ELEK ISTVÁN (MDF)
ELEK ISTVÁN (MDF)
ELEK ISTVÁN (MDF) Tisztelt Képviselőtársak! Ez egy ilyen nap lesz, úgy látszik. Én is erről a témáról szeretnék néhány gondolatot megosztani önökkel, mielőtt az érdemi munkához kezdenénk, az elmúlt időszak tapasztalatai alapján. Az egymáshoz való viszonyunkról, politikai kultúránkról, demokráciánk működési zavarairól.
Szeretném azonban előrebocsátani, senkit sem akarok kioktatni arról, hogy hogyan kellene viselkedni, mi lett volna, s mi lenne ma a teendő, hogy hatékonyabban működhessünk itt a Parlamentben. Csupán töprengeni szeretnék egy kicsit ezen a kérdésen, és hasonlóra kérni önöket, és azt gondolom, hogy közös okulásunkra szolgál.
Az utóbbi hetek politikai vitái itt a Parlamentben és e Ház falain kívül is ismét élesen rávilágítottak arra a problémára, amivel a kezdettől küszködünk, és amit röviden úgy írnék le, hogy még mindig nem múlt el a szerepzavar. Együtt is, és többé-kevésbé külön-külön is, maga a Parlament is, frakciói is és a képviselők a helyüket keresik ebben az új rendszerben, a politikacsinálás új rendszerében, tisztelet természetesen a kivételeknek. Ennek a helykeresésnek, szerepkeresésnek a bizonytalanságai pedig erősen befolyásolják a mi közös teljesítményünket.
Amikor a tavalyi választásokat követően elkezdte munkáját a Parlament, megalakult a koalíciós Kormány, sokan azt gondolták, ezzel adva vannak a feltételek ahhoz, hogy a politikai és a gazdasági rendszerváltás lépései immáron nyugodt tempóban, de viszonylag gyorsan, jó légkörben követhessék egymást, a többség akaratából létrejött törvényhozó és végrehajtó hatalom szabályozott együttműködésének megfelelően.
A bizakodásra okot adhatott az is, hogy csak olyan pártok jutottak be a Parlamentbe, amelyek különféle előélet után és eltérő megfontolásból ugyan, de egyetértettek abban, hogy az elmúlt korszakot le kell zárni, és egyetértettek a politikai demokrácia, a jogállamiság és a piacgazdaság megteremtésének programjában. A közvetlen feladat pedig éppen ez volt. A politikai és a gazdasági rendszerváltás következetes végigvitele, egyrészt elszámolás az előző korszakkal, másrészt a demokratikus jogállam és a piacgazdaság hiányzó intézményrendszerének, működési szabályainak a megteremtése.
Ha visszatekintünk erre a mögöttünk lévő szakaszra, és körbepillantunk magunkon, kétségtelenül azt tapasztaljuk, hogy a magyar társadalomban meglehetősen erős az elégedetlenség az új politikai rendszer teljesítményével, más-más mértékben, de egyaránt érinti ez a Parlamentet, a Parlament frakcióit, a Kormányt, az ellenzéki pártokat, s nemcsak kívülről fogalmazódik meg ez az elégedetlenség a legaktívabb politikacsináló réteggel szemben, hanem itt belül is megfogalmazódik, megfogalmazzuk egymással szemben. Kifejezi az ellenzék a koalícióval, a Kormányával szemben, kifejezik a kormánypártok a saját Kormányukkal szemben, kormánypártok tagjai a kormánypártok vezetőivel szemben, sőt kifejezik az ellenzéki pártok tagjai is saját pártvezetőikkel szemben.
Röviden: a közhangulat, ami a Parlamentben is, Parlamenten kívül is elég erős, az, hogy politikai demokráciánk teljesítménye kisebb, mint amilyenre számított a közvélemény, és mint amilyenre mi magunk is számítottunk.
Föltehető persze a kérdés: nem volt-e eleve túlzott és megalapozatlan ez a várakozás? Azt gondolom, bizonyosan az volt.
Mert valamennyi párt beszélt ugyan a választások előtt a ránk váró nehézségekről, és tudomásom szerint egyik, Parlamentbe bejutott párt sem ígért csodaszert, nem ígérte, hogy rövid távon gazdasági felemelkedés következik. De mégis, mintegy ezzel szemben is, a tényekkel szemben is volt valamifajta fölfokozott várakozás, ami azért is érthető, mert nagyon jól tudjuk, hogy világos képe a széles társadalomnak sem és a pártpolitikusok rétegének sem volt, és nem is lehetett arról, ami ránk vár.
Ennek a várakozásnak tehát, amit a valóságos helyzet fogyatékos ismerete, a politikai rendszerváltáshoz fűzött, társadalomlélektanilag egyébként érthető fölfokozott várakozás is magyaráz, eleve nem lehetett megfelelni. Némi csalódottságnak és illúzióvesztésnek előbb-utóbb mindenképpen el kellett következnie. A kérdés már most az, indokolt-e, szükségszerű-e a mértéke, s hogy ennek mérséklésére nem tehettünk volna-e többet, hogy kielégítően indokolják-e teljesítményünket az aránytalan nehézségek? Bizonyosan nem!
Magától értetődően része van ebben a Kormány, a kormánypártok és az ellenzék saját hibáinak is, másra át nem hárítható készületlenségeknek, alkalmatlanságoknak, rossz ötleteknek. Én azonban nem ezzel szeretnék foglalkozni! Ezek ugyanis olyan adottságok, melyeket megváltoztatni nehéz.
Van valami azonban, ami ennél sokkal fontosabbnak látszik, az, amit szerepzavarnak neveztem az elején, s amit valahogyan úgy lehetne leírni, hogy nem találjuk igazán a jelmezt, nem találjuk igazán a szavakat; azokat a szavakat, amelyeket a saját szerepünkben kellene elmondani. Nem találjuk igazán a hangot, azt a hangot, amellyel egymáshoz kellene fordulnunk itt, a Parlamentben, az ellenzéki pártok tagjaihoz, saját frakciótársainkhoz, a közvéleményhez. Márpedig tudomásul kell vennünk, hogy közös a felelősségünk!
Természetes az, hogy a parlamenti demokráciában külön kell vizsgálni ennek a demokráciának az alkotó tényezőit, kinek mi a felelőssége pontosan. S erről elég sokat írnak, beszélnek – erről beszélni is kell. Azt is tudomásul kell azonban vennünk, hogy csak egy bizonyos határig lehet különválasztani a felelősséget. Egészen egyszerűen azért is felelősek vagyunk – be kell ezt látnunk –, amit a másik fél mond itt a Parlamentben, legalább részben felelősek vagyunk.
Nagyon jól tudjuk, hogy a politikai kultúra meghatározásában, egyáltalán a parlamenti munka ütemének meghatározásában, abban, hogy mi történik itt, a két nagy pártnak óriási szerepe volt. Ennek a két nagy pártnak a viszonya a kezdettől fogva át volt szőve bizalmatlansággal. És sajnos, annak ellenére, hogy sokat és sokan tettek ennek ellenében, mindmáig ez határozza meg a két párt viszonyát. Voltak kedvező pillanatok, kedvező szakaszok, a Parlament indulásakor az a megállapodás, amelyik lehetővé tette, hogy világos szerepek alakuljanak ki, a Kormány szerepe és az ellenzék szerepe; azzal a reménnyel kecsegtetett bennünket, hogy ez az ellentét konszolidálódik, nem lesz több, mint ami egy normális parlamenti demokráciában ellenzék és kormánypárt ellentéte.
Sajnos a helyzet, úgy tűnik, nem ez. Sőt, az utóbbi hetekben mintha erősödni látszana a bizalmatlanság hangja. Egyre durvább példák mutatják, hogy milyen mélyre lehet süllyedni közös erővel. Ha az ellenzék oldaláról az eme oldalon ülők a dzsungel csimpánzüvöltését idézik, az itteniek pedig az ottaniakat az idegenség és a nemzettiprás letéteményesének tekintik, akkor nagyon nehéz közös előadásban jól szerepelni! Azt gondolom, ezt könnyű belátni.
Ne gondoljuk, hogy nem számít, hogy ezek a szavak, ezek a mondatok nem itt hangzanak el a Parlament falain belül – egyetlen nyilvánosság van! Azok az indulatok és az azokra az indulatokra adott indulatos válaszok, amelyek elhangzanak a Parlament falain kívül, beszüremkednek ide, és meghatározzák az itteni egymás közötti viszonyunkat is. És ami a legfontosabb: akadályoznak bennünket a hatékony munkában.
Itt van a legutóbbi példa. Valamennyien emlékszünk rá, a múlt héten a politikai kiváltságok formájában élvezett nyugdíj-kiegészítések vitája, ennek a törvénytervezetnek az egész pályafutása. Elvileg valamennyi párt egyetértett abban, hogy ezeket a kiváltságokat meg kell szüntetni. A szocialistáknak elemi érdekük lett volna, lenne, hogy az ilyen természetű ügyekben mielőbb eredményhez jusson a Parlament, mielőbb lezáruljanak ezek az ügyek. A Kormánynak szintén, hiszen a politikáját a kormánypártok és a közvélemény is jelentős részben éppen azért bírálják, mert ebben a körben az igazságtétel, az elszámoltatás stb. érdekében túl kevés történt érzésük szerint, és túl lassan történt az is, ami megtörtént. Az ellenzéknek szintén érdeke, hiszen az ő programjukban is szerepelt mindaz, ami itt előttünk volt.
És mi történik mégis? Hosszú órák vitái során nagy igyekezettel rábizonyítjuk egymásra, hogy egyik párt sem kívánja igazán ezt a programot, akadályozza a törvény megszületését, nehézségeket támaszt – ahelyett, hogy a gyors munkát segítené. Történik minden egy olyan kérdésben, mint mondtam, amelyben közös nevezőn voltunk, amely közös programunk volt a rendszerváltás előtt!
Nem tudom elhinni, hogy ennek törvényszerűen így kell elkövetkeznie, és nem ez az első eset. S azt tapasztalom, nagyon sokan vannak itt a Parlamentben, akik hasonlóképpen gondolkodnak és éreznek. Azt javaslom, azt mondom nekik is, mindannyiunknak, hogy ne sajnáljuk egymástól a bizalomkeltő gesztusokat, és ne sajnáljuk az önmérsékletet, amivel a másikat megajándékozhatjuk! Azt gondolom, újra kellene szőni azt a bizalmi hálót, ami nélkül normális parlamenti demokrácia nem működhet, aminek az ellenzéki pártokat a kormánypártokkal is össze kell kötnie ahhoz, hogy ezek az intézmények működőképesek legyenek.
Félreértés ne essék, ez nem zárja ki a vitát. Nem zárja ki azt, hogy világos, kemény viták legyenek elvi kérdésekben és részletkérdésekben; legyenek szakszerű, racionális viták, és legyenek tiszta elvi viták! Ne hivatkozzunk annyit a népre, ne beszéljünk annyit arról, hogy mit kellene a másiknak csinálni; ne beszéljünk arról, hogy mi a hátsó szándéka a másiknak, és lehetőleg ne vonjuk kétségbe a másik fél legitimitását! Mert egyikünknek sincs erre joga! (Elnök: Felhívom képviselőtársam figyelmét, hogy 12 perce szól!) Befejezem rögtön, köszönöm.
Tudom, nagyon sokáig lehetne beszélni arról, hogy miért nem történik ez így. Mindenkinek van érve, indoka arra, hogy ne engedje meg a másikkal szemben ezt a magatartást, amit én javaslok. De éppen azért, mert mindenkinek épp elég érve és indoka van arra, hogy azt csinálja, amit csinál, és ami rossz, azt gondolom, hogy egy másik logikában kellene gondolkodni! Mondjuk azt, mondom azt másoknak, hogy szeretném becsülni az ellenzék, az ellenfél politikusait, és éppen ezért, mert szeretném őket becsülni, én magam is úgy viselkedem, úgy beszélek, hogy méltó legyek az ő becsülésükre! Ha nem érkezik viszonválasz erre a magatartásra, akkor még mindig én jártam jól, mert én a saját normáimhoz tartom magamat, a saját erkölcsi elveimhez tartom magamat.
Szíves elnézését kérem mindazoknak, akiknek mindez evidencia volt. Meg vagyok győződve arról, hogy nagyon sokaknak evidencia, és ezért unatkoztak. De úgy érzem, hogy időnként szükség van arra, hogy az evidenciákra is figyelmeztessük magunkat. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)
