VONA FERENC, DR. (MDF)
VONA FERENC, DR. (MDF)
VONA FERENC, DR. (MDF) Köszönöm szépen Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Képviselőtársaim! Ez a törvény stratégiai jelentőségű, nemcsak informatikai, hanem gazdasági és politikai szempontból egyaránt. Egy ország életében, működésében, mint az emberi testben az idegrendszer. Ha ez valahol hiányzik vagy tökéletlenül működik, annak a testrésznek a mozgása lelassul, fejlődése megáll.
A távközlési törvény egyik legfontosabb feladata tehát az lenne, hogy a modern világ aranynál, dollárnál konvertibilisebb értéke, azaz az információ szabadon közlekedhessen az egész ország területén.
A magyar vidék fejlődése, az elmaradott területek felzárkózása, ami ugye nemzeti érdek, elsősorban ettől függ. A kiegyenlített, arányos fejlesztés látszólag azt igényelné, hogy valami központi gondoskodó akarat érvényesüljön, mert csak ez tudja garantálni, hogy országosan egységes színvonalú és minden területre kiterjedő távközlési rendszerek jöjjenek létre.
Nos, ezt kipróbáltuk, kiderült: nem így van. Az állami gondoskodás csak az ellátatlanság egyenlőségét tudta megteremteni az elmúlt években. Az állam nem tudott élni monopolhelyzetével, amit ékesen bizonyít többek között telefonhálózatunk katasztrofális elmaradottsága. Nem tudott élni, mert a monopólium hatalom, amely elkényelmesít, nehézkessé, lassúvá tesz – mint ahogy ezt az előttem szóló Szél Péter képviselőtársam már ékesszólóan elmondta –, és nem ösztönöz a gazdaságosságra, a hatékonyságra sem.
Az állam korábban nemcsak nem tudott, sokáig nem is akart élni távközlési monopóliumával. A központi akarat képletes és valóságos K-vonalait kiépítette, így semmi szükségét nem látta annak, hogy az emberek egymással keresztül-kasul beszélgessenek az országban. Ki tudja, milyen bűnös magánvéleményeket közvetítettek volna az államilag kiépített telefonvonalakon? (Derültség.) És akkoriban minden fejlesztés dupla költséggel járt, hiszen a vonalbővítéssel a lehallgató hálózatnak is lépést kellett tartania. (Derültség.)
Most minden tekintetben merőben új helyzetet kell látnunk. Zárt országból nyitott ország lettünk. A létünk függ a működő tőke bejövetelétől, külgazdasági kapcsolataink fejlődési ütemétől. Untig koptattuk a jelszót, hogy fel kell zárkóznunk Európához társadalmi, gazdasági, kulturális szempontból egyaránt. Ez tökéletesen igaz, de ehhez nem kell Európába mennünk, elég, ha fel tudjuk hívni telefonon.
A modern Magyarország megszületésének egyik alapfeltétele, hogy jó távközlési törvényt hozzunk, olyat, amelyik fel tudja oldani azt az ellentmondást, hogy az állam egyfelől kizárólagos hatáskörben tartja a távközlést, másfelől azonban a távközlési piacnak egyenrangú szereplője kell hogy maradjon és legyen.
(12.40)
Az egészséges piac alapkövetelménye, hogy egyenlőség legyen minden résztvevője számára. Ami nem egyenlő azzal, hogy a távközlési piac valamennyi szereplőjére azonos szabályok vonatkoznak. Ez ugyanis azt jelenti, hogy a korábban monopolhelyzetben lévő szervezet rendkívüli pozícionális előnyöket élvez. Ő ugyanis már ott van a piacon, amelyre a többiek még csak most akarnak belépni. Ezt az induló helyzetet nem elegendő úgy szabályozni, hogy az egyenrangú felek állapodjanak meg az együttműködés feltételeiben, a felek ugyanis nincsenek egyenlő helyzetben. A birtokon belül lévő szervezet teljesen törvényesen megakadályozhatja – vagy legalábbis tetszés szerint késleltetheti – az új konkurrens vállalkozás megjelenését a piacon.
A törvényjavaslat talán legnagyobb problémája, hogy nem irányozza elő az egynemű és kizárólagos koncessziós szerződések alapján működő piacot, hanem megkülönbözteti, és előnyben részesíti az állami tulajdonú társaságot. Így az a furcsa helyzet áll elő, hogy jelentősen más a helyzete annak a társaságnak, amelyben az állam 49%-kal van benne, mint amelyikben 51%-kal.
A törvénytervezetből az derül ki, hogy az ellátást alapvetően a Matáv-ból az állam által létrehozott társaságokra alapozza, amelyek nem koncessziós alapon működnek, így a helyi koncessziós társaságoknak csak statiszta szerep juthatna.
A Matáv-központúság nagy hibája a törvénytervezetnek. A Matáv nem szorul állami gyámkodásra ebben a piaci pozícióharcban, ahogy említettem, mert nagysága, tőkeereje és jelenlegi pozíciói amúgy is jelentős fölényt biztosítanak számára.
A törvénynek ki kell mondania, hogy meghatározott időn belül valamennyi szervezetnek koncessziós társasággá kell alakulnia, a tulajdonos személyétől függetlenül mindenkire érvényes szabályokkal és feltételekkel. Ez nem zárja ki, hogy az állam, mint tulajdonos, a többségi állami tulajdonú táraságokat irányítsa és tetszése szerint szabályozza. Az viszont nagyon fontos, hogy csak tulajdonosi jogokat gyakorolhasson, jogszabályalkotóként nem sértheti meg a versenysemlegesség elvét. Márpedig a törvénytervezet jelenlegi formájában erre minden lehetőséget megad neki. Elsősorban azzal, hogy a szabályozás rendkívül általános, alapvető és koncepcionális kérdésekre nem válaszol. Nem zárja ki, hogy a már meglévő állami monopólium ne élhessen vissza kivételes helyzetével. Nem ad áttekinthető, pontos normatívákat az átalakulási folyamatokhoz. Nem szabályozza ezek átfutási idejét. Nem tisztázza a felelősség kérdését. Nem ezt, hanem azt ígéri, hogy ezek a konkrét szabályokat majd külön végrehajtási rendelet fogja szabályozni és kidolgozni.
Természetesen nem lehet minden részletkérdést – tudom – a törvénybe gyömöszölni. De az elengedhetetlen, hogy ezeknek a rendkívül fontos részleteknek koncepcionális alapjai ne legyenek a törvényben konkrétan, világosan és a félreértelmezhetőség lehetőségét is kizárva lefektetve.
A törvény akkor jó, ha megköti a végrehajtási rendeletek készítőinek a kezét, különben a törvény csak írott malaszt marad, és lényegében minden jog visszacsúszik az állami bürokrácia kezébe. A kézivezérlésről és a rendeletekkel való uralkodásról pedig már kellő történelmi tapasztalattal rendelkezhettünk az elmúlt években.
A törvény nem lehet üres keret, amelyet majd a végrehajtási rendeletek töltenek meg tartalommal. A törvénynek minden lényeges dolgot tartalmaznia kell, a végrehajtási utasítások valóban csak a részletkérdésekre vonatkozhatnak, de nekik is a törvény szellemét kell követniük, akkor, ha van a törvénynek szelleme.
Mi, itt az Országházban, csak a törvény megszületéséig tudjuk befolyásolni ennek a rendkívül fontos területnek a tisztességes piaci alapokra helyezését. A végrehajtási utasításoknál már lényegében nincs tere a társadalmi ellenőrzésnek. És az állam hiába ígéri meg, hogy korlátozza önmagát, és nem fog kedvezni a saját szervezeteinek, ezt nem fogja, mert nem tudja megtenni. Az önkorlátozás fából vaskarika, ezt is megtapasztalhattuk az elmúlt években. Az önkorlátozás különben is rengeteg energiát igényel. Az államnak rendkívül sok feladata van, nem szabad engedni, hogy hatalmának korlátozására saját energiáiból kelljen pazarolnia. Sokkal egyszerűbb, ha a törvények határozzák meg mozgásterét, és leveszik válláról az önkorlátozásnak ezt a terhét.
Ezzel a törvénnyel is – mint oly sok másikkal – meglehetősen elkéstünk. Ha a vállalkozóknak, a befektetőknek arra kell várniuk, hogy majd a ki tudja mikor megjelenő végrehajtási rendeletek megteremtik a tiszta, világos viszonyokat, akkor még további késedelmet szenved az igazi fejlődésünk megindulása. A vállalkozó ugyanis csak akkor vállalkozik, ha ismeri a lehetőségeket, a játékszabályokat, vagyis ha kellő konkrétsággal ki tudja számítani, érdemes-e ebbe az üzletbe belevágnia.
A törvényjavaslat azonban igen keveset mond neki ezekről. Nem tudja meg belőle, milyen befektetési területek közül válszthat, nem tudja, milyen koncessziót lehet megpályázni, milyen külön szabályok vezérlik az átmeneti, átállási időt és mennyire lesz stabil az új piaci helyzet szabályozórendszere.
A magyar távközlés – képviselőtársaim – elképzelhetetlen jelentős külföldi tőke bejövetele nélkül. Ennek a törvénynek tehát tényleg európai szabvány szerint kell készülnie. Ha ugyanis a valódi piaci viszonyokhoz szokott tőke jogi tisztázatlanságokat, kiszámíthatatlanságokat észlel, nem fog bejönni, hiába hívogatjuk a régi telefonunkon.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Derültség és taps.)
