HAVAS GÁBOR, az SZDSZ képviselőcsoportjának vezérszónoka:
HAVAS GÁBOR, az SZDSZ képviselőcsoportjának vezérszónoka:
HAVAS GÁBOR, az SZDSZ képviselőcsoportjának vezérszónoka: Köszönöm, Elnök Úr! Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársak! Hölgyeim és Uraim! Nagy várakozás előzte meg a szociális törvényt, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy interpellációk egész sora kérte számon a késedelmes benyújtást, és legkülönfélébb társadalmi szervezetek sürgették annak mielőbbi megalkotását. Hiszen mindenki érzékeli azokat a nagyon súlyos szociális feszültségeket, amelyek az országban tetten érhetők, és ezért sokan talán ettől a törvénytől olyasminek, olyan problémáknak a megoldását is várták, amelyeknek megoldására ez a törvény szükségszerűen a dolog lényegénél fogva egyszerűen nem lehet alkalmas!
Azt is mondhatom tehát, hogy bizonyos értelemben túlzott várakozás is megelőzte ennek a törvényjavaslatnak a benyújtását, és félő, hogy ennek a túlzott várakozásnak végképp nem fog tudni megfelelni. Hiszen ha például figyelembe vesszük, hogy a szociális célokat is szolgáló újraelosztás egyéb alrendszereiben, illetve együttvéve összesen 700 milliárd forint forog, sőt egyes újabb kormányzati anyagokban le van írva az 1000 milliárdos szám is, – amit azonban már egy kissé túlzásnak tartok a magam részéről, – akkor ha azt is figyelembe vesszük, hogy az a szféra, amelyet a szociális törvény szabályozni kíván, mindössze 32 milliárd forinttal rendelkezik az idei költségvetésben, akkor már láthatjuk, hogy a szociális gondok megoldásában mekkora darabka, mekkora szeletke megoldására vállalkozhat esetleg ez a törvény.
Vagy gondoljunk bele abba, hogy a társadalombiztosítás rendszere a költségvetés több mint felét kitevő összeg felett rendelkezik, és gondoljunk bele abba, hogy az adórendszerbe beépült, szociális célokat is szolgáló kedvezmények is mennyivel nagyobb összegeket mozgatnak, vagy mennyivel nagyobb összegek sorsát befolyásolják, mint amilyen összegek sorsát ez a törvény tudja befolyásolni.
Tisztelt Ház! Amikor az ellenzéki politikai erők még a parlamenti választások előtt szinte teljes mértékig egyetértettek abban, hogy Magyarországnak át kell térni a piacgazdálkodásra, akkor ezzel elfogadták azt, hogy itt nagyon jelentős jövedelemdifferenciálódás megy majd végbe.
Nem biztos azonban, hogy elfogadták azt is, hogy az újraelosztás tendenciái is olyanok legyenek, hogy azok nem piaci teljesítmény alapján tovább differenciálják ezeket a különbségeket, vagyis a jövedelemkülönbségek elég jelentős része nem a piaci teljesítmények, hanem az újraelosztás logikája alapján jön létre.
(11.50)
Tegnap a költségvetési vita során többen is szóltak arról a problémáról, hogy ma Magyarországon igen széles társadalmi csoportok jövedelme elsősorban attól függ, hogy milyen mértékig képesek eltitkolni – vagy nem képesek eltitkolni – jövedelmeiket a különböző elvonási formák elől. Lassan némi túlzással az a helyzet alakul ki például az egészségügyben, hogy a társadalom egyik fele járulékbefizetéseivel fedezi a társadalom másik felének a járulékbefizetéseit, ráadásul – ugyancsak némi túlzással és némileg egyoldalú fogalmazással, de nem teljesen messze járva az igazságtól – a rosszabb helyzetben lévő fele a jobb helyzetben lévő fele helyett.
Nyilvánvaló, hogy ezeket a hosszú idő alatt történeti okok, társadalomtörténeti okok miatt kialakult mentalitásokat adminisztratív eszközökkel nem lehet megszüntetni, hanem olyan elosztási rendszerbeli módosításokon kellene gondolkodni, amelyek figyelembe véve az adott helyzetet és az adott mentalitásokat hajtanak végre átcsoportosításokat. Például hosszú idő óta felmerül az a nagyon is jogos igény, hogy netán ha ez a helyzet, akkor az egészségügy költségeit nem feltétlenül a társadalombiztosítási járulékokból, vagy nem kizárólag azokból kellene megoldani. Ilyen és ehhez hasonló átgondolt stratégiai lépések sokkal jelentősebb mértékben befolyásolhatják a társadalom szociális helyzetét, mint egy szociális törvény.
Figyelembe kell vennünk azt is, hogy a mai szociális probémák kezelésénél nem is az a legnagyobb probléma, hogy egyes társadalmi csoportok életszínvonala csökken, hogy pillanatnyilag fogyasztáskorlátozásra vannak ítélve, hanem hogy egy nagyon erőteljes dezintegráció zajlik, magyarul: igen komoly mértékű lecsúszás és leszakadás, ami annyit jelent, hogy egy korábban stabilnak nevezhető életforma fokozatosan felbomlik, és a korábban ezt az életformát élő társadalmi csoportok a társadalom peremére, a társadalom margójára szorulnak úgy, hogy belátható időn belül esélyük sincsen a visszakapaszkodásra. Teljesen új életstratégiákat kellene kialakítani, hiszen a megváltozott helyzet új életstratégiákat követel, és nagyon sokan a társadalomtól – nem a saját hibájukból, hanem az előzmények és az induló helyzet okán – nem képesek erre az alkalmazkodásra, nem képesek olyan új életstratégiákat találni, amely az integráció megőrzését szolgálná. Hiszen óriási mértékben függ a felhalmozott kulturális tőkétől, az ezzel szorosan összefüggő tradícióktól, a korábbi élethelyzettől, a megtakarítások mértékétől, az egyes társadalmi csoportok vagyoni helyzetétől, hogy erre képesek-e.
És ez az induló helyzet, ami a változások kezdetén adva volt az egyes társadalmi csoportok számára, ez az induló helyzet bizony nagyon véresen határozza meg a közeljövő és a távolabbi jövő esélyeit. Egy közepes helyzetből induló család esetében például egy olyan munkanélküli, aki nyolc hónapot munkanélküliségben tölt, de voltak minimális megtakarításai, amikor megkezdte a munkanélküliséget, és volt bizonyos minimális mértékű vagyona, az két év alatt minimális fogyasztáskorlátozással ellensúlyozni tudja ennek a nyolc hónapos munkanélküliségnek a terhét. Egy olyan család azonban, amelyik már eleve fogyasztáskorlátozással volt kénytelen élni már a munkanélküliség megkezdése előtt, egy ilyen család ugyanennyi idő alatt – mondjuk a családfő munkanélkülisége következtében – teljesen lecsúszik, hiszen összesen két eszköze van arra, hogy ebben a helyzetben valahogy létezni tudjon: a halasztás és a mulasztás. A mulasztáson értem azt, hogy nem fizeti be a közüzemi számláit, hogy nem vásárol közlekedési bérleteket; halasztáson pedig azt, hogy nem javíttatja meg azt, ami a háztartásában elromlott, hogy nem újítja föl a lakását, amikor erre szükség volna, és nyilvánvaló ebből, hogy egy bizonyos időpont után, egy bizonyos idő után a folyamat visszafordíthatatlanná válik.
Az a nagyon súlyos kérdés merült fel ebben a helyzetben, hogy a társadalomnak mekkora része az, amelyik ily módon véglegesen vagy nagyon hosszú időre leszakad, és ezt bizony nem a szociális törvény dönti el.Tudomásul kell vennünk, hogy ennek a rendszerváltásnak vannak végzetes vesztesei, és ezeket a veszteseket, akik ilyen módon hosszú távra dezintegrálódtak, lecsúsztak, leszakadtak, ezeket visszavezetni a társadalomba tulajdonképpen még egy meginduló gazdasági fellendülés sem tudja, de a szociális törvény mégannyira sem tudja. A szociális törvény – néhány olyan intézmény kodifikálásától eltekintve, amely talán ennél valamivel többre is képes, például a családsegítő központok – csak tüneti kezelést adhat, csak válság menedzselésre vállalkozhat, csak a legelemibb létfeltételek megteremtésében segíthet valamicskét.
Különösen akkor, ha a többi, lényegesen nagyobb hatású elosztórendszer csak erősíti ezeket a differenciálódási, lecsúszási és leszakadási folyamatokat. Hogy most ennek csak egy eleméről szóljak, az újraelosztás elvét irányíthatja példul az igazságosság, az a meggondolás, hogy minden embernek joga van a minimális emberi méltóságra, és hogy bizonyos helyzetekben ahhoz, hogy ez az emberi méltóság biztosítva legyen, ahhoz szociálpolitikai eszközökkel is hozzá kell járulni. De az elosztásnak az elve lehet valamiféle érdem, amely az igazságosság szempontjára kevéssé – az előbbi értelemben vett igazságosság szempontjára kevésbé –, vagy csak másodsorban van tekintettel. Ilyen érdemi elosztási elvnek tekintem az egész kárpótlást a szó legtágabb értelmében is. Érdemen értve ebben az esetben a múltban elszenvedett sérelmeket.
Nem vitatom azt, hogy számos erkölcsi és egyéb érv szól a kárpótoltak kárpótlása mellett. Ezek az érvek itt a Parlamentben, azt hiszem, kivétel nélkül el is hangzottak. Nem vitatom azt sem, hogy jónéhány kárpótolt mai szociális helyzete alapján is szociálisan rászorultnak minősíthető, és ilyen értelemben is megérdemli, hogy valamiféle juttatásban részesüljön. De azok, akik ellenezték a kárpótlás olyan jellegű és mértékű megvalósulását, ahogy a kormánypártok akarták, időben szóltak arról, hogy bizony a kárpótlás, a múltbeli sérelmek kárpótlása csak jelenlegi társadalmi csoportok kárára valósítható meg, és bizony a ma nehéz szociális helyzetben élők egy része megsínyli azt, hogy ez az elosztási elv az elmúlt évek törvényhozásában fontos és jelentős kérdéssé vált.
Tisztelt Ház! Mindezek után felmerül a kérdés, hogy mit oldhat meg mégis a szociális törvény. Ahhoz, hogy ezt megértsük, rövidesen utalni kell a törvénytervezet történetére, hiszen a koncepció – mint azt az államtitkár asszony is elmondta – már tavaly készen állt, és ez egy igen jó koncepció volt. Sok más egyéb szempont mellett három alapelvet lehetett benne felfedezni. Az egyik alapelv az volt, hogy azt a szétaprózott, sokszor egymásnak is ellentmondó, nehezen áttekinthető szabályozási rendszert, amely eddig valamilyen módon kezelte a szociálpolitikának ezt a szféráját, egységes keretbe helyezze, jobban áttekinthetővé tegye. A másik ilyen alapelv volt, hogy a korábbi paternalista és érdemességi szempontokon nyugvó eseti segélyezés helyett bevezessen egy sokkal jobban átlátható, kiszámítható, meghatározott feltételeken nyugvó garanciális jogosultsági rendszert.
(12.00)
És a harmadik alapeleme volt, hogy az eddigieknél sokkal világosabban különválassza a biztosítási alapon járó ellátásokat és a kifejezetten szociális célú ellátásokat.
A koncepció ezeknek a szempontoknak kivétel nélkül megfelelt, sőt még a nyári, utolsó előtti kodifikált változat is többé-kevésbé olyan támogatási rendszert tartalmazott, amely együttvéve, teljes egészében lefedte a leginkább rászorultak és leginkább ellátatlannak tekinthetők köreit.
Éppen akkor azonban, amikor az Érdekegyeztető Tanács elé került volna a törvénytervezet, radikális változások következtek be a törvényjavaslatban. Ami azért is probléma, mert hogy a szociális jogokat leginkább konszenzuális jogoknak tekintjük, tehát bizonyos mértékig ellentétben a szabadságjogokkal, az emberi jogokkal, amiket eleve adottaknak tekintünk, a szociális jogokról – még ha ezek az emberi jogok kiterjesztéseként fogalmazódtak is meg a nyugati társadalmakban – úgy tartjuk, hogy azok a társadalom adott fejlettségi szintjén egy bizonyos társadalmi konszenzus, a különböző társadalmi csoportok megegyezése, szolidaritási képességének mértéke szerint jöhetnek létre.
Ezért nagyon sajnálatos, hogy végül is nem igazán került ez az egész törvényjavaslat megtárgyalásra az Érdekegyeztető Tanácsban. Én tudom, hogy az ott képviselt partnerek egymásra mutogatnak, és egymást okolják ezért. Tény azonban, hogy éppen a tárgyalás időszakában változott meg ilyen jelentős mértékben a javaslat.
Államtitkár asszony utalt rá, hogy ami kimaradt magából a törvénytervezetből, annak egy jelentős része átkerült egy országgyűlési határozatba, amit valóban, már kézhez is kaptunk. Ezt igaznak kell teljes mértékig elfogadnunk, de az eddigi törvényhozási gyakorlat azt mutatja, hogy az országgyűlési határozat összehasonlíthatatlanul kisebb garanciát és biztosítékot jelent, mint a törvényi szabályozás, ezért ezt a megoldást akkor sem tudjuk teljes mértékig elfogadni, ha figyelembe vesszük, hogy nyilvánvalóan csak egy fokozatos bevezetésére kerülhetett volna sor az eredetileg szerepelt ellátásoknak.
Teljesen érthetőnek tartjuk, persze, ha a Kormány nem akar túlságosan elköteleződni, hiszen általános tapasztalat az: ha egy eddig egyedi elbírálás alapján juttatott ellátást valamilyen módon alanyi joggá teszünk – tehát a jogosultsági alapot kiterjesztjük –, akkor az előre számítottnál lényegesen többen jelennek meg. És itt olyan többletterhek nehezedhetnek esetleg a költségvetésre, amelyek nagyon-nagyon világossá tehetik a helyzetét. Mondom, érthetőnek tartjuk az óvatosságot, csak kérdés, hogy akkor érdemes-e a szociális törvényt megalkotni.
Teljesen érthetőnek tartjuk azt is, hogy a törvényjavaslat igen alacsony jövedelmi plafonokat vezet be – valóban alkalmazkodni kell ahhoz a gazdasági helyzethez, ami pillanatnyilag az országban adott. Néhány nappal ezelőtt Ilkei Csaba képviselőtársam itt a létminimum szintjét legalább elérő ellátásokat követelt. Dehát ha figyelembe vesszük, hogy például a munkanélküli-ellátásban részesülők kétharmada nem a szerint a szabály szerint kap ellátást, hogy 70%-a a korábbi bérének, hanem a bérminimumot vagy annál is kisebb összeget kap, mert olyan kicsi volt az azt megelőző bére, akkor tudomásul kell vennünk, hogy e fölé a szint fölé nem nagyon emelkedhetnek a szociális ellátások, több – igen fontos – gazdasági és társadalmi okból. Nyilvánvaló tehát, hogy a költségvetés lehetőségei is nagyon erős korlátokat szabnak.
Ezek után fel kell tennem a kérdést: azt a három szempontot, amely a koncepcióban jelen volt, mennyire érvényesíti a végleges, benyújtott törvényjavaslat. Véleményünk szerint nem teljesíti azt a követelményt, hogy a szétaprózott szabályozást egy egységes keretbe foglalja – pontosabban fogalmazva: csak nagyon kis mértékben, nagyon töredékesen teljesíti, hiszen az országgyűlési határozat mellékletében egy hosszú-hosszú lista szerepel, amely számos fennmaradó, ebben a törvényben nem szabályozott ellátást tartalmaz. És a törvényjavaslat záró rendelkezései alig néhány rendeletet helyeznek hatályon kívül.
Szerepel például a törvényjavaslatban – Pusztai Erzsébet szerint mint új ellátási forma – a válság- vagy átmeneti segély. Egyrészt ez az ellátási forma egyáltalán nem új, hiszen létezik a rendkívüli szociális és a rendkívüli nevelési segély formájában, másrészt itt úgy lép be – rendkívül elnagyoltan –, és majdnem azt mondom, az önkormányzatok számára használhatatlanul, felületesen szabályozva –, hogy nem teszi semmissé vagy fölöslegessé a korábbi hasonló ellátási formákat.
Nem oldotta meg végül is a törvénytervezet azt a problémát sem, hogy az eseti, a paternalista segélyezés felől elmozduljon a garanciális segélyezés felé. Ahogy Pusztai Erzsébet fogalmazott: a jogszerűség és a kiszámíthatóság felé. Pedig a rászorultsági elvet és a normativitást össze lehet egyeztetni: ez a kettő távolról sem zárja ki egymást. Nem is értjük, hogy miért kell tulajdonképpen a törvényben szétválasztani, miért kell normatív és rászorultsági támogatásokat külön adni. Meg lehet úgy szabni a feltételeket, hogy azok a rászorultság elvét is érvényesítsék, és mégis garanciálissá tegyék az ellátást.
A korábbi magyar szociálpolitikát sokan bírálták azzal, hogy "-ható, -hető" szociálpolitika, vagyis mindig egyéni elbírálás alapján, eseti megoldásokat helyez előtérbe. Nos, ez elég jelentős mértékben megmaradt a mostani törvényjavaslatban. Hogy csak néhány példát idézzek a törvény szövegéből: a jogosult részére szociális ellátás nyújtható; szociális rászorultságtól függő pénzbeni ellátások iránti kérelmet lehet benyújtani – az előző változatban kérelem helyett igény szerepelt; a települési önkormányzat létfenntartási támogatást nyújthat; ápolási díj állapítható meg; a települési önkormányzat képviselőtestülete temetési segélyt nyújthat… És így tovább, és így tovább, sorolhatnám tovább a példákat. Ezzel a szabályozási móddal vagy szövegezési móddal szorosan összefügg, hogy ennek a szabályozásnak igen jelentős elemeit a törvény az önkormányzatoknak rendeli helyi rendeletekben szabályozni. Olyan kérdéseket is, amelyeket, azt hiszem, a garanciális elemek megőrzése érdekében mindenképpen törvényben kellene szabályozni. Hogy csak egy példát említsek: hogy milyen méretű lakás mellett, milyen nagyságú lakás mellett jár lakásfenntartási támogatás – hiszen ez többé-kevésbé egységesíthető.
Itt, persze, az önkormányzatoknak adott széles körű rendeletalkotási jog fölveti azt is, hogy kié az ellátási felelősség: az államé vagy az önkormányzaté. Itt azt a választ kaptuk, hogy mind a kettőé – amit el is fogadhatunk, de ehhez akkor a lehetőségeket is megfelelő mértékben kell elosztani. Ha az önkormányzat ellátási felelőssége növekszik, akkor annak ezeket a következményeit is figyelembe kell venni.
Nem tudta megoldani a törvényjavaslat azt a problémát sem, hogy a biztosítási ellátásokat, a biztosítási alapon járó ellátásokat világosan elválassza a szociális ellátásoktól. Amikor az Országgyűlés meghozta a társadalombiztosítás profiltisztítására vonatkozó határozatát, akkor a szociális bizottságbeli vitában nagyon félszívvel szavaztuk meg ezt a javaslatot. Világos volt ugyanis, hogy a társadalombiztosítást tehermentesíteni kell az ilyen típusú ellátások alól, ugyanakkor féltünk, hogy ha kikerülnek ezek az ellátások a társadalombiztosítás keretéből, akkor esetleg nem lesz kellő garancia arra, hogy ezek tovább is létezni tudnak.
(12.10)
Most az országgyűlési határozatban szerepel egy csomó ilyen ellátás, amit a profiltisztítás keretében kellene kivonni, és félő, hogy itt nem lesznek meg a megfelelő garanciák. A korábbi változatban szerepelt a gyermekgondozási segélynek is alanyi jogon való kiterjesztése. Ennek kapcsán hadd vessem föl, hogy azáltal, hogy egy csomó ellátás a társadalombiztosítás keretében volt korábban, azáltal ezek akkor is társadalombiztosítási elvek szerint határozódtak meg és szabályozódtak, hogyha tulajdonképpen nem volt mögöttük járulékfedezet. Ilyen volt például a gyermekgondozási díj is, amelyet véleményünk szerint indokolatlan a táppénzhez hasonló keresetarányos módon meghatározni, hiszen nincs mögötte járulékfedezet, és különösen indokolatlan lesz akkor, ha kikerül a társadalombiztosítási ellátások közül.
A Szabad Demokraták Szövetsége javasolni fogja, hogy a gyermekgondozási díjat alakítsuk át gyermekgondozási segéllyé, és az így felszabaduló számításaink szerint mintegy 4 milliárd forintnyi összeget a rendszeres szociális segélykeretet is figyelembe véve fordítsuk egy állampolgári alapnyugdíj létrehozására és a gyermekgondozási segély alanyi jogon való kiterjesztésére.
Felvetődik ennek a kérdésnek – tehát biztosítás és szociális ellátás szétválása – a kapcsán az egyetlen újonnan bevezetett ellátás, a gyermeknevelési támogatás szabályozásával kapcsolatos néhány probléma. Nevezetesen az, hogy itt a szabályozásba beépül egy olyan elem, amely szociális ellátásról és a meghatározott célokról lévén szó, teljesen elfogadhatatlan, az, hogy nemcsak bizonyos jövedelmi szint, nemcsak 3 gyerek a szükséges feltétel ahhoz, hogy valaki ezt kapja a tervezet szerint, hanem 270 napos korábbi munkaviszony is, ami lényegében azt jelenti, olyan körülmények között, hogy ismét nincs járulékfedezet az ellátás mögött, hogy két ugyanolyan helyzetű asszony között – tehát egyformán 3 gyereket nevelő, egyformán otthon maradó asszony között – azon az alapon tesz különbséget, hogy melyiknek volt több lehetősége helyzeténél vagy lakóhelyénél fogva korábban dolgozni, s melyiknek volt kevesebb. Ráadásul nemcsak abban tesz a két asszony között különbséget, hogy melyik jogosult erre az ellátásra, hiszen ennek az ellátásnak van egy továbbható, távolabbra mutató következménye, nevezetesen, hogy az ilyen támogatás élvezése mellett eltöltött idő beleszámít a nyugdíjba, szolgálati időbe, tehát dupla sérelem és hátrány éri azt, aki nem dolgozott korábban, holott ennek az elemnek az égvilágon semmi köze magához a támogatási formához, és ebben csak egy nagyon durva szociális diszkrimináció tényét tudjuk felfedezni.
A pénzbeli és dologi ellátásoknál lényegesen megnyugatóbban szabályozott a törvényben a személyes gondoskodást nyújtó ellátások köre. Ebben a kérdésben különösen azt tartjuk fontosnak, hogy olyan intézményeket, olyan éppen hogy csak alakulgató, csírájukban meglévő intézményi formákat, amelyek eddig nagyon ingatag, bizonytalan helyzetben voltak, pusztán a törvényi szabályozás tényével jelentősen megerősít és általános érvényűvé tesz az ország egész területére nézve, persze nagymértékben függően a településnagyságtól és az ehhez kapcsolódó adottságoktól.
Reálisnak tartjuk ebben a kérdéskörben a teljes kiépülésükre adott ötéves határidőt is, valóban, ennél rövidebb idő alatt ezeket az intézményeket teljes körben kiépíteni nem lehet. Itt is vannak bizonyos problémák a szabályozással, helyenként túlszabályzott, máshol meg nem eléggé szabályozott, de ezeket majd a módosító indítványokkal lényegesen jobbá lehet tenni.
Még egy problémát vetnék fel nagyon röviden, a finanszírozás kérdését. Ha a vita és a módosítások nyomán sikerül a törvénytervezetet hangsúlyosabban és erőteljesebben elvinni a garanciális ellátások, a garanciális jogosultságok irányába, akkor felvetődik a kérdés, hogy nem kellene itt pántlikázott pénzeket biztosítani ezekre az ellátásokra, amelyeknek a célszerű felhasználását esetleg majd a TÁKISZ-ok ellenőrizhetik.
A finanszírozás kapcsán kell megemlítenem, hogy a szociális normatíva alapelveivel teljes mértékig egyetértünk, a differenciálás módjával is, azonban félőnek tartjuk, hogy ezt a szociális normatívát most, hivatkozva arra, hogy milyen jelentős mértékben növekedett, valamiféle csodaszerként használják, és mindenféle olyan szociális probléma megoldása vagy megoldatlansága esetén, amely valamilyen módon elégedetlenséget vált ki, erre a normatívára fognak mutatni, s erre fognak hivatkozni, ennek számos jele van már. A bizottsági tárgyalás során például kiderült, hogy a Népjóléti Minisztérium szerint a bölcsődék problémáit ebből a pénzből kell megoldani, ebből a pénzből kell kompenzálni a kétkulcsos ÁFA bevezetését, és még sorolhatnám tovább a hasonló jellegű példákat.
Mivel igen sok időt használtam el, a további részletekre nem térek ki. Befejezésül azt szeretném hangsúlyozni, hogy a Szabad Demokraták Szövetsége a kritikai észrevételek ellenére támogatja ezt a törvényjavaslatot, egyrészt, mert reménykedik abban, hogy sikerül jelentősen javítani rajta a viták, a parlamenti viták során, másrészt azért, mert még oly tétova, még olyan pici lépést is abba az irányba, hogy a legnehezebb helyzetben lévők életfeltételei akár csak minimális mértékben is javuljanak, rendkívül fontosnak és szükségesnek tart. Köszönöm a türelmüket. (Taps.)
