BALÁS ISTVÁN, DR. (MDF)
BALÁS ISTVÁN, DR. (MDF)
BALÁS ISTVÁN, DR. (MDF) Tisztelt Ház! Hölgyeim és Uraim! Köszönöm a szót, Elnök Úr. A kelet-közép-európai országokban általánosnak tekinthető az a nézet, hogy a gazdasági kilábalás egyik alapfeltétele az állami vállalatok lehetőleg gyors privatizációja, magánkézbe adása, és ezzel az állam tulajdonosi szerepének a visszaszorítása.
A privatizáció nem a volt szocialista országok újkeletű találmánya. Az emberiség azóta, amióta az ókori Róma állami ellátási felelősséget vállalt, immár csaknem kétezer év óta váltogatja az államosítást és a privatizációt. Az állam egy idő után benyomult a gazdasági szférába is, és összességében elmondható, hogy az utóbbi ötven évben szélesedtek ki a viták Európa- és Amerika-szerte abban a kérdésben, hogy milyen mértékben indokolt az állam részvétele a gazdaságban.
A második világháború vége óta a nyugati piacgazdaságok – általában pártpolitikai nyomásokra és szempontokra is figyelemmel – időnként felülvizsgálják ebben a kérdésben az álláspontjukat. Utalok itt a közismert franciaországi gyakorlatra, ahol az 1981-ben hatalomra került szocialista kormány államosításokat határozott el, majd 1986-ban változott a helyzet, az ekkor győztes jobboldal a francia parlamenttel 65 állami vállalat privatizációjáról szóló törvényt fogadtatott el. Utalok itt röviden az angliai helyzetre is, ahol a munkáspárti kormányok szokása volt rendre az államosítás, majd az 1979-től hatalomra került konzervatívok tizenegy éven keresztül, óriási parlamenti csatározások közepette összesen mintegy 60 vállalatot privatizáltak.
Hazánkban az államosítást a Rákosi-rendszer találta föl és hajtotta végre, ezt követően évtizedekig eretnekség bűnébe esett az, aki szóba merte volna hozni az ismételt magánkézbe adást. A helyzet akkor változott, amikor a szocializmus gazdasági csődje nyilvánvalóvá lett, és amikor a külső adósságunk rohamos növekedésétől való félelem az akkori politikai vezetést lépésváltásra kényszerítette.
Az új helyzet azzal keletkezett, hogy Grósz Károly 1988 júliusában San Franciscóban az amerikai üzleti élet vezetői előtt meglepetésszerűen eladásra kínált mintegy ötven magyar vállalatot. Ekkor indult meg a hazai sajtóban a nyilvános vita. A vitában többféle indokot hoztak fel a vitatkozók. Grósz Károly javaslatának a magyarázói azt fejtették ki, hogy a privatizáció adott módja lehetővé teszi, hogy a vállalatokért kapott dollárbevételt közvetlenül a dollárban nyilvántartott állami tartozás csökkentésére fordíthassuk. Mások inkább a belső deficit csökkentésére számítottak. Ismét más érvelők a privatizációtól várták a fejlett nyugati technika beáramlását, új munkahelyek teremtését stb.
A reformkommunista hatásokra ebben az időben fogadta el az előző parlament – követve a privatizáció gyorsításának elméletét – az úgynevezett átalakulási törvényt. A vitába 1989 őszétől a nyilvánosság előtt is bekapcsolódtak az akkor még ellenzékben lévő pártok. A Magyar Demokrata Fórum ekkor készült programja 1989 októberében rendkívül bírálta az akkor éppen fönnálló törvényi helyzetet, és a következőképpen fogalmazott: a jogszabályok lehetővé teszik azt, hogy vállalati igazgatók a vállalati vagyon részenkénti eladásával fedjék el a vállalat működésének veszteségességét, sőt látszólag nyereséget is ki tudjanak mutatni; erre hivatkozva prémiumokat vehessenek föl.
Idézem tovább a programot. Az így folyó átalakulásnak alig leplezett célja, hogy az állami vállalatok élén éppen ott lévő, részben volt pártfunkcionárius a saját személyét mentse át az új gazdasági rendbe. Előfordul, hogy ennek érdekében a vállalatvezető hajlandó a rábízott nemzeti vagyonból az általa kiválasztott vezetőnek komoly árengedményt is adni, mindössze azért, hogy cserébe saját pozícióját megtarthassa. Az MDF-program e részének szerkesztőit úgy hívták: Szabó Iván, Szabó Tamás, Bod Péter Ákos.
Hölgyeim és Uraim! Az MDF 1989 őszén felismerte tehát annak jelentőségét, hogy a privatizáció évtizedekre, talán még hosszabb időre határozza meg azt, hogy ebben az országban ki lesz gazdag, és ki lesz szegény. Ezért nem kívánom ismételten kiemelni, hogy milyen súlya van az előttünk fekvő törvényjavaslatoknak.
A Kormány által beterjesztett három javaslat kapcsán, figyelemmel arra, hogy a privatizáció immár három éve folyik, eljött az ideje annak, hogy az eddigi tapasztalatokat megkíséreljük röviden elemezni.
(18.30)
Meg kell vizsgálnunk, amennyiben lehetséges, hogy miért privatizálunk, mit privatizálunk és mit nem, kik lesznek az új tulajdonosok, jó kezekbe kerül-e a nemzet vagyona, milyen árat kell fizetnie az országnak ezért a folyamatért, és mindezért mit várhat cserébe. Logikusnak tűnne, hogy a vizsgálódást azzal kellene kezdeni: megnézzük, az eddigi várakozások mennyire jöttek be, avagy mennyire bizonyultak illúziónak. Konkrétan: csökkent-e az eddigi, hároméves privatizáció eredményeként például a külső adósságunk? A válasz nemleges. Akkor talán a belső adósság csökkent? A válasz nemleges. Vagy özönlik befelé netalán a külföldi technika? A válasz – nemleges. Vagy talán a munkanélküliség csökken látványosan? Tudjuk a választ.
Mégis, akkor mi történt eddig? Aki megpróbál a kérdésre választ keresni, nyilván a minisztériumokhoz fordulna, gondolván, hogy ott gyűlt össze az információ – ott mindenre választ adnak. Aki így gondolkodik: téved. A minisztériumok szakembereihez az információk jelentős része ma már nem jut el, és ez a sajnálatos dolog távolról sem ennek a Kormánynak a hibája. Ezt nyomatékkal kell hangsúlyozni. Egy 1977-ben hozott kormányrendelet még részletesen leírta, hogy miként jutnak intézményes módon információhoz a minisztériumok szakemberei. Ez a rendelet rögzítette, hogy az ellenőrző szervek az ellenőrzés során föltárt anomáliákat, jogi kiskapukat kötelesek jelezni a szakminisztériumok – mint jogszabályt készítő, illetve jogszabályt előkészítő szervek – felé. Tehát volt annak idején egy intézményes információáramlás. A reformkommunizmus időszakában találta föl az előző kormányzat a dereguláció intézményét, amelyet úgy hajtott végre, akkora lendülettel, hogy az említett jogszabály ennek áldozatául esett. Konkrétan arról van szó, hogy ez a dereguláció nemcsak a rendőrséget vette ki a Belügyminisztérium alól, nemcsak a Honvédséget a honvédelmi miniszter alól, hanem Németh Miklós ügyvezető kormánya 1990. április 30-án – tehát az Antall-kormány felállása előtt három héttel – tette közzé azt a kormányrendeletet, amellyel megszüntette ezt az intézményes információáramlást.
Az átfogó állami ellenőrzés megszüntetésének kérdése, persze, nem szüntette meg automatikusan az összes ellenőrzési formát, de ezek összhangjának megszüntetése okozta a galibát. Ma már látjuk, ez volt az egyik fő oka annak, hogy az új Kormány felállása előtt néhány héttel a minisztériumok előtt a gazdálkodó szféra eltűnt a sűrű ködben. Azóta a minisztérium csak találgathat, hogy mi maradt meg az állami vagyonból. Egyes minisztériumok ugyan ma is tartanak fenn valamilyen ellenőrző szervet: van, ahol revizori osztálynak hívják, másutt ellenőrzési osztálynak, ellenőrzési önálló osztálynak, illetve önálló ellenőrzési főosztálynak – a címekkel nincs baj. A gond az, hogy ezek a szervek túl sokat nem tehetnek: vizsgálhatják az államigazgatási felügyelet alatt álló vállalatokat – ötévente –, az állam társaságokban lévő vagyonára azonban már természetesen nem terjed ki a hatáskörük. Mindössze annyit tudnak, például az önkormányzó vállalatokról, ezek a minisztériumi szervek, hogy sok helyen már a belső ellenőrzés is megszűnt, mert ugyan azt még kötelezővé teszi egy ma hatályos kormányrendelet, de egyes igazgatók úgy vélik, hogy ezen túltehetik magukat, hiszen van felügyelő bizottság, van könyvvizsgáló – minek ehhez még belső ellenőrzés is?
Kupa Mihály miniszter úrnak egy közismert szóhasználatát kölcsönözve kell leszögezni azt, hogy egy épeszű tulajdonos – az idézet az "épeszű" szóra vonatkozik – nem mondhat le a tulajdonosi ellenőrzésről, úgy általában. Nem mondhat le az ellenőrzésről, és nem mondhat le különösen az ellenőrzés tapasztalatainak a hasznosításáról. Szeretném világosan leszögezni, hogy senkinek nem jut eszébe, hogy itt a régi népi ellenőrzési bizottsági rendszert sírja vissza. Az információáramlási vonal valamilyen módon történő helyreállítása azonban rendkívül feszítő napjainkban, a hiányérzet rendkívül feszítő.
Valamikor, a gimnáziumban úgy tanultuk, hogy volt egy pithecantropus nevű ősgyík, amelynek, ugye, közismerten lassú volt az ingervezetése: ha leharaptak a farkából egy fél métert, két nap múlva vette észre… Úgy gondolom, két évvel a választások után megállapíthatjuk, hogy nálunk az ingervezetés nem lassú, hanem hiányzik. Kérdés, hogy az előttünk fekvő privatizációs törvénycsomag a privatizáció folyamata kapcsán biztosít-e valamilyen információs ellenőrzési rendszert, ha igen, megfelelőt-e. Sajnálatosan a törvénycsomag e vonatkozásában részleteket kellő mélységben nem tartalmaz. Ezért jelzem, hogy a tartósan állami tulajdonban maradó vállalkozói vagyonnal kapcsolatos törvényjavaslat 3., 5., 24. és 25. §-aihoz ilyen iránynak megfelelő módosító indítványokat terjesztettem elő két képviselőtársammal.
Egyéb, magas szintű jogszabályok is serkentették a jogi zűrzavart. Ezek közül kiemelkedik az 1977-ben hozott vállalati törvény néhány rendelkezése, amely, tudjuk, lehetővé tette – egyébként helyesen –, hogy az állami vállalat a rábízott vagyonnal teljesen önállóan, szabadon gazdálkodjon. Ebbe a körbe az is beletartozik, hogy önállóan, szabadon adja el – bárkinek: belföldinek, külföldinek, magánszemélynek, más társaságnak –, vagy esetleg ne adja el, hanem apportálja. Gondolhatnánk, hogy az ilyen folyamatokról a gazdasági társaságokban lévő vagyonnal kapcsolatban vagy az állami vállalatokkal kapcsolatban netán a Vagyonügynökség mégis megfelelő, részletes információkkal bír. Aki ezt hiszi, ismételten téved.
Ugyancsak az előző parlament ugyanis, 1990 februárjában hozta meg az ÁVÜ-ről szóló törvényt, amely szerint a Vagyonügynökség gyakorolná az állami vállalatok túlnyomó részénél a tulajdonosi jogokat, de már ez a törvény maga gondoskodott arról, hogy az Állami Vagyonügynökséghez tartozó vagyon köre meglehetősen bizonytalan és korlátozott legyen. Ami pedig végül vitán felül a Vagyonügynökséghez tartozik, ott rögtön belép egy másik, ugyanabban az időben elfogadott, úgynevezett vagyonvédelmi törvény, ami megjelöli azokat az értékhatárokat – közismert ez a dolog: 20, 30 illetve 50 millió forintos értékben –, amely alatt az állami vagyon eladását nem kell bejelenteni a Vagyonügynökség felé.
Idáig nem lenne semmi baj. Az "akna" ott van azonban elrejtve, hogy nem kötelező értékelni a vagyont annak megállapítására, hogy annak értéke eléri-e ezt a bizonyos 20–30–50 millió forintos értékhatárt. Azt hiszem, innen minden háziasszony tudja folytatni, kitalálja mi történik: a szerződés értéke az lesz, amit a szerződés föltüntet. Ha a szerződésben nem tüntetnek fel értékhatárt meghaladó összeget, természetesen nem kell bejelenteni a Vagyonügynökséghez. Az ilyen ügyletekről tehát a Vagyonügynökség útján sem értesülhet az állami vezetés – egyszerűen nincs rá módja, hogy kitalálja.
Gondolhatnánk, hogy talán az APEH felé menő jelentésben van megfelelő bontás erre nézve. Kérem, az ÁSZ szakemberei szerint az ottani bontás alkalmatlan arra, hogy nyomon kövessék megfelelő pontossággal, hogy hová, milyen úton, mi történt az állami vagyonnal vagy mire cserélődött ki. Az érintett állampolgárok ebben a szisztémában csak egyet láthatnak: a szemük előtt folyik az állami vagyon széthordása azok között, akik eléggé közel vannak a tűzhöz, és közben az állami vezetés úgy tesz, mintha mindezt nem tudná – az a gyanúm, hogy alapvetően nem is tudja és nem is tudhatja. Becslések vannak csak, ugyancsak az információáramlás hiánya miatt, arról, hogy az eddigi veszteség ebben a körben az elmúlt három év alatt 15 milliárd forint vagy netalán 150 milliárd forint. Kérdés, hogy a most előttünk fekvő törvényjavaslatok előírják-e végre, hogy kötelező legyen a vagyon értékelése eladás előtt. Ilyen rendelkezést ezek a javaslatok nem tartalmaznak. Néhány héttel ezelőtt a Ház egy ilyen tárgyú önálló javaslatot napirendjére vett – annak tárgyalására valószínűleg már nem kerülhet sor, ezért az MDF-frakció Monopoly-csoportjához tartozó képviselők itt ismételten, módosító indítvány formájában ezt a javaslatot előterjesztették.
Végül néhány kérdés a privatizáció eddigi gyakorlata kapcsán. Az első: a törvényjavaslatokkal érintett vagyon tárgya, a vagyon terjedelme. Sajnálattal kell megállapítani, hogy két évvel a választások után még mindig nincs az állami tulajdonról egy egységes, országos vagyonmérleg – ennek hiányában tehát úgy fogunk dönteni a törvényhozás során, hogy nem ismerjük, miről döntünk.
(18.40)
Ezt a hiányt Fekete Gyula képviselőtársam próbálta orvosolni, amikor az államháztartási törvényhez – amely ugyancsak előttünk fekszik – benyújtott módosító indítványában javasolta az állami vagyonmérleg elkészítését. Sajnálom, hogy eddig egyik bizottság sem találta azt ott támogathatónak, abból az indokból kiindulva, hogy azt másutt kellene szabályozni.
Én úgy gondolom, hogy a Parlament eddigi kétéves működése meggyőzhetett minket arról, hogy ha valahol egy döntést meg lehet hozni, nem célszerű azt bizonytalan időre elnapolni. E hiányt más módon ugyanis megszüntetni nem lehet.
Az állami vagyon terjedelme folyamatosan változik – nemcsak csökken, hanem gyarapszik is. Talán nem is gondolnánk, hogy egy első látásra távolinak tűnő jogszabály, az egyesülésről szóló törvény 21. §-ának (2) bekezdése is folyamatosan gyarapíthatja az állami vagyont, csak éppen senki nem gondol rá. Ez a rendelkezés arról szól, hogy a megszünt társadalmi szervezet vagyona – egyéb rendelkezések híján – az államot illeti. Nincs azonban szabályozva az, hogy az állam miként értesüljön egyáltalán erről a vagyonszerzésről, ki vegye át a vagyont, nyilvántartásba kellene esetleg venni a vonatkozó iratokkal együtt vagy sem. Ténylegesen az így – immár négy éve folyamatosan – keletkező állami vagyonról semmilyen információ nem áll az állami szervezetek rendelkezésére, hiszen egyiknek sem feladata, hogy foglalkozzon vele. Ez a vagyonrész nincs nyilvántartva.
Az elmúlt rendszerhez kötődő társadalmi szervezetek vagyona sorsáról rendelkező törvény például nem gondolt a volt üzemi, iskolai, egyetemi stb., párt- és KISZ-szervezetek önálló vagyonszerzési lehetőségeire és ezen vagyonok sorsára sem. Kérdés, hogy mi lett ezekből a vagyonokból, mennyi ebből az az állam tulajdonába kerülő vagyon, amiről az állam eddig még nem is tud. A törvény meghozatala után két évvel még nincs számba véve ez a vagyoni kör, de ennek az ötlete sem merült föl.
Az a javaslat, amelyről az előbb ügyrendi jelleggel szavaztunk, azért lett volna nagyon meggondolandó, mert a törvénycsomag harmadik törvénye a kapcsolódó törvényeket érintően – amint erre az MSZP-s képviselőtársam nagyon helyesen rámutatott – lehetőséget ad arra, hogy ezeket a lyukakat, amelyekre menet közben jövünk rá az első két törvény megtárgyalása kapcsán, utólag, még időben befoltozzuk.
Jelzem, hogy a most – az előtt általam – idézett két törvényi kiskapu befoltozásához szükséges módosító indítványt a mai napon, néhány perccel ezelőtt beterjesztettem, lent, a földszint 44-es szobában.
A következő kérdés az, hogy ki a privatizáció felelőse Magyarországon. A közhiedelem szerint az Állami Vagyonügynökség. Ez a közhiedelem azonban téves. Az állami vállalatoknak egy jelentős részét korábban a szanáló szervezet gondozta. A szanáló szervezethez tartozó vállalatokkal az ÁVÜ értelemszerűen nem foglalkozott. A szanáló szervezetet a csődtörvény kapcsán megszüntették 1991. december 31-ével, és helyébe lépett a ma már jó hírnek és közismertségnek örvendő, nagyrészt magántőkével is működő Reorg Részvénytársaság. A Reorg önmagát jogutódnak tekinti az úgymond – idézőjelben mondom – "nála maradt" vagyon tekintetében, és ezeknek folytatja valójában a privatizálását. Ezt a tevékenységét a Reorg ebben a körben értelemszerűen az ÁVÜ-től függetlenül végzi; nem tévesztendő össze azzal a tevékenységgel, amit az ÁVÜ-től kapott megbízások alapján végez.
De ezzel nincs vége a sornak. Nemrég került a kezembe – gondolom, nem viccként – egy április 1-jén megjelent újsághirdetés, amiből megtudhattuk, hogy a Kincstári Vagyonkezelő Szervezet is árusítja az állami vállalatok egy részét. Nem tudtam eddig, hogy ilyen lehetőség van. Mindenesetre megállapítható, hogy a törvényjavaslat nem foglalkozik ezekkel az egyéb szervezetekkel, nem erősíti meg a jogosítványukat – igaz, nem is vonja meg.
Úgy gondolom, ezen a helyen valamilyen módon a helyzet tisztázása mindenképpen indokolt lesz.
A törvényjavaslatok külön kezelik a nem privatizálható és a privatizálható vállalati kört. Egyet kell érteni azzal az elképzeléssel, hogy ideje végre meghatározni világosan: melyik az a vagyoni kör, ami nem adható magánkézbe, mert például az állam honvédelmi érdeke az állami tulajdonban tartást indokolja kisebb-nagyobb vagy teljes arányban, vagy például az a tény, hogy az adott cég szinte kizárólag a költségvetéstől kapja a megrendeléseit költségvetési pénz terhére.
Amíg ez a döntés meg nem születik – tehát mely adható el, mely nem, milyen arány az indo- kolt –, addig fönnáll a veszély, hogy véletlenül, a nagy lendületben olyat is privatizálnak, amiről utólag derül ki, hogy: de jó lett volna, ha például kizárólagosan vagy többségi állami tulajdonban marad. Ilyen eladási kísérlet eléggé közismert volt a közelmúltban. Ez idő szerint azt hiszem, éppen nincs eladva az érintett cég.
Ebben a körben mindaddig, amíg vagy az Országgyűlés, vagy a Kormány – végül is nem tudjuk, hogy lesz – nem hozza meg a döntését, úgy gondolom nélkülözhetetlen legalább a felelős ágazati minisztériumok koncepciójának követése – persze megkövetelése, ezt követően követése – ahhoz, hogy ne felelőtlenül történjenek az ilyen intézkedések.
A privatizációs technikák kérdésében meg kell állapítanunk azt, hogy Magyarországon a privatizáció lebonyolításához szükséges intézmények és eljárási technikák, szabályok kialakítása egyidejűleg zajlik folyamatosan az egyébként immár három éve folyó privatizációval. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy mindeddig intézményi vákuumban kísérletezgetett az ország, és a privatizáció felelősei a valóságban magától a privatizációtól várták azt, hogy legalább a szükséges intézmények valamelyikét létrehívja. Ehhez képest kétségtelenül előrelépés az, hogy a törvényjavaslatok törvényi szinten világosan fogalmazzák meg azokat a főbb technikákat, amelyekhez minden érintett – eladó, és eladásra váró, vevő – szerv magát tarthatja.
Nagy kérdés az, hogy ki legyen a vevője az állami vagyonnak. A fő kérdés úgy szokott fölmerülni, hogy belföldi vagy külföldi kezekbe kerüljenek a ma még állami kézben lévő vagyonok egyes részei. Úgy gondolom, hogy a magyar Parlamentben ezt a kérdést nem szabad elhallgatni, nyilvánosság előtt kell róla őszintén beszélni. Tudjuk, hogy a belföldi megtakarítások rendkívül csekélyek, ezért belföldi komoly vevő alig akad. Ha a magyar vevőnek nincs pénze, kétfajta megoldás képzelhető el. Az egyik, hogy pótlólagosan kell pénzforráshoz juttatni, vagy kedvezményes áron kell neki átadni a vagyont.
A pótlólagos pénzforrás tipikus esete a privatizációs hitel és az egzisztenciahitel. Tudjuk, ezek a gyakorlatban még mindig nem működnek. A kedvezményes áron való vagyonátengedés tipikus példája lehetne a dolgozói részvény, a munkavállalói részvényprogram, illetve a kárpótlási jegyek hasznosítása. Tudjuk, ezek ma még a gyakorlatban alig élnek, az MRP-ről pedig még nem született meg a törvény. Ezen a fronton tehát a három törvényjavaslattól önmagában változást várni nem szabad.
A privatizáció gyorsításának hívei a belföldi kereslet hiányában ezért automatikusan javasolják a külföldi befektetők előtérbe helyezését. Itt azonnal megjelenik a szokásos első aggály: a magyar nemzeti vagyonnak külföldiek kezébe adása nem eredményezi-e automatikusan azt, hogy hosszú időre félgyarmati sorba jut a magyar? A külföldi tőke ugyanis természetesen nem jótékonykodásból, hanem akkor jön ide, ha az számára anyagilag hosszú távon megéri. És nézzük meg: mikor éri meg? Például akkor, ha nálunk a munkabérek hosszú távon is alacsonyabbak maradnak, mint más külföldi országokban. Ezt az aggályt ez idő szerint kellő súllyal még nem értékeltük. Úgy vélem, hogy valami álszemérmességből erről hallgatunk.
Fennáll az a veszély is – találkoztunk ilyenekkel –, hogy a külföldi vevő megveszi a magyar konkurrensét, majd bezárja a céget. Ezzel a külföldi természetesen megvásárolta a magyar üzem volt piacát – neki megérte, megszüntetett egy konkurenst, ismét megérte. És nekünk mi érte meg? Nekünk nincs gyárunk, de van munkanélkülink.
Ez a veszély látszik körvonalazódni például egy – interpellációval már érintett – jászberényi ügyben és egy – interpellációval még nem érintett – volt hadiipari vállalat egyik részlege eladása ügyében. Ebben a körben említem meg, hogy más lenne a helyzet, ha egy olyan, korábban külföldre szakadt hazánkfia, volt gyártulajdonos kapná meg például a csődtörvény kapcsán az egyébként fölszámolásra ítélt vagyontömeget, ahol ő a sajátjaként próbálná ismét azt talpraállítani.
(18.50)
Ez idő szerint erről nincs szó, de nyilván a csődtörvény hatására néhány hónapon belül ez a vita ismét napirendre kerülhet.
A külföldi tőke beáramlásának ez idő szerint elsősorban sajnos, nem a termelés, hanem a kereskedelem vonalán lehetünk tanúi.
Tudjuk, hogy a termelés végül is a kereskedelem rendeléseitől függ. Ha a külföldi partner a kereskedelmi láncokat megszerzi, és ezt követően saját külföldi gyártmányaival látja el a hálózatát, ez az első ránézésre roppant üdvös, üdvözlendő, hiszen magas minőségi, műszaki színvonalat képviselő termékkel látják el az országot. A baj azonban kettős.
Az új, természetesen drágább termékeket a belföldi szegényedő lakosság nagy része nem képes már megvásárolni. Kár lenne ezt a tényt elhallgatni. De még ennél is van nagyobb veszély, az, hogy a külföldi tulajdonban álló kereskedelmi lánc értelemszerűen a külföldi gyártót, a saját gyártóját részesíti előnyben, tőle rendel, emiatt a hazai gyárak nem kapnak megrendelést – és innen mindenki végig tudja gondolni, mi történik. Ha egy gyár nem kap megrendelést, csődbe jut, felszámolják, a munkások az utcára kerülnek, de ez még mindig nem a legrosszabb. Ennek a magyar gyárnak voltak beszállítói, kis-, közép-, nagyvállalatok, kisüzemek, ezek ugyancsak nem kapnak ezek után megrendelést, ők is csődbe jutnak. Tehát rendkívül kényes ez a kérdés, és nagyon alapos mérlegelést igényel. Úgy gondolom, hogy ennek a kérdésnek az elhallgatása nem lett volna helyénvaló.
Halljuk a bíztató számokat egyébként, hogy mekkora külföldi tőke áramlik be hazánkba. A számok azonban megtévesztőek. Összeadva, ezek a számok valóban évente nőnek, mégis az egy vállalatra vetített arányuk folyamatosan és következetesen csökken. 1988-ban 44 millió forint, 1989-ben 22 millió forint, 1991 nyár végén már csak 14 millió forint külföldi beruházás esett egy-egy érintett vállalatra. Ez mindenképpen elgondolkoztató. Ez arra utal, hogy a külföldi tőke alapvetően kivár, kivárni tűnik, és megelégszik a passzív piaci jelenléttel.
Vizsgálandó az a kérdés, hogy a külföldi tőke magatartásában mi játszik még szerepet, netán a még mindig nem véglegesen tisztázódott belföldi tulajdoni viszonyok.
Ügyelnünk kell arra is, hogy a korábban mesterségesen létrehívott állami monpóliumokat még a privatizáció előtt bontsuk le, mert ha enélkül egyszerűen magánmonopóliummá alakulnak át, a probléma későbbi megoldása összehasonlíthatatlanul nehezebbé válik.
Ezek kimondása a törvényjavaslatokból hiányzik. Úgy gondolom, hogy később a vagyonpolitikai irányelvek vitájában ezeket a kérdéseket megfelelő súllyal rendezni tudjuk.
Végül egy kérdés. Végig kell gondolni a magyar szellemi termékek, szabadalmak, szerzői jogok sorsát is, amelyekre évtizedekig annyira büszkék voltunk. Tudjuk, hogy a törvényjavaslat egyik céljaként jelzett gyorsított átalakulás során számtalan úgynevezett szakértői cég jár majd el az Állami Vagyonügynökség nevében. Ezen, részben külföldi cégek világítják át a vállalatot, ennek során a találmányokat, szabadalmakat, szerzői jogokat, egyéb szellemi termékeket részletesen megismerik, mérlegre teszik, értékelik.
Volt arra példa a közelmúltban Borsod megyében, hogy a privatizáció során ezek a szellemi termékek ellenérték nélkül kerültek át annak a konkurensnek, a volt konkurensnek a tulajdonába, aki korábban évekig szeretett volna ahhoz pénzért hozzájutni, de a magyar fél korábban természetesen pénzért sem adta el a saját szellemi termékét. Vajon mi lesz ezekkel most a privatizációs lendületben?
Összefoglalva röviden az elhangzottak lényegét: Úgy gondolom, hogy a privatizációs eljárások során le kell számolni az illúziókkal. Világosan meg kell mondani az országnak, hogy mit várhat és mit nem, és amit várhat, annak mi az ára?
Helyre kell – a szükséges mértékig és nem jobban – állítani az állami tulajdon fölötti tulajdonosi ellenőrzési, információáramlási rendszert, mert enélkül… – de nem folytatom tovább.
Kötelezővé kell tenni természetesen a vagyon értékelését az eladás előtt, és gondoskodni kell végre az állami vagyon mérlegének a felállításáról, és arról, hogy az állam melyik szerve útján, miként értesüljön, hogy vagyont szerzett, és utána mi legyen e vagyon sorsa. Köszönöm a figyelmüket. (Nagy taps.)
