BÉKESI LÁSZLÓ, DR. (MSZP)
BÉKESI LÁSZLÓ, DR. (MSZP)
BÉKESI LÁSZLÓ, DR. (MSZP) Köszönöm, Elnök Úr! Tisztelt Ház! Akár nagyon rövid is lehetnék, és nagyon kérem a kormánypárti képviselőtársaimat, hogy ezzel a bejelentéssel, és ennek a bejelentésnek a hátterében nehogy véletlenül felfedezni véljenek valamiféle szociálliberális összeesküvést, hiszen voltaképpen mélyen egyetértek azzal az elemzéssel, voltaképpen minden pontjával, amit Soós Károly Attila elmondott. Szakmailag ugyanis ez a helyzet.
Ha néhány ponton ehhez csatlakozom vagy kiegészítem, az csak azért van, hogy azt az érvanyagot bővítsem, amely gondolkodásra késztetheti a Kormányt és a Parlamentet egyaránt. Ha jól végiggondolják, a harmadik vállalkozása ennek a Kormánynak és ennek a Parlamentnek, hogy éves költségvetést állítson össze, és tárgyaljon meg – '91., '92. és '93.
Ha a folyamatokat és az elért eredményeket vesszük górcső alá, akkor ma azt lehet megállapítani, hogy a '93-as költségvetés előkészítésének időszakában ez a feladat – ha lehet – sokkal nehezebb és sokkal keservesebb, mint volt az előző két esztendőben.
(Dr. Kóródi Mária jegyzői helyét Glattfelder Béla, dr. Horáth József jegyzői helyét Juhász Péter veszi át.)
A Kormány és a költségvetés összeállításának feltételei nem javultak, hanem romlottak. A költségve- tés foglya a mély gazdasági recessziónak, a Kormány foglya saját politikai elkötelezettségeinek, a költségvetési determinációk enyhítésére nincs igazi eltökéltség, igazi elhatározottság, és rendkívül kevés az esély is.
Ilyen körülmények között nem nehéz megjósolni, hogy a '93-as költségvetés összeállítása sem a politikus, sem a szakember számára nem ígér sikert. A politikusok számára elfogadhatatlan lesz mindenfajta változata a '93-as költségvetésnek, hiszen nem úszható meg társadalmi rétegek súlyos terhelése nélkül, nem úszható meg olyan konzekvenciák nélkül, amelyek nem a gazdasági fellendülés feltételeinek megteremtését, hanem – fájdalom – a kialakult rossz struktúra konzerválását szolgálják. A szakemberek számára pedig valószínűleg nem létezik olyan kompromisszum, amelyet jó meggyőződéssel, teljes szívvel és lélekkel támogatni lehetne.
Mindezek után az az alapkérdés adódik, hogy ilyen feltételek mellett milyen mozgástere van a Kormánynak és a Parlamentnek, hol tudja ezeket a gúzsba kötő csapdákat valamelyest enyhíteni, és ebben a mozgástérben milyen költségvetési koncepció helyezhető el.
Hogyha a gazdaságpolitikai alapvetést tekintjük, akkor a benyújtott '93-as költségvetési koncepció fordulatot ígér, a gazdaság eddigi recessziós trendjének a megszűnését, megváltozását, és – valamennyi reálgazdasági tényező optimális kombinációja esetén – egy szerény mértékű gazdasági növekedést.
(11.30)
Nem szívesen ismételném meg az előbb elhangzott érveket, a költségvetés szempontjából egy valamennyi tényező optimális összejátszása esetén bekövetkező 0–3%-os GDP-növekedés elhanyagolható, nincs jelentősége.
Az első konzekvencia mindenféleképpen az: nem érdemes gazdasági fordulatról beszélni, tisztességesen be kell végre vallani, nincs esély arra, hogy rövid távon gazdasági növekedést lehessen Magyarországon megalapozni. Maximum stagnálásra van lehetőség. Mélyen a hibahatáron belül van az az esetleges növekedés, amit meg lehet alapozni. Egyébiránt a megalapozottság kétségei bennünk is felmerültek a '92-es bázis sokkal rosszabb annál, mint amit a Kormány a program megalapozásához figyelembe vett. A külgazdasági növekedés üteme 1992-ben csökken; semmi jel nem támasztja alá – egyetlen reálgazdasági tényező sem ", hogy ez '93-ban tovább növekedik.
A kelet-európai gazdasági környezet feltételei nem javulnak, hanem valószínűleg tovább romlanak. Teljesen téves az a feltételezés, hogy a külkereskedelmi mérleg aktívuma lehetőséget nyújt arra, hogy az erőforrások növekedésével a gazdaság belső élénkítésének forrásait meg lehessen teremteni. Egyébként is, ha már szóba került a külkereskedelmi mérleg aktívuma, érdemes lenne nagyon tisztességesen szembenézni azzal, hogy '90-es változatlan szerkezetű bázisra építeni és manipulált számokkal bemutatni most már sorozatosan a '91-es, '92-es és '93-as várható külkereskedelmi egyenleget, ez nem más, mint a realitások durva félrevezetése. Nincs szó, ebben az évben is külkereskedelmi passzívum várható, és sajnos a jövő esztendőben is erre van – mindenfajta feltételezést figyelembe véve – kilátás.
Sajnos azt kell mondani, naivitás azt hinni, hogy a privatizáció felgyorsulhat 1993-ban. A csődhullám második és harmadik elemének konzekvenciáival – hogyha ezt pontosan nehéz is számszerűsíteni – számolnia kell a Kormánynak. Itt nemcsak arról van szó, hogy a felszámolási eljárások nem fejeződtek be, hanem arról, hogy 1993-ban az eddig felszámolást elkerülő, saját vagyonukat felélő vállalatok belső tartalékai is minden bizonnyal megszűnnek, kimerülnek, ezért egy újabb csődhullám várható 1993-ban. Ennek nyomán leértékelődik az állami vagyon. Pontosan tudják, akik ezzel foglalkoznak, hogy a külföldi addicionális tőkével rendelkező befektetők már ma sem fogadják el a Vagyonügynökség által kínált árakat, nincs tehát arra esély, hogy itt valami óriási érdemi gyorsítás következzék be – legfeljebb a kisprivatizációban lehet növekedésre számítani 1993-ban, annak a hatása pedig messze elhanyagolható ahhoz a prognózishoz képest, amivel a kormánykoncepció gazdaságpolitikai vonalvezetése számol.
Sajnos meg kell mondanom, azt is elég naivitásnak tartom – bár jó lenne, ha így lenne ", hogy tovább növelhető a tőkebevonás 1993-ban.
A világban ezt a régiót egyre inkább válságövezetnek tekinti a tőkebefektetők jelentős része; csúcsteljesítménynek tartom, hogyha az 1-1,5 milliárdos tőkebevonás megismételhető 1993-ban.
Mindezek következtében úgy látjuk, hogy azok az erőforrások, amelyek az ország devizatartalékait eddig növelték, amelyek a biztonságos finanszírozás fedezetéül szolgáltak, és amelyekre 1993-ban egy optimista becslés alapján növekedést próbál építeni a kormányzat, azok egyrészt kockázatosak, másrészt nem megalapozottak. De én is azt mondom – tételezzük fel a legjobbakat, amire egyébiránt még eddig soha nem volt példa ", hogy valamennyi reálgazdasági tényező optimálisan alakul és bekövetkezik ez a bizonyos 0–3% közötti gazdasági növekedés. Ebben az esetben sem nő számottevően az elosztható jövedelem. Azzal a dilemmával néz szembe a gazdaságpolitika, hogy gazdasági növekedés vagy egyensúly, inflációcsökkentés vagy a munkanélküliség növekedése, és mindezek következtében a gazdasági növekedés valódi feltételei megteremtésének csúszása vagy pedig ezeknek a feltételeknek a megteremtése.
Ha ezen feltételek megteremtése jelenti a kormányzati gazdaságpolitika centrumát, akkor nem lehet ilyen egyensúlyhiányos államháztartással előállni 1993-ra. Ha ezt az egyensúlyhiányt nem tudjuk elkerülni, mert nincsenek meg az eszközök, nincsen meg az eltökélt szándék, és mert nem mer szembenézni a kormányzat egy államháztartási reform valódi végrehajtásának kényszerű és keserves követelményeivel, akkor pedig nincs esély arra, hogy a gazdasági növekedés feltételei 1993-ban megteremthetők vagy legalábbis ezen az úton elindíthatóak legyenek. Ha ugyanis ebből indulunk ki – és nekünk is az a véleményünk, hogy ez lenne a helyes gazdaságpolitikai alternatíva ", akkor valójában arra kellene kötelezettséget vállalni, hogy egy nulla fizetési mérleg esetén a külkereskedelmi mérleg esetleges aktívumát felhasználni arra, hogy beruházásokat finanszírozzon, az adósságtörlesztésnél a tőketörlesztést hitelből finanszírozni, a kamatterheket ne az aktív külkereskedelmi mérleg terhére, hanem a devizamegtakarítások terhére finanszírozni és az összes többi erőforrást beruházások finanszírozására fordítani. Ennek természetesen az a feltétele – és az lenne a feltétele ", hogy a többi megtakarítást, a többi jövedelemtulajdonos megtakarítását ne költse el az állam a költségvetés növekvő hiányával, az államháztartás növekvő hiányával.
Osztom azt a gondolatmenetet is, amely arról szól, nagyon veszélyes arra a következtetésre jutni, hogy az elmúlt két esztendő kiugróan magas – és eléggé még nem elemzett – lakossági jövedelemmegtakarításai biztosan 1993-ban is bekövetkeznek.
Csak két elemet szeretnék említeni – hangsúlyozva, hogy az elemzéssel egyetértek ": nem megismételhető, egyszeri megtakarítás volt közel százmilliárd forintos nagyságrendben a hosszú lejáratú lakáshitel-állomány felének elengedése és ennek kapcsán a lakosság tulajdonképpeni kényszermegtakarítása. Ez már 1992-ben sem ismételhető meg, '93-ra pedig nyilvánvalóan nincs ilyen akció.
A második fontos momentum: pontosan tudni kell, hogy ezeknek a lakossági megtakarításoknak a túlnyomó többsége annak a rétegnek a megtakarítását jelenti, amely nem kényszermegtakarításokkal próbálja meg elkölthető jövedelmeinek reálértékét megőrizni, hanem többletjövedelmeit takarítja meg. Ez a réteg pontosan tudja, hogy a többletjövedelmek megtakarításának mi a legjobb befektetési helye.
Ha – nagyon helyesen – csökkennek a kamatok – és adja isten, hogy tovább csökkenjenek, erre magam is látok lehetőséget ", akkor a megtakarításoknak ez a része nem megtakarításban fog lecsapódni. Akkor a megtakarításoknak ez a része átmegy devizába, átmegy műkincsbe, átmegy aranyba, esetleg újra átmegy ingatlanba. Befektetési forrást akkor fog képezni, hogyha a gazdaságban a befektetés átlagprofitesélye el fogja érni ezeknek a befektetési vagy tezaurálási formáknak az inflációs jövedelmét. Ez pedig nem 1993. Éppen ezért tehát én is csak arra a következtetésre tudok jutni, abból kiindulni, hogy nem kell félni, úgyis lesz elég finanszírozási forrás más jövedelemtulajdonosok megtakarításaiból, ezért tehát számunkra nem kulcskérdés ez a 230-250 milliárdos államháztartási konszolidált hiány, ez bizony veszélyes koncepció. Hallatlanul veszélyes koncepció. Nemcsak azzal a következménnyel járhat, hogy a növekedés feltételeinek megteremtése késik, hanem azzal a veszéllyel is együtt jár, hogy az örvendetesen csökkenő inflációs ráta ismét felgyorsul, a spirál ismét felerősödik. Egész egyszerűen könnyű kikövetkeztetni: hogyha ugyanis azt akarjuk, hogy ezeknek a megtakarítási forrásoknak a tulajdonosai pénzüket valóban megtakarítsák, akkor nem lesz más mód, mint versenyképes kamatokkal fellépni a pénzpiacon, ez pedig nem a kamatszint csökkenését, hanem a kamatszintnek a növekedését jelenti.
Nem folytatom – tisztelt Ház – a gazdaságpolitikai elemzést, csak arra a következtetésre szeretnék ismételten utalni: kár lenne valamiféle megalapozatlan optimizmussal újra abba a hibába beleesni, amibe beleestünk '91-ben és beleestünk '92-ben. Ennek a konzekvenciáit nyögi Kormány, Parlament egyaránt, ez a következménye, vagy pontosabban ennek a következménye az, hogy a '91-es és a '92-es költségvetésben egyaránt egy csődtömeg szanálásával kell a Parlamentnek és a Kormánynak foglalkoznia.
Mindezek alapján úgy gondolom – és áttérnék a költségvetési koncepció néhány elemének vitatá-sára ", sokkal reálisabb bázisról kellene kiindulni, és reálisabban kellene megközelíteni a '93-as költségvetés jövedelmi, bevételi oldalát. Az igazi probléma nyilvánvalóan az, milyen esélyek vannak – az állami kiadások determinációját is figyelembe véve – a kiadások csökkentése terén.
(11.40)
Nem kétséges, nincs másra esély, mint egy válságköltségvetésre. Ennek a válságköltségvetésnek azonban végig kell vonulnia az állami kiadási struktúra teljes körén. Ahogy erről már tegnap is beszéltünk, bizony az elhallgatott államháztartási reform bumerángja minden egyes költségvetés tárgyalásakor vissza fog ránk ütni. Magam is elképzelhetetlennek tartom, hogy az az egyébként dicséretes törekvés, ami még az írásban benyújtott koncepcióban szerepel, és ami legalább egy szűk körben szeretné elindítani 1993-ban az úgynevezett feladat-felülvizsgálatot, vagy a nulla bázisú költségvetést, hogy ez leszűküljön, vagy netán megszűnjön. Ellenkezőleg, ennek a bővítésére van szükség. Tudom, elkerülhetetlenül nehéz feladat ez, hiszen alig van idő arra, hogy tisztességesen meg lehessen alapozni, mégsem látunk más változatot, más alternatívát.
Magam is egyetértek azzal, hogy azok a prioritások, amelyek egy ilyen válságköltségvetésben szerepelnek, tarthatatlanok. Egész egyszerűen tarthatatlanok. Hogyha egy nullabázisú költségvetéssel próbálja meg az állami kiadásokat az állam csökkenteni, akkor abban az oszthatatlan állami rezsi, vagy az állam működési kiadásainak csökkentése az első lépés. Ellenkező esetben az összes többi területen – az alapellátást szolgáló területeken: oktatásban, egészségügyben, szociálpolitikában – a racionalizálásra sincs esély. Félreértés ne essék, ezeken a területeken abszolút kiadáscsökkentést elérni nyilvánvalóan nem lehet. Racionalizálni azonban lehet és szükséges is. Ez egyben prioritásokat is magában hordozhatna, aminek egyébként nyomát sem lehet látni az 1993-as költségvetési koncepcióban.
Mindezek alapján sajnos az látszik – és inkább ezzel szeretnék most foglalkozni, hiszen a részletes kiadási előirányzatok vitatására a költségvetés vitájának további folyamatában bőségesen lesz még alkalom ", hogy ezt a fajta kiadási determinációt, azt a félénkséget, amely nem akar vagy nem mer hozzányúlni a költségvetés tartós elkötelezettségéhez, mivel próbálja meg a növekvő kiadási, illetőleg a növekvő költségvetési hiányon kívül a Kormány pótolni. A válasz egyértelmű: újabb erőteljes jövedelemcentralizációval.
Ha megszűnik is a recesszió bővülése, és ez a szerény mértékű gazdasági növekedés netán bekövetkezik, akkor is csak egy erőteljes jövedelemközpontosítás képes ilyen 180–200 milliárd közötti sávban tartani változatlan kiadási struktúrában a költségvetés hiányát. Három eleme már most bevallott ennek a jövedelemcentralizációnak. Az egyik a kétkulcsos áFA-ra való áttérés, a másik az önkormányzatok helyi adók növelésére kényszerítése, a személyi jövedelemadó megosztásának erőteljes csökkentésével, s a harmadik pedig az úgynevezett célhoz kötött decentralizált pénzalapokba befolyó állami adók növelése. Ebből a leglátványosabb nyilván a szolidaritási alaphoz való munkáltatói hozzájárulás növelése, de a sorok között lehet olvasni más célalapok erőforrásainak növelésére irányuló szándékokat is, amelyek, mármint a célalapok, teljesen rendben van, tisztességes és jó célokat szolgálnak, finanszírozásukra a jövedelmek további elvonása azonban már szinte teljesíthetetlen.
Vegyük az első elemet, az általános forgalmi adó kétkulcsos rendszerére történő áttérést. Szakmailag vitathatatlan, nem lehet kétségbevonni, hogy ez előbb-utóbb elkerülhetetlen és szükséges. Szeretném a tisztelt Ház figyelmébe ajánlani, hogy ez azonban nem kizárólag, és talán nem is elsősorban a költségvetés folyó jövedelmeinek növelését kellene hogy szolgálja, hanem egy adóharmonizációs, adórendszerbeli korszerűsítési program végrehajtását, aminek az a lényege, hogy a jövedelmek adóterheinek csökkentését pótolni a fogyasztást terhelő adók növelésével. Azaz tehát akkor életbe léptetni, akkor bevezetni a kétkulcsos áFA-nak azt a módszerét, amely durván növeli az adóbevételeket, amikor esély van a jövedelmeket terhelő adók csökkentésére. 1993 nem ez az esztendő. Itt nyilvánvalóan a kétkulcsos áFA megvalósításának egyetlen szempontja, hogy a recesszióban csökkenő vagy stagnáló gazdasági teljesítményekből származó szerény jövedelmeket nagyobb adóbevételekkel pótolni.
Hogyha ez a struktúra nem úgy érintené a végső felhasználókat, ahogy érinti, akkor kényszerhelyzetben talán még az ellenzéknek is azt kellene mondani, hogy tegye meg ezt a lépést a Kormány. Ebben az esetben azonban, amikor nyilvánvalóan arról van szó, hogy a kétkulcsos áFA javasolt mértékének megvalósítása egyértelműen a pótolhatatlan fogyasztású elemek árát növeli drasztikusan, lényegében kompenzáció nélkül, akkor erre azt kell mondani, hogy ezt a lépést '93-ban megtenni nem szabad.
Belátom, hogy lépést tenni kell. Azt gondolom, hogy ebben a kényszerhelyzetben az általános forgalmi adó kétkulcsos rendszerére való áttérést két lépcsőben lehet megtenni. Az első lépcső, ha már nincs esély arra, hogy a felső kulcs csökkenjen, akkor 1993-ra megtartani a 0 kulcsot, és megtartani a 25-öst, megszüntetni a közbülső 15-ös kulcsot, és az oda tartozó szolgáltatásokat fölvinni a 25%-os kulcsba. Ez körülbelül egy olyan 60 milliárddal kevesebb bevételt jelentene a költségvetés számára, de nem jelentene az élelmiszerek körében durva áremelést, nem jelentene kompenzációs igényt, és csak zárójelben teszem hozzá, dologi és bérautomatizmusok nélkül, lényegében kompenzáció nélkül nem nyomná agyon a költségvetési intézményhálózatot, amit ugye nem kell külön indokolnom, hogy ebben a fogyasztási körben mit fog jelenteni a kétkulcsos áFA életbeléptetése.
Ellensúlyként, tisztelt Ház, két dolgot látok lehetségesnek. Egy, a prioritások szűkítését, egyetértve szabaddemokrata barátainknak az elemzésével, kiemelve ebből az abszolút nominális költségvetési előirányzatok növelési szándékát a honvédelemben és a közbiztonságban, illetve az igazgatási kiadások erőteljes csökkentését. Erre van lehetőség, fölösleges, értelmetlen hivatalok finanszírozására nincs szükség.
Nem akarok elkalandozni, de figyelmükbe ajánlom – és talán a jelen politikai szituációban ez sem egy mellékes szempont ", ha önök ezeket a prioritásokat megnézik, akkor a prioritások most gazdasági oldalról támasztanak alá egy olyan politikai törekvést, amelytől ezt az országot óvni kéne. Nevezetesen a délamerikanizálódástól. Figyeljék meg: erős államigazgatás, erős honvédség, erős rendőrség, és ezután a társadalmi feszültségeket meg lehet oldani rendőri erővel. A költségvetési koncepció prioritásai ezt támasztják alá 1993-ra. Ha ez a Parlament ebbe belemegy, tettestárssá válik, és ez nem egyszerűen költségvetési kérdés. (Szórványos taps.)
A második problémakör, amit a költségvetés kapcsán mondani szeretnék, a szociálpolitika belső elosztási rendszerének korszerűsítése. Egyetértünk azzal, hogy nincs esély látványos erőforrás-bővítésre ezen a területen, azzal is, hogy vannak igazságtalan elemei a mai szociálpolitikai rendszernek. De egyszerűen cinizmusnak tartjuk azt mondani, hogy akár – amire Becker Pál utalt – a családi pótlék megadóztatása, akár a családipótlék-növelés megszüntetése helyi szociálpolitikai támogatással valamiféle gyógyírt jelenthetne ebben a kérdésben. Ha valaki azt gondolja, hogy ebben a társadalomban a tipikus jövedelemkategóriákat a havi 5 meg a havi 500 ezer forintos jövedelmek jelentik, akkor mélységesen téved. A tipikus kategória bizony az átlagbér körül szóródóké, akik bizony mind beleesnek a 100 ezer forintos adósávba. Próbáljuk megadóztatni az ő családi pótlékjukat; nagyszerű intézkedést fogunk végrehajtani. Nem ragozom tovább, nem ez a megoldás tehát. Nem itt kell keresni az igazi megoldásokat.
Alapkérdésnek tartjuk, hogy 1993-ban, éppen azért, hogy esély legyen legalább az infrastrukturális beruházások növelésére, vagy esetleg bizonyos szerkezetet átalakító beruházások állami támogatására, váltsunk az eddigi koncepción, és a privatizációból származó bevételek 1993-ban ne az államadósság csökkentésére, hanem beruházások – hangsúlyozom: kizárólag beruházások – finanszírozására szolgáljanak. Egyébiránt erre látszik is lehetőség, hiszen a költségvetésben összesen 64 milliárd forint beruházási erőforrást szolgál.
Elfogadhatatlannak tartjuk az önkormányzatok kényszerhelyzetbe hozását, nevezetesen az SZJA 50-50%-os megosztásának 30-70%-os aránnyá történő változtatását. Ez koncepcionálisan is helytelen; a részletes vitában ennek az érvanyagát majd ki fogjuk fejteni.
Úgy látjuk, hogy három ponton mindenféleképpen változtatni kell a Kormánynak a költségvetési koncepción. Az egyik a jövedelemcentralizáció, a másik a hiány finanszírozásának politikája, a harmadik pedig a beruházások finanszírozásának politikája.
(11.50)
Ehhez nagyon sok minden hozzátartozik. Prioritásokat minden bizonnyal automatizmusokkal kell érvényesíteni, és nem kizárólag ezeken a területeken – elkerülhetetlen a költségvetés nullabázisú tervezésének kiterjesztése, elkerülhetetlen az állami rezsi csökkentése, elkerülhetetlen az egymással összefüggő, decentralizált pénzalapok konszolidált bemutatása. Erre talán még van lehetőség.
Nincs olyan illúziónk és nincs olyan követelésünk, hogy valamiféle ideális költségvetés alakuljon ki '93-ra – mindössze azt szeretnénk mondani: van elég tapasztalatunk arra nézve, hogy ne kövessük el még egyszer azokat a hibákat, amelyeket '91–'92-ben elkövettünk, és legalább azt az icipici mozgásteret használjuk föl, amire kétségkívül most van lehetőség. Ha a Kormány erre kész, akkor a mi frakciónk az ehhez szükséges segítséget meg fogja adni, ha nem, akkor nem fogjuk tudni támogatni a jövő évi költségvetést.
Köszönöm a figyelmet. (Taps a bal oldalon.)
