VARGA MIHÁLY, a Fiatal Demokraták Szövetségének vezérszónoka:
VARGA MIHÁLY, a Fiatal Demokraták Szövetségének vezérszónoka:
VARGA MIHÁLY, a Fiatal Demokraták Szövetségének vezérszónoka: Elnök Úr! Tisztelt Ház! Elöljáróban szeretném elmondani: örvendetes kiindulópontnak tartjuk azt, hogy egyáltalán érdemben lehet vitatkozni az 1993-as gazdaságpolitikai elképzelésekről és a költségvetési politikáról. Ez az öröm, természetesen, nem jelent többet annál, mint hogy a Kormány eleget tett a rá vonatkozó törvényességi eljárásoknak – semmi többet. A feje tetejére állt helyzetet jellemzi az, hogy a Parlamentnek örülni kell akkor, amikor a Kormány egy előterjesztést pontosan, időre terjeszt be. Ez – akkor, amikor a pénzügyminiszter úr a legnagyobb pontosságot és fegyelmet várja el az adóbehajtás, vámbefizetés területén – úgy véljük, a legminimálisabb, amit a Kormány megtehet.
Ám ez az öröm sem lehet felhőtlen, mégpedig két okból. Az egyik ok maga az előterjesztés minősége és tartalma – erről majd bővebben fogok szólni ", a másik pedig az a határozati javaslat, amelyikről majd a vita végén fog dönteni a tisztelt Ház. Valóban kaptunk ugyanis a tájékoztatóval együtt egy országgyűlési határozati javaslatot, majd rövid idő múlva kaptunk még egyet, egy újabb változatot, hogy aztán, a miniszteri expozé alatt kapjuk meg a legeslegutóbbi és legújabb változatát ennek az országgyűlési határozati javaslatnak.
Veszélyes játéknak tartanám azt, hogyha a Kormány a határidők betartását ezzel az újabb fajta, új keletű játékszabállyal próbálná feloldani. Bízom benne, hogy csak a labilis gazdasági helyzet és a Kormány tépelődése mutatkozik meg ezekben a határozati javaslatokban.
Tisztelt Ház! Furcsán érezhetik magukat azok a képviselőtársaim, akik visszaemlékeznek a tavalyi év költségvetési irányelveinek vitájára. Nem arra gondolok, hogy akkor a törvény szabta határidőt megsértve került a Ház elé a pénzügyminiszter előterjesztése, hanem arra, hogy kísértetiesen hasonló volt az az expozé ahhoz, amit most hallhattunk. A Kormány gazdaságpolitikai elképzelései egy 0-2% közötti GDP-növekedésre épültek, megközelítően hasonlóan a jövőre tervezett 1–3% közötti növekedéshez. A történet folytatását, sajnos, ismerjük: a '92-es irányelveket a gazdaság másfajta viselkedése és egy negyedév alatt összeomlott költségvetés követte.
Hogy a most beterjesztett irányelveknek mi lesz a sorsa, egyelőre nehéz megjósolni, de azt már komolyabb kockázat nélkül is kijelenthetjük, hogy az államháztartást tekintve 1993 sem lesz a Kormány sikeréve.
Kezdem ott, ahol a miniszteri expozé befejeződött: azzal az ígérettel, hogy a Kormány az 1993. évi költségvetés beterjesztésekor konkrét – és e szónak nagy jelentősége van ", három évre szóló költségvetési stabilizációs vagy – nehezen lehetett érteni – konszolidációs programot terjeszt elő az intézményi rendszer tételes felülvizsgálatáról, a kiadási struktúra átalakításáról, a konszolidált államháztartás megteremtéséről.
Teljes mértékben egyetértve a miniszter úrral, a FIDESZ-frakciónak is az a véleménye, hogy egy egészséges gazdasághoz egészséges, takarékos és – hadd tegyem hozzá – működőképes költségvetési rendszert kell teremteni. Éppen ezért várjuk nagy kíváncsisággal az új, a második Kupa-programot, amely a mára az eredeti elképzelésektől alaposan eltért makrogazdasági folyamatokat – vagy legalább az államháztartásra vonatkozó részét – megkísérli visszaterelni az eredeti programban leírt keretek közé.
A beterjesztett anyag és a miniszteri expozé 1993-ra – idézem – a gazdasági növekedés szerény mértékű, de határozott megindulásával számol. Hogy az önbizalom mire épül, azt – akárcsak tavaly, most is – hosszú listában tudhatjuk meg: javulnak a külső feltételek, nő az export, a piacgazdasági intézményi és jogrendszer kiteljesedik, a privatizáció gyorsul, külföldi adósságunk már nem jelent nyomasztó terhet, sikeres piacváltás történt, az infláció és a kamatok napról napra csökkennek, szaporodnak a vállalkozások, jelentős a külföldi tőkebeáramlás és így tovább, sorolhatnám még. Mellékesen, az nem zavarta a beterjesztőket, hogy olyan gazdaságpolitikai prioritások kerültek egymás mellé, mint például a munkanélküliség és az infláció – de erről már az előttem szóló Békesi László és Soós Károly Attila beszélt bővebben.
A Kormány tehát újra elengedő optimizmust gyűjtött ahhoz, hogy elmormolja a varázsszavakat: megindul a gazdasági növekedés, vége a hét szűk esztendőnek… Mielőtt rátérnék arra, hogy miért nem tartjuk megalapozottnak a Kormány növekedési elképzeléseit, hadd emeljem ki azokat a pontokat, amelyeket fontosnak és tarthatónak ítélünk egy '93-as gazdasági programban.
Továbbra is fontos cél a stabilizáció, az infláció leszorítása, hiszen a tavalyi első félévhez képest bekövetkezett 24%-os fogyasztói áremelkedés még mindig magas – mindenekelőtt azért, mert meghaladja a lakossági jövedelmek, bérek, nyugdíjak növekedését. Ezért örülünk annak, hogy az előterjesztés egyelőre elvetette a mesterséges eszközökkel történő élénkítést, és nem engedett a Kormányon belül is meglévő szirénhangoknak – a Kormányon kívüliekről most nem szólok, hisz' azóta tudjuk már, hogy a belső ellenzékhez tartoznak. (Derültség a bal oldalon.)
Reméljük, hogy a dicséretes ellenállás továbbra sem csökken, és a Kormány nem választja a rövid távon talán eredményes – ez sem biztos ", de hosszú távon az inflációval és a gazdasági visszaeséssel járó utat. Ehelyett ideje lenne megvizsgálni például, mi is folyik a tulajdonosi szerkezet átalakítása, azaz privatizáció címén.
A legutóbbi adatok szerint 1992 júliusáig körülbelül 80 milliárd forint állami bevétel keletkezett az állami vállalati vagyon eladásából. Annak ellenére, hogy ez az összeg kevesebb, mint 5%-a az eredeti összes állami vállalati vagyonnak, máris lassulni látszik az eladások üteme. A hazai privatizáció eddigi mérlegének szomorú tapasztalata, hogy sem a belföldi, sem a külföldi befektetők nem igazán érdeklődnek a piacaikat vesztett, tetemesen eladósodott vállalatok iránt. Nem segített a privatizáción az a folyamat sem, hogy a Kormány javaslatára sorra születtek olyan törvények, amelyek az állami vállalati vagyont adták más tulajdonosok javára, közvetlenül vagy közvetett módon: ÁVRT, KVSZ – Kincstári Vagyonkezelő Szervezet ", társadalombiztosítás, helyi önkormányzatok, kárpótlás, alkalmazotti kedvezmények stb.
A Kormány nemcsak azt érte el, hogy a privatizáció áttekinthetetlenné vált, hanem "gondoskodott" az állami bevételek fokozatos elapasztásáról is. A privatizációra mint növekedési eszközre tehát 1993-ban nem számíthatunk.
A miniszteri expozé szintén kiemelten kezelte a külkereskedelmi áruforgalom, az export alakulását. Valóban, a felületes szemlélő számára impozánsnak tűnhet az a szám, hogy például 1992 első félévében az exportbevétel 19%-kal nőtt, az importkiadás 3,6%-kal mérséklődött. Kevesebb szó esik azonban arról, hogy az exportnövekedés részben a gazdasági recesszió következménye, hiszen a belső piac összeszűkülése miatt a vállalatoknak külföldön kell értékesíteni – ezért felelőtlenség és szakmai hiba a külkereskedelmi mérleg javítására építeni, hiszen a hazai piac élénkülésekor a mérleg várhatóan romlani fog. Bárcsak már ott tartanánk – mármint az élénkülésnél…
A növekedés 1993-as folytatódása erősen kétséges. A külkereskedelmi forgalom jelenleg is erősen ingadozik: májusban, ha jól tudom, aktívum volt, júniusban passzívum.
Nem esett szó arról sem, hogy milyen összetétele, jövedelemtartalma van ennek az exportnak, pedig a Kormány számára is rendelkezésre állnak azok az adatok, amelyek az export minimális nyereségéről árulkodnak. Kádár Béla győzelmi jelentései arról is szólhatnának, hol képződik a magyar exportból jövedelem, ki profitál igazán ebből.
Vessünk egy pillantást a hurráoptimizmus legfőbb elemére – az úgymond "rendkívül kedvező" nemzetközi pénzügyi teljesítményre – is. 1991-ben az MNB konvertibilis devizatartaléka körülbelül 4 milliárdra emelkedett, és ez a tendencia az idén is folytatódott. Ez önmagában jó dolog, hiszen a tartalékok növekedése stabilabb helyzetet teremt, ám nézzük meg, milyen forrásból származott ez a növekedés! Egyrészt folytatódott az eladósodás, hiszen 1991-ben 4 milliárd dollár feletti hitelfelvétel mellett csak 2,4 milliárd dollárnyit kellett visszafizetni – 1,6 milliárd dollár tehát ebből származott. A tőkebeáramlás volt a második forrás: 1991-ben 1,9 milliárd dollár.
(12.00)
Ebből azonban csupán 7-800 millió dollárnyi kapcsolódott a privatizációhoz, ennek is csak kevesebb mint fele volt vásárlás, a többi pedig tőkeemelés. A maradék egymilliárd dollár körüli összegnek csak kisebb hányadát használták fel valóban működő tőkebefektetésekre, a nagyobb részt pénz formájában forgatják a társaságok. Ez a pénz csak addig marad itt, amíg magasabb hozadékot hoz, mint a nyugati bankokban elhelyezett betétek.
Ha a helyzet megváltozik, akkor természetesen ez a pénz bármikor megmozdulhat és elhagyhatja az országot, ezzel gondolom, a Pénzügyminisztérium is számolt.
És végül van a lakossági devizaszámlákon elhelyezett pénz, ami egy pánikhangulat vagy rossz kijelentés miatt pillanatok alatt elpárologhat. A független Nemzeti Bank független elnökének kijelentése a kamatnyereség megadóztatására feltehetően azért váltott ki ideges reagálást a Pénzügyminisztériumtól.
E rövid kitérővel tehát arra kívántam utalni, milyen törékeny és bizonytalan tételek állnak a kedvező pénzügyi helyzet mögött. Tartalékaink növekedése nem a magyar gazdaság teljesítőképességének javulásán nyugszik, hiszen nem exporttöbblet a forrása, ezért semmi sem következik arra nézve, hogy hol tart a stabilizáció.
Joggal kérdezhetné most a pénzügyminiszter úr, akkor mit tekint a FIDESZ a növekedés lehetséges feltételeinek. Hát részben szintén könnyebb helyzetben vagyok, az előttem lévők szóltak erről bővebben is. Én ehhez még a következőket tenném hozzá: a növekedés lehetséges feltételének tekintjük többek között az általános bizonytalanság csökkentését, amely a gazdasági környezet átalakulásán túl részben az intézményi háttér hiánya, részben a gazdaságpolitikai kapkodás következménye. A bizonytalanság csökkentésének intézményi feltételei közé soroljuk például az állampapírok piacát, a devizapiacot. Ezekben az intézményfejlesztésekben aktív szerepet játszhatna a Kormány, hiszen például a nyugdíjpénztárak, befektetési alapok kialakulása megindult, mégis szükség lenne ezen a területen tudatos állami intézményfejlesztésre. Szükséges lenne néhány állami nyugdíjpénztár alapítása is.
A bizonytalanság miatt további gondot okoz, hogy a beruházásokban alapvető szerepet játszó pénzügyi intézményrendszerből hiányoznak a kockázatmegosztás intézményei: garanciaalapok, hitelszövetkezetek stb. Nincs olyan információs rendszer vagy rendszerek, amelyekkel csökkentenék a hitelezés kockázatát. Itt is az állami intézményfejlesztésre volna szükség.
Fontos volna véleményünk szerint a fiskálisfegyelem. Ma sem a bevételi, sem a kiadási oldalon, sem a hiány finanszírozásának szempontjából nem beszélhetünk fegyelmezett költségvetési politikáról. Ez különösen nyilvánvaló az adóztatás területén. Az a jelenlegi adópolitikai gyakorlat, mely szerint minden év decemberében derülnek csak ki a következő évre vonatkozó adójogszabályok, s ezeket általában a költségvetés pillanatnyi igényeinek megfelelően alakítják ki, nagymértékben hozzájárul a gazdasági bizonytalansághoz. Ilyen feltételek mellett nagyon nehéz bármilyen beruházási döntést hozni. Szükséges lenne tehát az adópolitika eszközeivel is elősegíteni a beruházásokat.
A beruházások ösztönzése nem lehetséges adópolitikai változtatás nélkül. Lehetővé kell tenni a vállalatok számára, hogy adózatlan nyereségből képezhessenek felhalmozott vagyont, amellyel jövőbeli beruházásokat is finanszírozhatnának.
A megfelelő kamatpolitika is fontos dolog lenne, de a kamatlábak csökkentését nem kampánnyal kellene befolyásolni, mint ahogy az az előterjesztésből sejthető, hanem a monetáris irányítás eszközeinek bővítésével.
Számunkra nem derül ki világosan az anyagból, hogy a Kormány milyen eszközzel bírhatná rá a bankokat kamatcsökkentésre. Tennivaló tehát lenne épp elég, de – mint ahogy az expozéban is elhangzott – a Kormány saját programjához képest is lemaradás-ban van.
Tisztelt Ház! Rátérve a költségvetési irányelvekre: Az 1993. évi költségvetéspolitika fő irányairól szólva, melyek azok a sarokpontok, amelyeket lehet és érdemes vizsgálni? A költségvetés kormányzati elképzeléseiről szólva megfelelő kiindulópontnak tekinthetjük azt a kérdést: elfogadható-e és finanszírozható-e a hiány mértéke? Ennek a kérdésnek különös aktualitást ad az 1992. évi költségvetés látványos és gyors összeomlása. Túl az év nyolcadik hónapján, a '93-as évről beszélve nyilvánvalóan nem arra kell felelnünk, finanszírozható-e a hiány, hiszen ez jórészt kormányzati felelősség, amelybe az ellenzék nem tud beleszólni. Éppen ezért sajnálatos, hogy a pénzügyminiszter igyekezett az év folyamán pusztán a finanszírozhatóság területére korlátozni a költségvetést érintő vitákat.
Ellenzéki frakcióként abban tudunk nyilatkozni, elfogadható-e számunkra a hiány, s melyik az a szint, ameddig ez elfogadható. Ennek megválaszolása előtt azonban szükségesnek tartom megemlíteni, hogy jelenleg a Kormánynak sincs olyan információs rendszere, amely megbízhatóan mérni és követni tudná az államháztartásban történő változásokat. Részben ez az egyik oka annak, hogy a '92-es költségvetés összeomlását követően csak hosszú idő elteltével volt képes a Kormány módosítani az előirányzatokat. Ma Magyarországon még ezen a szinten is csak állami apparátusok képesek makrogazdasági adatokat összegezni, ezért a gazdasági mutatók néha nem mentesek a kormányzati retusálástól. Ha pedig ez nem sikerül – mármint a retusálás ", akkor emlékezzünk vissza a GDP nagyságáról folytatott Statisztikai Hivatal"PM-vitára: a Kormány kínos és kényelmetlen vitába keveredik saját költségvetési intézményével.
Tisztelt Ház! Az 1993-ra tervezett költségvetési irányelvek között jó néhány olyan kormányzati feladat található, amely pusztán jogszabályalkotási feladat. Egyetértünk azzal a törekvéssel, hogy a költségvetés bevételi oldala törvényileg megalapozott legyen, tehát még az év végéig kerüljön elfogadásra a tételes vámokat tartalmazó tarifatörvény, vámtörvény, devizatörvény, árutőzsdetörvény, s az expozéban elhangzottak.
Ismerve azonban a Kormány jogszabály-alkotási elképzeléseit, erősen kétséges, hogy ezek a törvények 1993. január elsejével életbe fognak vagy hatályba fognak lépni.
Természetesen tudatában kell lennünk annak, hogy az elmúlt évi kormányzati késlekedést a működőképes költségvetési szféra kialakításában vagy legalább fenntartásában nagyon határozott döntésekkel is csak részlegesen lehet korrigálni. E döntéssorozatnak az irányelvekben csak csíráit véljük felfedezni, és így csak szurkolhatunk a miniszter úrnak, hogy beígért programja időre elkészülhessen, s a Kormány végre kellő határozottsággal foglalkozzon a rendkívül súlyos kérdésekkel.
Őszinte meglepetéssel tapasztaltuk, mekkora változáson ment át a már elöljáróban említett előterjesztés, a 6391-es számú, mire 6489-es lett. Ennek okairól nem kaptunk érdemi tájékoztatást, pedig a két tervezet között 104 milliárd forint a különbség, közel 10%-a a tervezett kiadásnak. Az időközben fellelt bevételek 94 milliárd többletkiadás mellett is 10 milliárddal kisebb hiányra adnak lehetőséget. Kis iróniával azt is mondhatnám, hogy ha a Kormány két hét alatt talált 10 milliárd forintot, akkor még hagyjunk egy kis időt a keresgélésre, várjunk egy kicsit. Ilyen mértékű eltérés az eredeti előterjesztés számítási anyagai ismeretében, az expozét is figyelembe véve, sokkal inkább utal a Kormány vágyaira, mint lehetőségeire. Az új tervezet tehát gyanús, s már most jelzi, hogy kérdéses az az állhatatosság, ami a szóban kimondott stabilizációs programhoz szükségeltetik.
Tisztelt Ház! Az irányelvekre vonatkozó rész ugyanolyan ellentmondásokkal terhes, mint a gazdasági program. Reméljük, valamikor választ kapunk a pénzügyminisztertől arra is, miért nőtt a gazdálkodó szervezetek támogatása időközben 10 milliárd forinttal? Mi tette indokolttá a központi intézmények 27 milliárdos többletét, ahogy a nemzetközi pénzügyi kapcsolatokból eredő kiadások 18 milliárd forinttal két és félszeresére való növekedését? Mitől, s legfőképpen mely tételeknél nőtt meg a költségvetés várható bevétele közel 100 milliárd forinttal két hónap alatt? Milyen égető infrastrukturális igény rovására sikerült a felhalmozási kiadások változatlan összegén belül az expóra 8 helyett 14 milliárd forintot előirányozni? Így aztán a "vállalkozási alapon" szerveződő kiállítás 1991-ben még csak 17 milliárdra tett költségvetési igénye egy év alatt 30 milliárd forintra valorizálódva megkezdte azt, amit eddig is vártunk és ami folytatódni is fog: a költségvetési források vég nélküli és felesleges pusztítását.
Ideje volna annak is, ha Barsiné Pataky Etelka beszámolna az Országgyűlésnek arról, mire költötte eddig az adófizetők pénzét. Hány befektetőt tudott előteremteni? Milyen szerződéseket kötött eddig? Van-e tudomása arról a 400 hektárról Japánban, ahol 1996-ban "csak" kiállítást szerveznek? A magyar expo területe 50 hektár – csak mellékesen.
A válaszok talán majd a részletes költségvetésből fognak kiderülni, addig azonban csak kétkedve lehet fogadni az előterjesztést.
Talán az egyik legnagyobb visszalépés a korábbi tervezethez képest az áFA-kulcsok 8 és 25%-os mértékű meghatározása. A kétkulcsos forgalmi adóval 8 és 20%-os mértékek mellett egyet tudunk érteni azon indokok alapján, amelyek az eredeti előterjesztésben is szerepelnek.
Ehhez csak annyit érdemes hozzátenni, hogy a most javasolt változat tizenvalahány milliárd körüli többletbevételéért drága árat kell majd fizetnünk akkor, amikor ugyanahhoz a célhoz jutunk el két lépcsőben.
(12.10)
A világkiállítás felesleges milliárdjaiból például kiválóan el lehetne kerülni a két kulcsra való áttérés későbbi társadalmi költségeit. Egyébként továbbra sem látjuk, hasonlóan a szociális bizottság véleményéhez, az ún. szociális kompenzációt, ez miből fog állni, kik fogják kapni, és így tovább.
A további, szerintünk lehetséges források keresgélése helyett még felhívnám a figyelmet a túl szélesre húzott kulcsbéli különbségek fogyasztástorzító hatására, ami például egyik előidézője volt a mostani változtatásnak is. Nem lenne baj ugyanazt a hibát kétszer nem elkövetni.
Egyértelmű "nem" a válaszunk a lakásszektorban javasolt megoldásra. Bár az egyszerűbb és hozzánk közelebb álló megoldást, a két kulcsra való áttérés mellett körülbelül 80–100 négyzetméterig az adótartalom támogatás formájában való visszajuttatását, tekintettel a költségvetési szempontokra, nem szorgalmazzuk, mégis a Kormány által ajánlott kerete- ken belül maradva sokkal igazságosabb és összhatását tekintve kedvezőbb megoldást javasolunk.
Kiküszöbölve a magasabb jövedelműek többlettámogatását, a bürokratikus és visszaélésekre lehetőséget adó módszert, s figyelembe véve azt a kormányzati szándékot, hogy az áttérésből befolyó többletbevételt teljes egészében visszaforgatja a lakásszektorba, javaslatunk a következő, röviden a lényegét:
Kapjon minden új lakást építő vagy vásárló egyösszegű, 300 ezer forintos lakásszerzési támogatást, míg a gyermekvállalás szociálpolitikai indítékú támogatása az első két gyermeknél 150-150 ezer forint, a harmadiknál 600 ezer forint lehetne. Ez utóbbi támogatás megilletné az első lakáshoz jutókat is, temészetesen mindkét esetben a gyermekre, a két gyermekre történő megelőlegezés fenntartásával.
Ez esetben lényegesen többen juthatnának el a lakásszerzés közelébe, mint a kicsit szemforgató, eredeti javaslatnál, hisz eléggé köztudott, hogy nem elsősorban a gyermeknevelést vállaló családok anyagi helyzete a biztosíték az építésre, lakásvásárlásra.
Az általunk javasolt összegek mértéktartók, a megvalósítás módja rendelkezik mindazokkal az előnyökkel, amelyek a kormányzati elképzelésekben szerepelnek, ráadásul sokkal inkább támogatja a kívánatos lakásmobilitást, nem veti vissza annyira az új építést, s éppen az első, esetleg kicsi és használt lakás megszerzésének támogatásával sokkal inkább a családalapító fiatalok érdekeit helyezi előtérbe.
Kérem ezért a Pénzügyminisztériumtól, hogy fontolják meg javaslatunkat.
Tisztelt Ház! Az előttem szólókhoz hasonlóan néhány szót az önkormányzatokról. Szakértőink szerint a Kormány előterjesztése és az expozé több valótlan állítást és téves számítást tartalmaz. Ahogy az 1992. évi költségvetésben az önkormányzatokhoz SZJA számításának alapja az 1990. évi zárszámadás volt, az 1993-as hányad számításának alapja az 1991. évi zárszámadás adata. Az abban szereplő 184 milliárd forint SZJA-bevételnek pedig 55,2 milliárd a 30%-a, a miniszter úr expozéjában említett 49 milliárd forinttal szemben.
Az ekképpen, pontosan 26,6%-os SZJA meghagyása az önkormányzatoknál ha nem is gonosz, de vagy számolni nem tudó vagy nagyon is tudó állam műve. Az 50-50% megszüntetéséről, feloldásáról most nem kívánok nyilatkozni, erről a nyár folyamán többször elmondtuk a véleményünket, nem értünk vele egyet.
Az expozé hosszasan taglalta az önkormányzatok – még Becker Pál is viszonylag nagy időt szentelt beszédében ennek a résznek – központi költségvetési intézményekhez képest kiváló, úgymond kiváló anyagi helyzetét.
Szeretném megjegyezni, hogy ez sokkal hitelesebb lett volna mindkét oldal adatainak bemutatása esetén. Az önkormányzatok banki számláin levő összegek taglalása mellett nem kaptunk tájékoztatást arról, mi is a helyzet a központi intézmények háza táján.
A sajtóban ugyanis az a hír kapott lábra, hogy egyes, közelebbről meg nem nevezett minisztériumok forrásaikat az Ybl Bankban kamatoztatták, annak elbukásáig. Ebből arra következtethetünk, hogy nemcsak az önkormányzatok háza táján kellene körülnézni. Javaslok esetleg egy ÁSZ-vizsgáló bizottságot mind a költségvetési intézmények, mind az önkormányzatok gazdálkodásáról.
Örömünkre szolgálna egy mindkét oldal adatait részletesen bemutató tájékoztatás, és külön örülnénk annak, ha mindez az államháztartási információs rendszerből nekünk is és automatikusan lenne kinyerhető.
A kiegyensúlyozott tájékoztatásig az elhangzott adatok felhasználását túlzottan célirányosnak tartjuk. Nem vitatjuk annak szükségességét, hogy a közös tehervállalás érdekében az önkormányzati forrásokat is korlátozni szükséges, azonban az 1993-ra tervezett átrendezés nem azonos mértékkel méri az osztozkodás résztvevőit.
Míg a központi intézmények támogatásának növekedése a családi pótlék nélkül 18%-os, addig az önkormányzatok tervezett forrásaiból az SZJA és a központi költségvetés együttes összege kemény 2,8%-kal nő. Ekképpen az önkormányzatoknak ahhoz, hogy csak a fent említett központi intézményi növekedés felét tudják elérni, saját bevételeiket drasztikusan, az általuk kivetett helyi adókat legalább kétszeresére kell növelni.
Az önkormányzatokénál sokkal jobb behajtási lehetőséggel bíró központi apparátus nem képes az adók jó részének behajtására, így aztán a behajthatatlan források egy részével az önkormányzatokat gyarapítja.
Figyelembe véve, hogy a városok és községek kiadásaiban legnagyobb részt elfoglaló alapoktatási és egyre szorítóbb szociális segélyezési feladatok a legjelentősebbek, s e területeken még a források sem bővíthetők, az önkormányzatok részben vagyonuk felélésével, részben eladósodással lesznek csak képesek a javasolt mértékű újraelosztás következményeit részlegesen elhárítani.
A Kormány nem az egyenlő teherviselésre, a közös megszorításokra, hanem az önkormányzatok fokozatos ellehetetlenítésére tesz most javaslatot. A biztos források bizonytalanra cserélése a problémáknak az államháztartás más szintjére való áttolását jelenti.
Az előbb említettekből következően nem felel meg tehát a valóságnak a pénzügyminiszter úr azon állítása sem, hogy az irányelvek az önkormányzati szabályozás rendszerét alapvetően nem változtatják meg.
Végezetül rövid válaszaink a pénzügyminszter úr expozéjában feltett kérdéseire:
Először: igen, 1993-ban térjünk át a kétkulcsos áFA-rendszerre, de 8 és 20%-os mértékkel, s a lakásszektornak a Kormány javaslatától eltérő megoldásával.
Másodsorban: a költségvetés deficitjét szorítsuk le 180-185 milliárd forintra, ha lehet, még ez alá, de az államháztartás valamennyi szereplőjének közös és arányos teherviselésével és az eddig szokásos gyakorlattól eltérően az egy évnél hosszabb ideig ható, reformértékű döntésekkel. E mérték, de bármilyen más szám csak akkor fogadható el, ha 1993-ban elindulnak azok a mechanizmusok, amelyek néhány év múlva elvezetnek a költségvetés tehermentesítéséhez és megelőzik az állandósuló költségvetési válság kialakulását.
Harmadsoron pedig dolgozzon ki a Kormány más arányú elosztást a prioritás megadására javasolt területek között.
Az expozéban említett 36-37 milliárd forint többletből részletesen elosztott 38,5 milliárd forinton belül túlzónak tartjuk a fegyveres testületek 20 milliárd forintos részesedését. Az ország mai helyzetében, amikor – mint hallottuk – nem kell tartanunk külső bevatkozástól, ezek az arányok megítélésünk szerint csak aránytévesztésnek minősíthetők.
Tisztelt Ház! Az 1993. évi költségvetési irányelveket azért tartjuk rendkívüli fontosságúnak, mert ugyanúgy szabadjára engedhet egy későbbiekben csak rendkívüli áldozatok árán kezelhető költségvetési válságot, mint ahogy az első lépés lehet annak megelőzésében. Az előttünk lévő változat egyelőre inkább csak verbálisan, a szándékok említésével felel a fenti súlyos kérdésre.
Az egykori kormányprogram, bizonyos nemzeti megújhodás programja így fogalmazott: "A Kormány szándéka, hogy a nemzetgazdasági változások gyorsak, határozottak és kiszámíthatóak legyenek."
Tisztelt Képviselőtársaim! Az 1993-ra előterjesztett gazdasági programot a FIDESZ parlamenti frakciója sem gyorsnak, sem határozottnak, sem kiszámíthatónak nem tartja. Ezért parlamenti elfogadását nem javasoljuk. Köszönöm a figyelmüket. (Taps a bal oldalon.)
