenységének beszüntetése, felszámolása fizetésképtelenség esetén." Vagyis megállapíthatjuk, hogy Magyarországon a korábbi években, évtizedekben a csődről beszélni tilos volt. Ennyit egyelőre a közelmúltról.
A most tárgyalandó kiváló törvényjavaslatnak számos elemét megtalálhatjuk a száztíz évvel ezelőtt, 1881-ben meghozott XVII. törvénycikkben, amely az akkori csődeljárásokról rendelkezett. Érdekességképpen néhány párhuzamot elmondanék az akkori és a mostani törvényjavaslat között. A csődeljárás bírósági eljárás volt, amelyben a különböző törvényszékek voltak illetékesek. A csődöt azonnal megnyitották, ha az adós maga kérte. A hitelezők csődválasztmányt választottak, a követeléseket osztályokba sorolták; az első osztályba a munkabérek, az adók és egyéb köztartozások, míg a második osztályba tartoztak minden más követelések. Ennyit elődeinkről, és most térjünk vissza napjainkba.
Az 1980-as években a romló gazdasági helyzetünkkel együtt azoknak a vállalatoknak a száma is növekedett, amelyeknél már a napi működőképességet fenyegető gazdálkodási problémák, pénzügyi feszültségek jelentkeztek. A veszteségek és alaphiányok megoldása ekkor még az államigazgatási típusú beavatkozás volt. A nagyobb válságokkal küzdő nagyobb súlyú vállalatoknál kormánybizottság foglalkozott, és állami határozatok alapján töltötték a központi állami költségvetési pénzeket a többségükben úgynevezett feneketlen hordókba. Tehát így próbálták életben tartani ezeket az életképtelen nagyvállalatokat.
Ugyanakkor a hitelezői körnek nem volt lehetősége érdekeit érvényesíteni, eljárást nem kezdeményeztek. Erről azonban részletesen már az államtitkár úr az expozéjában szólt.
Mindenki előtt ismeretes, hogy az akkori gazdaságirányítást nem a pénzügyi szempontok határozták meg. Ez azt jelentette, hogy a gazdaságtalan, piacképtelen gazdálkodásért a felelősség és a pénzügyi teher a népgazdaságra hárult, vagyis csőd nem létezhetett, ám annak következményeit az ország napjainkban nyögi.
Szabó Tamás államtitkár úr az expozéjában elmondotta, hogy a korábbi évek értékelése alapján készült az új törvénytervezet. Én most kicsit részletesebben szeretnék szólni, értékelni szeretném az elmúlt néhány évet.
A csődeljárások történetében az 1986-os esztendő fordulópontot jelentett, megszületett a 11. számú törvényerejű rendelet, amely bevezette a felszámolás jogintézményét. Az új jogszabály célja az volt, hogy a csőd hasznos funkcióit, a közgazdasági alapokon nyugvó szelekciót és a vállalati veszélyérzet tudatosítását felhasználva kényszerítse ki a vállalatok strukturális alkalmazkodását. A cél valóban nagyon szép volt, mindez azonban sajnos nem következett be, de nem is következhetett be. Mert a gazdasági érdekek, a társadalmi, politikai közeg és a közgazdasági szabályok nem kényszerítették ki az eljárások megindítását, annak ellenére, hogy egyes közgazdászok akkoriban azt jósolták, hogy évente száz felszámolási eljárás várható. Például 1986 és 1989 év vége között az országosan illetékes Fővárosi Bíróságnál közel 300 felszámolási eljárás beindítását tették közzé, ám ezek zöme kisszövetkezet, szövetkezet, lakásfenntartó szövetkezet volt, és az eseteknek csak 2%-ában – ami darabban 6 darabot jelent –, összesen 6 darab állami nagyvállalat ellen kezdték meg a szanálást.
Tehát a nagyobb állami vállalatok elleni eljárás kivételes eseménynek számított az elmúlt években. A korábbi kormányok is érezték ezt a vontatottságot, és különböző gyorsító injekciókkal próbálkoztak, majd hangzatos szóbeli kemény fenyegetések hangzottak el, kemény fellépéseket ígértek, főleg az 1989. év második felében.
A tények azonban továbbra is a kormányzat kudarcát mutatták, és ezen a kudarcon nem kell csodálkoznunk, hiszen mi más lett volna az eredmény, mivel a korábbi Kormány elsősorban a hitelezői körtől, az APEH-től, a társadalombiztosítástól és a banktól várta az eredményt. Tehát elmondhatjuk, hogy a Németh Miklós vezette Kormány a veszteséggócok felszámolása érdekében nem sokat tett.
Az elmúlt év tavaszán a leköszönő Kormány, illetve a leköszönő Parlament újabb módosítást hajtott végre a csődtörvényen, és életbe léptette az öncsődi eljárást, amikor az adós kénytelen volt maga ellen megkezdeni fizetésképtelenség esetén az öncsődöt, illetve ez a módosítás a fizetésképtelenség kritériumát is módosította. 1990. május 1-jén lépett életbe a korábbi Parlament módosító javaslata, és ekkor robbant ez az úgynevezett hátrahagyott bomba, hiszen közel háromezer olyan gazdálkodó szervezet volt akkor az országban, amely pillanatnyilag fizetésképtelen volt. Bizonyára valamennyi képviselőtársunk emlékszik, hogy tavaly május végén milyen rohamléptekkel módosította, teljes egyetértésben az új Parlament ezt az úgynevezett harakiri törvényt. És elfogadtuk azt a kormánybejelentést, hogy az új Kormány egy új csődtörvénytervezetet fog a Parlament elé beterjeszteni.
Tisztelt Ház! A korábbi években volt egy korszerű, talán európai színvonalúnak is minősíthető csődtörvényünk, amely az előbb elmondottakból kifolyólag nem tudta betölteni szerepét. A politikai rendszerváltozást követő gazdasági rendszerváltozás azonban további változtatásokat, finomításokat igényel, és ezek a következők:
Gyorsítani kell az eljárást, és nagyobb lehetőséget kell biztosítani az adószervezetek és hitelezőik számára, hogy egy gazdaságilag elfogadható, megalapozott egyezség, koncepció alapján az adós likviditási problémái megoldódjanak, és újra talpra tudjanak állni. Rendkívüli súlya van az új törvényjavaslatban a szelekciós hatás érvényesítésének, olymódon, hogy szétválasztja, kettéválasztja a vállalkozókat; a valóban életképtelenekkel szemben nagyobb szigorral jár el, míg az életképeseknek meglesz a cselekvési szabadságuk a talpraálláshoz a hitelezők felügyelete mellett.
A törvényjavaslatban – amely végül is egy forgatókönyv – három elem található: a csődeljárás, a felszámolási eljárás és a végelszámolás. A főszereplők az adós, a hitelező és a bíróságok, akik mindvégig figyelemmel kísérik a fizetésképtelenség rendezését. Az államtitkári expozéban részletesen hallhattuk a törvényjavaslat koncepcióját, ezért most csak két szempontot szeretnék kiragadni.
Az egyik – ami új elem a csődeljárásban – az, hogy az adós kezdeményezésére indul ki az eljárás, aki kilencven napos moratóriumot kap, hogy megpróbáljon talpra állni, rendezze sorait, tehát átmenetileg lélegzethez jut. Vagyis a csőd szó értelmezésében gyökeres fordulat következik be; míg korábban a csődeljárást a felszámolással azonosították, mostantól ismét régi értelmét nyeri vissza a csőd, tehát a csőd az adós és a hitelezők csődületét jelenti a célból, hogy a pénzügyi gondok mielőbb megszűnjenek.
A másik sarkalatos új elem többek között – amit ki szeretnék emelni – az, hogy megszűnik az állami szanálás jogintézménye. Tehát a csődeljárásoknak nem lesz főszereplője az állam. Nem avatkozik be egyes vállalatok felszámolásába, fizetési kötelezettségeik átvállalásába. A törvényjavaslat egyértelműen különbséget tesz a tulajdonos és az adós között, olymódon, hogy a tulajdonos háttérbe szorul. Az állam a jövőben a közhatalmi funkciójából eredően a központi költségvetési pénzekből nem fogja a bajba jutott vállalatokat megmenteni, amint tette ezt a múltban. Korábban szanálást a pénzügyminiszter rendelhetett el, a végrehajtásra létrehozott szanálási szervezet útján. Az elemzések azt mutatták, hogy a vállalatok jelenlegi pénzügyi problémái évekkel, évtizedekkel ezelőtt keletkeztek, hibás döntések következményeként, és ezeknek orvoslására, rendezésére az elmúlt években az éves szanálási alap nem volt elegendő. A tapasztalatok szerint az eljárások elhúzódtak, és a fiskális szemlélet volt rájuk jellemző, vagyis a meglévő költségvetési támogatás felszámolását célozták és az elmaradt adóbevételek behajtását. A működőképesség valódi helyreállítása elfelejtődött.
A törvényjavaslat tehát – megállapíthatjuk – helyesen az állami szanálást megszünteti, mivel ez a piacgazdaságban egy idegen elem lenne.
Tisztelt Ház! A most benyújtott csődtörvény kapcsán röviden beszélni kell a magyar gazdaság egyik fekélyéről, az úgynevezett sorban állásról. A törvényjavaslat ésszerű gazdasági szereplőket és környezetet tételez fel. Ugyanakkor a bekövetkezett csődök jelentős száma a vállalati sorban állások miatt fog bekövetkezni. Az a sorban állás a bűnös ebben, amely szinte minden vállalatot érint, és mintegy négy-öt éve jelent meg Magyarországon. A fizetésképtelenségi lánc azóta is súlyos problémája gazdaságunknak, és rávilágít pénzügyi rendszerünk fejletlenségére.
A probléma gyökere az, hogy a korábbi csődtörvény nehézkes működése következtében az addig is alacsony jövedelmezőségű vállalatokat nem kényszerítette a tanulságok levonására, és ezek a vállalatok elkezdték magukat úgy finanszírozni, hogy nem fizettek. A sorban állás kisebb mértékű lenne, ha a már elfogadott új számviteli törvényben megfogalmazott alapelvek közül talán az egyik legfontosabb, az óvatos értékesítés elvét érvényesíteni lehetett volna az elmúlt időszakban.
Tavaly nyári adat szerint minden gazdálkodó szervezetnek egyenként harminc késedelmesen fizető adósa van, és az ország egy évre jutó konvertibilis adósságszolgálatát meghaladó, mintegy kétszázmilliárd forintnyit tesz ki ez az adósságláncolat. Más becslések szerint ez az összeg eléri a háromszázmilliárdot.
Tudni kell, hogy nem a gazdasági rendszerváltozással, nem a piacváltással került a magyar gazdaság ilyen leláncolt állapotba, hanem ugyanaz a 15-20 vállalat alkotja a többszáz tagú adósságlánc kemény magját, amelyekről a hazai szaksajtó az 1970-es években is cikkezett. A Kormány helyesen látja, hogy kizárólag pénzügytechnikailag a sorban állás máról holnapra egy csapásra nem oldható meg. A megoldás a valódi tulajdonosok megjelenése, mert az bebizonyosodott, hogy az állam nem tudja hatékonyan működtetni a vagyont. A privatizált vállalatok túlsúlya, a valódi tulajdonosok majd érvényesítik jogaikat, és mérlegelés alapján majd keményen behajtják kintlévőségeiket, vagy tovább hiteleznek vevőiknek.
A közelmúltban olvastam az Ötlet című hetilapban Petrenkó képviselőtársunk nyilatkozatát, akitől megkérdezték, hogy mit csinál majd akkor, ha neki ugyanúgy nem fizetnek, mint az Ózdi Kohászati Műveknek. S erre azt válaszolta, hogy ő legfeljebb egy hétig szállít a vevőknek anélkül, hogy pénzt látna, utána már nem. Neki van igaza, ez lesz a jövő útja.
Tisztelt Ház! Röviden szólni szeretnék az eljárások harmadik szereplőjéről, a bíróságokról. Korábban valóban jogosak voltak azok a kifogások, hogy a csődeljárások parttalanul elhúzódtak. A lassulás oka az volt, hogy a bírák, érthetően nehezen birkóztak meg a fizetésképtelenség szakmai megítélésével, és külső gazdasági szakértőket kértek föl ennek megállapítására, ami természetesen időt igényelt, ugyanakkor az eljárás lassúsága továbbra is fenntartotta a meglévő veszteségforrásokat.
Most a törvényjavaslat egzakt módon meghatározza a fizetésképtelenség négy alapesetét, ily módon a bírák egyértelmű eligazítást kapnak, ami gyors intézkedést jelent. Ez azonban az eljárásoknak csak a szakmai oldala, a mennyiségi oldal azonban továbbra is problematikus lesz, mert a megnövekedő eljárások óriási tehertételt fognak jelenteni a bírákra, a fővárosi és megyei bíróságokra. Ezért a Kormánynak és az Igazságügyi Minisztériumnak fel kell készülnie erre a kihívásra, és a jövő évi költségvetés összeállításakor, kialakításakor a gazdasági bírákat és bíróságokat pénzügyileg is meg kell erősítenünk. Erről majd akkor ne feledkezzünk meg.
Tisztelt Képviselőtársaim! Az elfogadásra javasolt törvényjavaslat alapkérdése az, hogy milyen érdekviszony jön létre az adós és a hitelező között. Ugyanakkor a kialakítandó helyzetnek csak egyik komponense a csődtörvény. Fontos eleme ezen kívül a már elfogadott számviteli törvény, és a majd megtárgyalandó pénzintézeti törvény. Tehát ez a javaslat, ami most előttünk fekszik, egy gazdasági csomag része. Ettől a csődtörvénytől nem lehet elvárni a magyar gazdaság bajainak teljes, azonnali felszámolását, a likviditási gondok vállalatközi hitelekkel való oldását nem ez a törvény fogja azonnal felszámolni.
A kulcs a privatizáció és a további gazdasági törvények meghozatala, amelynek egyik fontos láncszeme a csődtörvény. A Kormány előterjesztése egy kerettörvény, ami olyan feltételrendszert hoz létre, amelyben a piaci szereplő gazdasági érdeke a nem fizető cégek helyzetének rendezése talpraállítással, avagy a felszámolás. Ezt a folyamatot a Magyar Demokrata Fórum parlamenti frakciója támogatja, ezért ezt a törvényjavaslatot elfogadásra javasolja. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)
