BALOGH GÁBOR (független)
BALOGH GÁBOR (független)
BALOGH GÁBOR (független) Tisztelt Elnök Úr! Képviselőtársaim! Hölgyeim és Uraim! A nemzeti és etnikai kisebbségekről szóló törvényjavaslat általános vitájában azzal kezdtem hozzászólásomat, hogy néhány előttem szólótól eltérően nem kívánok ismert, nagy emberekre, államférfiakra hivatkozni, mert véleményem szerint az adott korból kiszakított vélekedésük napjainkban lehet, hogy hamisan cseng és félreérthető.
Most a Kormány által, a magzati élet védelméről címen beterjesztett törvényjavaslattal kapcsolatban kijelentésem egyik indokát meg is világítom. Az mindannyiunk előtt ismert, hogy az ország összlakosságán belül a magyarok, egészen a XX. századig, kisebbséget alkottak.
A demográfiai adatok szerint a törökök kivonulása után több évtizeden keresztül például a születések száma nem érte el az ország területén élő más kisebbségek születési arányát.
Az 1800-as években azonban megváltozott a magyar populáció népesség-születési arányszáma, amikor is a magyar népesség létszáma az összlakosságon belül relatíve jobban emelkedett, mint az egyéb nemzetiségeké vagy népeké együttvéve.
Konkrét statisztikai adatot mondanék: 1720-ban Magyarország össznépessége 2,5 millió volt, ebből magyar népesség 1,2 millió, nem magyar anyanyelvű népesség 1,3 millió.
1789: össznépesség 8 millió, magyar népesség 2,3 millió, nem magyar 5,6 millió.
1850: össznépesség 11 millió, magyar népesség 5 millió, nem magyar 6,4 millió.
1880: 14 millió az össznépesség száma, magyar népességé 6,4 millió, nem magyaré 7,3 millió. Nem sorolom tovább az adatokat.
Szintén köztudomású, hogy a kisebbségi lét már abban a korban is számos olyan politikai, egzisztenciális és etnikai problémát vetett fel, amelyek napjaink egyes írástudóinak esszéiben, tanulmányaiban – részben a nemzethalál víziójaként – újra megjelennek.
Tisztelt Képviselőtársaim!
Ennek a gondolkodásmódnak a veszélyeire gondolom, nem kell felhívnom a figyelmet. Azt azonban szükségesnek tartom észrevételezni, hogy amikor az előttem szólók közül – vagy a sajtóban egyesek – az elmúlt évtizedek művi terhességmegszakításainak nagy, 4,5–5 millió közötti számára utaltak, abbéli aggodalmuknak adtak hangot, hogy még mindig veszély fenyegeti a magyarságot. Megengedve, hogy tudatosan, de ezzel a nemzethalál gondolatát közvetve összefüggésbe hozták a magyar lakosság számának csökkenésével. Ez azért tünt furcsának, mert az abortuszok számát említve, mintha elfelejtettek volna rámutatni arra – a szociológiailag bizonyított – tényre, hogy az életszínvonal növekedése vagy jelentős javulása a világon sehol sem eredményezte automatikusan a lakosság számának növekedését. Sőt, az egykeség elterjedése éppen az ellenkezőjét igazolja, vagyis az életszínvonal javulása és a születések számának, valamely ország lakosságszámának növekedése fordított arányban áll egymással. Ilyen értelemben tehát nem mutatható ki közvetlen összefüggés az abortuszok, a művi terhességmegszakítások és a lakosság számának alakulása között.
Úgy gondolom, hogy nagyobb hatást gyakorol a művi terhességmegszakítások és a népesség alakulására az adott ország kulturális értékrendje, életszínvonala, lakosságának korösszetétele és halandósági mutatója. Ha egyéb befolyásoló tényezőktől eltekintek, akkor úgy is mondhatom, hogy az adott ország lakosságának minél szélesebb rétegeiben regisztrálnak magas életszínvonalat, annál inkább elöregszik, illetve elöregedettebb az a társadalom, mivel egy adott életszínvonal elérése után az életkörülmények javítására, fenntartására vagy éppen következményeként, mind határozottabban fogalmazódik meg az igény, hogy a nők a nemkívánatos terhességet elkerüljék, illetve, ha az nem sikerül, a művi terhességmegszakítást liberalizálják.
Tömören: egy meghatározott életszínvonal elérése után az addig másodlagosnak számító értékek kerülnek előtérbe, s váltják fel az addig alapvető, elsődleges értékeket. Ez a fogyasztói társadalom egyik sajátossága.
Ezt a gondolatsort továbbgörgetve és alátámasztva, hadd idézzek a hazai statisztikai felmérés adataiból. A terhességmegszakítások az engedélyezés indoka szerint 1989-ben és 1990-ben a következőképpen alakultak. A konformitással, vagyis a kényelemmel és a konzumációval, vagyis a fogyasztással összefüggő indokok szerepelnek az első, második helyen, illetve foglalják el a sorrend nagy részét, míg a nők betegsége a negyedik, a genetikai okok pedig a hetedik-nyolcadik helyen találhatók.
Ezek az adatok – többek között – arra utalnak, hogy az elmúlt századok során megváltozott az értékrend, továbbá feszültség keletkezett egyfelől a nemi szerep tudatos vállalása és a nemiséggel együttjáró felelősség vállalásában rejlő zavarok, másfelől pedig a terhességszabályozás, születésszabályozás kettőssége között, amelyet mindmáig nem sikerült feloldani és megfelelőképpen kezelni. A legtöbb országban ezt abortusztörvénnyel és egyéb felvilágosító kampányokkal szokták orvosolni. Az előttünk fekvő törvényjavaslat is ebbe a kategóriába tartozik, bár a címét tekintve másra következtethetne az ember. Ugyanis a címe alapján a magzat korlátozott jogalanyiságának elismerésére, a magzat élethez való jogának értelmezésére és a magzati életet korunkban megillető jogvédelmére gondolhatna az ember, de ehelyett az állapotos nő és a terhességmegszakítás humanizált kezelésére helyezi a hangsúlyt. Sajnos, csak erről szól a törvényjavaslat. Ezt annak ellenére mondhatom, hogy a preambulumban és az 1.§-ban a magzati élet védelmére vonatkozó utalásokat találunk. Éppen ezért többet vártam ettől a törvényjavaslattól. Ugyanakkor tisztában vagyok azzal, hogy a téma rendkívül kényes, és nem megfelelő politikai kezelése könnyen visszaüthet a választásokon. Így nem véletlen, hogy a törvényjavaslat, igazi feministához illően, a nő kizárólagos jogaként aposztrofálja a művi terhességmegszakítást.
(20.00)
Úgy látszik, ma már a férjeknek, a férfiaknak kell küzdeniük az emancipációért.
A kormány-előterjesztéssel szembeni fenntartásaimat három aspektusból szeretném megindokolni.
Először azzal, hogy a magzati élet – szerintem – csak egyik megjelenési formája az életnek, amely valóban fokozott védelmet igényel. Napjainkban, amikor az emberi jogok oly széles körben elterjedtek, e jogok szószólói mintha megfeledkeznének arról, hogy az élethez való jog valamilyen formában minden emberként – hangsúlyozom: emberként – fejlődő élőlényt megillet. A tudomány mai állása szerint a magzati lét – mint ahogy elhangzott már – nem az emberré válás egyik lépcsőfoka, hanem az emberként való fejlődés primér stádiuma.
Másodszor: az élet nem azáltal teljesedik ki, hogy a ma még meg nem született gyermektől megvonjuk a megszületés és a kibontakozás lehetőségét, hanem azáltal, hogy biztosítjuk számára az elvárható legteljesebb védelmet és fejlődési lehetőségeket. Azok a korszakok, amelyeken az ember keresztülmegy, feltételezik mindazoknak a feltételeknek a meglétét, amelyek nélkülözhetetlenek az életbenmaradáshoz. S itt ne csak a magzatéra gondoljanak. Bármelyik korszak kiiktatása az élet, legalábbis ma kialakult és ismert formájának megszűnéséhez vezetne. Úgy vélem, amikor abortuszról beszélünk, gyakran felcseréljük az okot és az okozatot, a felelős nemiséget és az egzisztenciális szükségleteket. Jó lenne már helyére tenni a dolgokat. Annak örülök, hogy bár kezdetleges formában, de hasonló csírák jelen vannak a törvényjavaslatban.
Harmadszor pedig: az életet nem lehet abszolútnak tekinteni, még vallási szempontból sem. Ezt támasztják alá az olyan szituációk, amikor egy magasabbrendűnek ítélt cél érdekében jogunkban áll kockára tennünk, akár feláldoznunk az életet, saját életünket. Az egyház mindig is nagy tiszteletben tartotta azokat, akik életüket áldozták másokért. Gondoljunk a vértanúkra, vagy a fogolykiváltó rendekre. A katolikus egyház a huszadik században Maximilian Kolbe szentté avatásával ismerte el, hogy nem tekinti abszolútnak az emberi életet. De nemcsak az említett élethelyzetekre kívántam utalni, hanem ennél egy sokkal profánabb bizonyítékra, a halálra, mint az élet ellentétére. Sajnos napjainkban a halotti kultuszt mintha nagyobb tisztelet övezné, mint az élet kultuszát.
Ezeket figyelembe véve és a csapdát elkerülendő vélem úgy, hogy a művi terhességmegszakítás mellett elhangzott érvek, ellenérvek jócskán sántítanak. Szerintem csupán a művi terhességmegszakításról technikai törvényt hozni az Alkotmánybíróságra hivatkozással, több mint szégyen. Mert egy terhességmegszakítás a technika jelenlegi állása szerint nem bonyolultabb egy veseműtétnél, egy amputációnál, vagy – ma már nyugodtan mondhatom, mert Magyarországon is hajtottak végre – egy szívműtétnél. Sőt, ha korunk technikai színvonalát nézem, akkor felfedezhetem azokat a technikákat, amelyek az élet fenntartásának, továbbadásának a legújabbkori lehetőségeit kiszélesítik. Itt nemcsak a fogamzásgátlás különböző módozataira vagy a családtervezési modellekre gondolok, hanem azokra a társas viszonyból származó formációkra is, amelyek az élettér kiszélesítésének technikáját és kritériumait ölelik fel, például a családokra, iskolákra, közösségekre, a szolidarisztikus vonások erősítésére és a többi.
Éppen ezért sokkal szerencsésebbnek tartom az olyan felszólalásokat, amelyek a problémakört családi, egzisztenciális és politikai vonatkozásában közelítik meg.
Hölgyeim és Uraim! Az élet ilyen megközelítésébe tehát nem illeszthető célként és a probléma technikai kezelési módszereként a művi terhességmegszakítás. E téren sokkal nagyobb szerepet kell tulajdonítani a nemi szerep tudatos vállalásának, megélésének és az erre való nevelésnek. Gondolom, senki sem kételkedik abban, hogy a családi élet nem azonosítható a nemi élettel, bár a köztudatban gyakran helyettesítik egymással. Ez véleményem szerint egyrészt az értékrend torzulásának, másrészt pedig a nyelv változásának – idézőjelben –, a nyelv fejlődésének a következménye. De ez utóbbiról nem kívánok bővebben szólni.
Az értékrenddel kapcsolatban kérdésként vetődik fel, hogy etikai kérdés hogyan kezelhető politikailag és jogilag. Már többen is utaltak rá, hogy ez szinte lehetetlen, mert a pozitív jog etikája ritkán fedi le a helyes életvitel, életmód etikáját. Csak példaként említem meg azoknak a fiatal leányoknak, tizenéveseknek a művi terhességmegszakításait, akik nemi életet élnek, de biológiailag éretlenek a védekezésre, mert szervezetük még nem fejlődött ki teljesen, és éretlenek a gyermekvállalásra, mert hiányzik a felnőtt-tudatuk és egzisztenciális hátterük.
Hogyan igyekszik a törvényjavaslat ezen a torzuláson igazítani? Sajnos nem egészen úgy, ahogyan ez elvárható lenne. Sajnos nem segíti elő kellőképpen a jövő erkölcsi rendjének a megtalálását, nem rögzíti a magzat legalább korlátozott jogalanyiságát, csak közvetve szól – már ahol szól – a magzati élet védelmének technikáiról.Hiányzik a törvényjavaslatból – alapellátási szinten – a családi orvosi rendszer igénybevételének lehetősége, pedig vidéken a családi orvosok jelentősége sokkal nagyobb, mint a városokban. A hiányokat nem sorolom tovább.
Összegezve azt mondhatom, hogy a címében amúgy előremutató törvényjavaslat számtalan hiányossággal rendelkezik, s valójában nem a technika jelenlegi szintjének megfelelő magzati védelemről szól, hanem – mint az elején mondtam – az állapotos nő védelméről és a művi terhességmegszakításról.
Befejezésül hadd idézzem a Kereszténydemokrata Néppárt egészségügyi szakbizottságának az állásfoglalását. A következő álláspontot foglalta el: "A magzati élet védelméről szóló törvénytervezet alapvető ellentmondást tartalmaz. Miután kimondja, hogy a magzati élet a fogantatással kezdődik, és sokirányú, fokozott védelmet igényel, hosszasan, két változatban foglalkozik ennek az életnek a művi megszüntetésére vonatkozó tervezett, törvényes lehetőségekkel. Ezen súlyos ellentmondás feloldása teoretikusan lehetetlen. Az egészségügyi szakbizottság számára a konkrét törvénytervezet kínálta A-, illetve B-változat megoldási javaslatai eredeti szövegükben nem fogadhatók el. Az egészségügyi szakbizottság további megoldási lehetőségek kimunkálását tartja szükségesnek, és hangsúlyozza, hogy a benyújtott törvénytervezet bármilyen változatának parlamenti elfogadása esetén sem tartja lezártnak a kérdést."
Én is támogatni fogok a törvényjavaslat véglegesítésekor minden olyan módosító javaslatot, amely elősegíti a magzat, az anya, s nem utolsósorban a család egyenrangú védelmét.
Köszönöm a figyelmet. (Taps.)
