LABORCZI GÉZA (SZDSZ)
LABORCZI GÉZA (SZDSZ)
LABORCZI GÉZA (SZDSZ) Köszönöm a szót, Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Úgy gondolom, hogy az általános vitában, ami töprengések eddig elhangzottak, bármelyik oldalról, igen komoly erkölcsi aggályokat fogalmaztak meg az előttünk lévő törvényjavaslattal kapcsolatosan. Akármelyik oldalról közelítjük meg ezeket a kérdéseket, úgy hiszem, hogy ezeket sem megkerülni, sem lekicsinyelnünk nem szabad, hanem ezekkel szembe kell néznünk.
Lévén, hogy nem vagyok sem jogász, sem a szociológiában járatos, hanem teológus vagyok, így hát elvben ebből a szemszögből hadd közelítsem meg különösen is ezt a kérdést.
Mindenekelőtt azt hiszem, hogy az általános vitából leszűrhető az a tapasztalat, hogy olyan feszültségek húzódnak meg itt, ennek a kérdésnek a tárgyalása kapcsán, amellyel minden becsületesen gondolkozó embernek szembe kell néznie, tehát akár hívő emberként, akár etikusan élni akaró emberként, akár törvényhozóként, ezekkel a kérdésekkel szembesülünk. Általánosságban ez azt jelenti, hogy feszültség van aközött, amiben élünk, és aközött, amit szeretnénk elérni. Nemcsak egyszerűen ennek a törvényjavaslatnak a megvitatása kapcsán, hanem majdnem minden törvényjavaslatnál ezzel a feszültséggel számolnunk kell.
Számolnunk kell továbbá úgy hiszem, egy olyan feszültséggel ennek a törvényjavaslatnak a megvitatása kapcsán, amelyik arról szól, hogy látnunk kell, hogy az a világ, anélkül, hogy ezt át akarnánk utalni akár még vallásos alapon is a gonosz birodalmába, látnunk kell, hogy ez a világ magában hordozza, és benne mi magunk is a tévedhetőség lehetőségét.
(20.40)
Elhibázott lehet minden jó szándék ellenére a legnemesebb szándékkal kimondott emberi szó is és a legnemesebb tett is. És magában hordozza a meghibásodás lehetőségét a családi élet, a szexualitás, a szeretet, mindaz, ami ehhez az egész kérdéskörhöz kapcsolódik. Ott van tehát a feszültség, hogy ami van és amit szeretnénk elérni, és ez a feszültség hogyan oldható fel.
Úgy hiszem, jól oldja és jól jelzi ezt a feszültséget a múlt század egyik nagy etikus gondolkodója Kirkegaard, aki így fogalmazta meg ezt az örök emberi dilemmát, hogy "Nősülj meg, meg fogod bánni! Ne nősülj meg, azt is meg fogod bánni! Hagyd magad életben, megbánod! Akaszd fel magad, azt is megbánod!" Örök emberi dilemmákkal kell tehát ennek a törvényjavaslatnak a kapcsán szembenéznünk.
Az is nyilvánvaló, hogy a keresztyén ember – ahogy már több képviselőtársam megfogalmazta – szintén szembe kerül egyfajta sajátos kérdéssel, dilemmával, amit a Biblia így fogalmaz meg: "A hit az a nem látható dolgokról való meggyőződés." Éspedig itt szembe kell néznünk az élet valóságával.
Hogyan is oldható fel tehát ez a feszültséghalmaz? Azt gondolom, az egyik megoldási lehetőség, ami adatik, az, hogy valaki nem vállalja a véleményét, vagy éppenséggel elmenekül a véleményalkotás elől, struccpolitikát folytat. A másik megoldási lehetőség – amivel szintén találkozunk akár ebben a vitában vagy máskor is –, hogy megpróbáljuk kizárólagossá tenni a véleményünket, és azt mondjuk, hogy úgy oldom meg a kérdést és a bonyolult kérdéskomplexumot, hogy nincs más út, mint amit én mondok és mindenkinek kötelessége ehhez a kérdéskörhöz igazodni.
Azt gondolom, keresztyén emberként, nekünk más utat kell járni, és a teológia is más utat jelöl ki. De még így sem egy utat jelöl ki, hiszen más egy katolikus és más egy evangélikus teológus gondolkodásmódja ebben a kérdésben.
Úgy hiszem tehát, ha a feszültséget végiggondoljuk, mindenekelőtt arra kell rádöbbennünk, hogy törvényalkotóként elsősorban is nem az etikai feszültségeket kell feloldanunk, hanem törvényalkotóként olyan törvényt kell hoznunk, amely elősegítheti az élet védelmét. Másként fogalmazok: keresztyén emberként számomra az az igény fogalmazódik meg ezzel a törvénnyel kapcsolatosan, hogy ne kényszerítsen arra, hogy jómagam, vagy azok, akik rám bizattak, azok a lelkiismeretük ellen kényszerüljenek dönteni és a hitük ellen kényszerüljenek dönteni.
Tehát ad-e ez a törvény olyan játékteret a hívő ember számára, hogy dönthet úgy, ha akar – mert a hite, lelkiismerete, meggyőződése ezt diktálja –, hogy vállalja a felelősséget az életért, vagy adott esetben, kényszerítő hatásra a másik oldalt. Lelkészként – ha voltak emberek, akik megtiszteltek a bizalmukkal, hogy életük eme intim részébe is betekintést engedtek – nyilvánvalóan minden esetben az élet mellett érveltem. Volt olyan, amikor kisgyermek életben maradt, és volt olyan, amikor nem. De azt hiszem, ezt a döntést – hogy ki hogyan dönt – mindenkinek magának kell elvállalnia a saját maga értékrendje szerint. Van aki a családjában, van aki a hite szerint az Úristen előtt hozza meg ezt a döntést. De a törvénynek – amiről beszélünk – mindenképpen biztosítania kell azt a játékteret, hogy ki-ki ezt a nagyon kemény, nagyon nehéz, feszültségektől egyáltalán nem mentes döntést meghozza.
Luther Márton úgy fogalmazta meg ezt a kérdést, hogy az élet két területen áll előttünk. Az egyik területe az életnek a törvény világa és a másik területe az evangélium világa. Az evangélium világa az, amely belülről, belső értékrend segítségével irányítja, kormányozza az embereket, és ezen keresztül így az Úristen. A másik világ a törvény világa, ahol bizony kemény feltételek érvényesülnek.
E gondolat jegyében született meg későbbiekben az állam és az egyház szétválasztásának az elve, és e gondolat jegyében született meg az is, hogy a két terület tartsa egymást tiszteletben, de ne szóljon bele egyik a másik területébe. Tehát az állam lelkiismereti kérdésekben ne szóljon, az egyház pedig ne törekedjék politikai hatalomra.
Ha áttesszük e nagyon is járható gondolkodásmódot a magzati élet védelmére, akkor keresztyén emberként csak azt fogalmazhatjuk meg: nem kérdés, hogy egy keresztyén embert gondolkodása, mentalitása csakis az élet oldalára állíthatja. De soha nem fogalmazhat meg olyan maximális kitételt, hogy amit én mondok, az mindenki számára igaz kell legyen.
Feszültségektől és gondoktól terhesen hozzuk hát meg a döntést! Azt gondolom azonban, hogy egy mérsékelten megengedő törvény semmiképpen nem életellenes. Hiszen emögött ott kell meghúzódnia ki-ki felelősségének a saját szintjén, hogy az élet, mindannyiunk élete teljesebbé válhasson; a politikának éppen úgy, mint a kultúrának, vagy az egyházaknak, kinek milyen tálentum és milyen megbízatás adatott ebben az életnek nevezett játéktérben.
Befejezésként hadd foglaljam össze: azt gondolom, hogy akkor tölti be a törvényjavaslat – és mindaz, ami mögötte van – a maga küldetését, ha mindannyian sóvá, világossággá és kovásszá tudunk lenni, hogy valóban emberi méltósággal tudjon mindenki élni, erkölcsi tartással rendelkezzenek az emberek, benne mi magunk is. Így tudjon mindenki szabad döntést hozni, vállalva az életet. Úgy hiszem, így lehet intézményrendszerében és gondolkodásában egy törvény valóban mérsékelten abortuszt megengedő, de valójában mégis az életet pártoló törvény, mert hiszen a törvény mögött mi vagyunk emberek, akik csak életet pártolóak lehetünk. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)
