KISS GYULA, DR. munkaügyi miniszter:
KISS GYULA, DR. munkaügyi miniszter:
KISS GYULA, DR. munkaügyi miniszter: Köszönöm szépen. Elnök Úr! Tisztelt Ház! Azt hiszem, hogy mindenekelőtt meg kell köszönnöm a képviselők nagy többségének ezt a fajta hozzáállást a kérdéskörhöz, amit a kérdés súlya igényel is és meg is kíván, nevezetesen azt a megközelítést és hozzáállást, amely a megszólaló képviselők nagy többségénél tárgyszerű volt, és valóban a megoldandó kérdések mélyére próbált hatolni. Természetesen, sajnos - mint minden esetben - itt is volt egy-két kivétel.
Azt gondolom, hogy ez a vitanap - mint ahogy az SZDSZ vezérszónoka részéről is elhangzott - végül is nem volt hiábavaló, hiszen egy dologról biztos, hogy szólt ez a mai nap, nevezetesen arról, hogy képes ez a Ház fontos, a társadalom egészét érintő, rendkívül súlyos, a társadalmi béke szempontjából elodázhatatlanul fontos kérdésről tárgyszerűen, teljes felelősséggel, személyi kampányoktól mentesen - és pártpolitikai állástól is mentesen - vitatkozni. És ha erről tanúbizonyságot tesz ez a mai nap a tévénézőknek és rádióhallgatóknak, akkor már nem hiába kezdtünk el erről beszélgetni.
Természetesen ez az értékelés részemről akkor is áll, ha a kritikai megjegyzésekkel számos vonatkozásban nem értek egyet. Több olyan ponton kaptam azonban én személy szerint is olyan gondolatokat, amelyek mindenképpen továbbgondolásra érdemesek.
Az első gondolatkör, amire reagálni szeretnék, az, hogy mennyire kapott - vagy mennyire nem kapott - súlyt az összkormányzati szerepben, feladatkörben az elmúlt három évben a foglalkoztatáspolitika.
Tisztelettel ajánlom figyelmébe minden képviselőnek, hogy mit jelent egy kormányzati politikában a prioritás fogalma. A prioritás fogalma nem jelent egyebet, mint fontos, súlyos dolgoknak - éppen azért, mert egymást olykor kizárják - egymás mögé helyezését, ami nem jelenti a sorban hátra kerülő degradálását, csupán azt, hogy a sorban előbb álló esetleg fontosabb. Mert akkor, amikor a Kormány felállította gazdaságpolitikájának prioritását, mit tett? Rögtön az elején kimondta, hogy alapvető feladatnak tekinti az infláció elleni küzdelmet. Rögtön kimondtuk, hogy alapvető feladatunknak tekintjük a szociális piacgazdaság kiépítését, a gazdaság szerkezeti átalakítását, amelyhez hűen illeszkedik az itt ma oly sokszor említett privatizáció és csődtörvény is.
Semmi egyebet nem tettünk, mint ebben a prioritási sorrendben megjelöltük azokat a fontossági pontokat, amelyek döntőek. Ebben a sorrendben a foglalkoztatáspolitika - rögtön az előbb említettek után - mindvégig ott volt a kormányzat összpolitikájában. És akkor, amikor támadjuk ezt a prioritást, és azt mondjuk, hogy a foglalkoztatáspolitika első helyen kellett volna hogy álljon - amivel én, mint a munkaügyi tárca vezetője, szívem szerint boldogan egyetértek -, ezzel, sajnos, azt is állítjuk, hogy az előbb említett infláció, szerkezetátalakítás hátrább sorolódott volna, és akkor, amikor a prioritásokról beszélünk, sajnos, az állítás negatív oldala is áll.
(12.30)
Ezért bizonyosfajta szempontból féligazság az előbb említett tézis említése és a Kormány hibájaként való felrovása a dolognak.
Azonkívül a prioritást mindig történetiségében vizsgáljuk. Történetiségében, mert nyilvánvaló volt, hogy a munkanélküliségnek meghatározott szintre érkezése után az előbb említett prioritási sorrend megváltozik, súlypontok áthelyeződnek, mint ahogy érezhető a Kormány gazdaságpolitikájában ez a súlypontáthelyezés és a foglalkoztatáspolitika előtérbe kerülése éppen azért, mert a foglalkoztatáson belül a munkanélküliség mind pénzügyi terheit, mind a társadalomra gyakorolt feszítő hatását tekintve hamarosan elérkezik ahhoz a ponthoz, ahol megálljt kell parancsolni neki. És csak ebben a történetiségében lehet és szabad bírálni és vizsgálni a Kormány gazdaságpolitikáját, mert ne feledkezzünk el az állítás negatív előjelű hatásáról sem.
Muszáj külön foglalkoznom Mádi képviselő úr hozzászólásával. Először is azért, mert rettenetesen sajnálom, hogy személyeskedő, indulatokra helyezett hozzászólást hallottunk a FIDESZ-től, amiből egyenesen az is következett, hogy képviselő úr számára lehetetlenné tette a kérdés valódi, tárgyszerű és mély megközelítését. Szerencsére a FIDESZ nem egy képviselőjétől másféle véleményt is volt szerencsém a munkanélküliség kapcsán hallani.
Képviselő úr, ön bűnökről beszélt, olyan súlyos tárgyi tévedésekkel, amelyekből egyet-kettőt engedjen meg, hogy világossá tegyek most itt.
Ön azt mondta, bűne a Kormánynak, hogy nem dolgozta ki a munkaerő mobilitásával kapcsolatos kérdéskört. Szeretném világossá tenni, hogy nem is gondolkodtunk soha, és én személy szerint nem is gondolkodom soha a foglalkoztatáspolitikán belül a munkaerő mobilizálásában, mint megoldási lehetőségben. Ugyanis a foglalkoztatáspolitika egyik nagyon fontos alappillérének tekintettük mindvégig, hogy a tőkét vigyük a munkaerőhöz és ne a munkaerőt a tőkéhez. Hogyan lehetne Magyarországon egy erősen helyhez kötött munkaerőt abba az irányba mozgatni vagy a foglalkoztatáspolitika megoldását ott keresni, hogy hogyan mozdíthatom el az ország súlyosan fertőzött területeiről a munkaerőt olyan területekre, ahol hamarabb, könnyebben talál munkát. Biztos vagyok benne, hogy nem ez a mód, mert ez elfogadhatatlan nemcsak az ózdi munkás számára, hanem minden egyes helyhez kötődő és számos ok miatt nehezen mobilizálható magyar munkaerő számára. Tehát változatlanul fontosnak és lényeginek tartjuk azt, hogy a tőkét tudjuk odavinni, ahol a szabad munkaerő van és nem fordítva.
Nagyon remélem, hogy az, amit ön a Kormány bűneként említett, ez a fajta gondolkodásmód soha nem válik a magyar foglalkoztatáspolitika részévé.
Ugyancsak a Kormány egyik bűneként említette azt, hogy megpróbálta önjáróvá tenni a szolidaritási alapot. Ön azt biztosan nagyon jól tudja, hogy a szolidaritási alap mindmáig nem önjáró. Nem önjáró, mert a költségvetés jelentős pénzzel ott van mögötte. Azt nem vitatom, hogy 1992 volt-e az az év, amikor lépni kellett a szolidaritási alappal a biztosítási elv irányába. Lehet, hogy ez a '93-as esztendőben bölcsebb lett volna. Nem tudom, majd az idő eldönti. De hogy egy ilyen pénzügyi alapot csak a biztosítási elv alapján lehet hosszú távon működtetni, ez személy szerint meggyőződésem.
Meggyőződésem, mert az érdekeltségi rendszer ebben helyezhető el, itt jeleníthető meg. Mint ahogy azt is ki kell mondani, jelen pillanatban Magyarországon, ebben az átmeneti gazdasági állapotban, hogy illúzió a költségvetés részéről azt hinni, hogy elmehet a szolidaritási alap mögül; vagyis hogy teljességgel, 100%-ig a biztosítási elv alapjára helyezhető lenne a szolidaritási alap. Nem helyezhető oda, azonban ez az út semmiképpen sem tagadható, mert csak és kizárólag a biztosítási elv irányába haladás járható, fenntartva jelen esetben a költségvetési garanciát.
Ugyancsak öntől is és több képviselőtől megfogalmazódott az átképző központokkal kapcsolatos kérdéskör. Azt hiszem, hogy ez a kérdés sokkal mélyebb és hosszabb elemzést igényel, mert valahogy mindig elfeledkezünk istenigazából a munkaerő-piaci képzésekről és arról, hogy a munkanélküliség egyik nagyon fontos oka változatlanul a munkaerő alulkvalifikáltsága, illetőleg rosszirányú képzése.
Ez leginkább a pályakezdőknél látható. A pályakezdőknél végeztünk egy vizsgálatot; az oktatásból kijövő pályakezdők jelentős része azért nem tud elhelyezkedni, mert a munkaerőpiacon a kereslet-kínálat már felvetette bizonyos vonatkozásban a piacgazdaságnak azt a jegyét, hogy olyan munkakörök iránt jelenik meg a kereslet, amelyek hosszú távon egy működő gazdaságban eladhatók. Ezzel szemben a képzésből változatlanul hagyományos képzéssel jönnek ki a pályakezdők. És ez az a minőségi pont, amiben 1993-tól nehezebb a pályakezdő munkanélküliek kérdésének kezelése, mint korábban. Mert eltolódott most már a kereslet iránya a modern szakmák irányába, az iskolából viszont változatlanul hagyományos képzéssel jönnek ki.
Tehát nem tagadhatjuk a képzések szükségességét. Nem tagadhatjuk azt sem, hogy a nagyipar leépülésével megszűntek az iskolatípusú képzésben a gyakorlati képzőhelyek. Ki fogja ezt az űrt betölteni? Vajon mi? Az önkormányzatok? Természetesen meghatározott százalékban az önkormányzatok bizonyos támogatással képesek voltak működtetni a gyakorlati képzőhelyeket. De istenigazából nem képesek ezt az űrt betölteni. Ezek a regionális területre kialakított képzőközpontok igenis ott a területen - és ez a nagyon nagy előnyük - regionálisan képesek a kérdést vizsgálni és képesek odaérkezni regionálisan az adott gazdasági területre az adott gazdasági térségre irányított képzéssel. Azt gondolom, ez a kezelhetetlenség körében a kérdés felvetésénél nagyon fontos támpont kell legyen.
Hogy mennyibe kerülnek ezek az átképző központok? Természetesen lehet igényesen és igénytelenül közelíteni ezekhez. Meggyőződésem, hogy csak akkor van értelme ezeknek a regionális területi átképző központoknak, ha valóban csúcstechnológiára épülnek, és olyan képzést képesek nyújtani, hogy valóban az elhelyezkedést garantálják az ott végzők számára.
Rendkívül fontosnak és lényegesnek tartom azt, hogy a privatizáció és a foglalkoztatáspolitika hatását tegyük helyre. Egész egyszerűen azért, mert a privatizáció önmagában kétségtelenül első hatásában munkanélküliséget gerjesztő. Hiszen mi történik a privatizációnál? Nyilvánvalóan a megjelenő valódi tulajdonos a valódi érdekeinek érvényesítésekor beállítja a munkaerő iránti szükségletet az adott gazdálkodószervezetnél az optimális szintre. A korábbi túlfoglalkoztatásból következően ez minden esetben elbocsátást jelent az első fázisban, mert felesleges munkaerő volt kapun belül tartva a gazdálkodószervezeteknél. Következésképpen a meghatározott optimális szint beállítása az első fázisban mindig munkaerő-elbocsátást jelent. De lehet-e ettől megkérdőjelezni a privatizáció szükségességét? Lehet azt kérdésként felvetni, hogy a Kormány miért nem kezelte a privatizáció és foglalkoztatáspolitika együtthatását? Azért, mert bizonyos törvényszerűségeket el kell fogadnunk.
Ez a Kormány nem óhajtotta, nem kívánta a munkanélküliséget, és nem a munkanélkülit tekintettük mellékterméknek, hanem a munkanélküliséget. És kérem nem átmosni azokat a gondolatokat, amelyeket e tárgykörben mondtam, mert hamis és torzító. A munkanélküliség, mint ez irányú pozitív gazdasági folyamatnak egy olyan melléktermékeként jelent meg, amely nem kívánatos. Nem kívánatos, de szeretkezni is és szűznek is maradni, Kiss Péter képviselő úr, nem fog menni, mert piacgazdaságért kiabálni és közben tagadni a munkaerőpiac létét, azon belül a kereslet-kínálat diktálta esetleges munkanélküliséget, nem lehet. Mert, ha tagadom a munkaerőpiac létét és azon belül a kereslet-kínálat szülte adott esetben munkanélküliséget, nem teszek egyebet, mint valójában tagadom a piacgazdaság kiépítésének szükségszerűségét.
Tehát azt gondolom, hogy érdemes a féligazságok helyett a maga teljességében bizonyos gondolatokat a helyére tenni és végiggondolnunk akkor, amikor erről a kérdésről beszélünk.
Egyetlenegy kérdésről ha szabad még szólni, bár túlléptem az időmet: sok támadás érte a prognózisunkat, illetőleg az utóbbi három hónapban a munkanélküliség számára vonatkozóan közölt adatainkat.
Szeretném világossá tenni, hogy az első pillanattól kezdve az elmúlt három esztendőben mindvégig ugyanazon statisztikai adatokkal mértünk és dolgoztunk, ami egyébként kedvezőtlenebb több európai számítási módhoz képest, mert az aktív népesség számára vetítjük rá, beleértve ebbe a munkanélküliek számát is, a munkanélkülieket, és így állapítjuk meg a munkanélküliségi rátát.
A Munkaügyi Minisztérium mindvégig korrekt volt a számok közlésében, és az is marad. És visszautasítom azt a megállapítást, hogy statisztikai machináció történt. Ha az elmúlt három évben senkinek eszébe nem jutott a hitelességét megkérdőjelezni a munkanélküliek számbéli alakulásának akkor, amikor arról beszéltünk - mert szükségszerűen arról kellett beszélnünk -, hogy emelkedik a munkanélküliség, akkor ugyanilyen mérőszámok után ugyanez elvárható akkor is, ha talán az utolsó három hónapban valóban kedvezőek ezek a számok.
(12.40)
Ott valami félreértés volt, mert én éppen azt hangsúlyoztam, hogy ebből a három hónapból nem szabad messzemenő következtetéseket levonni. Bár kétségtelen, hogy kedvezőek ezek a jelek, hiszen 30000-rel mégiscsak kevesebb a munkanélküliek száma, és ez tényszám; és nemcsak azért kevesebb, mert a kimenő oldalon kikerültek a rendszerből - mert meg kell nézni, hogy 1993 januárjában 60000 fölött volt a beérkező munkanélküliek száma; ugyanez a beérkező oldalon májusban 30000 volt. Tehát a beérkező oldalon érezhető egy számbéli csökkenés, egy pillanatig sem vitatva azt, hogy kétségtelenül, erre az abszolút számbéli csökkenésre hatást gyakorol az is, hogy az egy év letelte után kikerülnek a rendszerből. Bár szeretném megjegyezni, hogy tévedés azt hinni, hogy a szociális ellátó rendszerbe bekerülők ettől nem maradnak regisztráltak. Ettől még ugyanis regisztrált munkanélküli marad, hiszen a Munkaügyi Központtal változatlanul kapcsolatban marad, tehát nem feltétlenül kerül ki a regisztráltak sorából az, akinek az egy év letelt. Kikerül az, aki szociális ellátórendszerre nem jogosult.
Még egyszer mondom, tehát a bejövő oldalon jelentkező csaknem 50%-os számbéli csökkenés azért mindenképpen egy dolgot jelez, nevezetesen azt, mintha lassult volna a gazdaságon belül a munkaerő iránti kereslet csökkenése. Természetesen három hónap után is - szeretném hangsúlyozni - változatlanul az a prognózisunk, hogy 1993 a növekedés éve. Azokat a jegyeket azonban, amelyek talán érezhetők, s ha nem is adnak alapot messzemenő következtetésekre, de mindenképpen kedvezők, talán nem kellene azzal elintézni, hogy statisztikai machináció, mert nem erről van szó.
Még egyszer szeretném megköszönni a Parlamentnek azt a tárgyszerű közelítést a kérdéskörhöz, amire utaltam. És köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps.)
