MARKÓ ISTVÁN (MDF)
MARKÓ ISTVÁN (MDF)
MARKÓ ISTVÁN (MDF) Köszönöm, Elnök Úr! Elnök Úr! Tisztelt Ház! A pártok választási programjaiban szerepeltetett, tényleges társadalmi feszültségforrást okozó területi egyenlőtlenségek, az ország keleti felének történelmi és jelenleg is növekvő lemaradása, valamint a tulajdonosi, termelésszervezeti átalakulás kísérőjelenségei orvoslását célzó, a területfejlesztési támogatás irányelveiről és a kedvezményezett területek besorolásának feltételrendszeréről szóló kormány-előterjesztéshez kívánok röviden szólni. Néhány elvi jellegű megjegyzéssel élek, amelyek kritikai hangvétele nem a tervezet elvtelen bírálatát, hanem a jobbító szándéktól vezéreltetett javítást célozza.
Valószínűleg a területfejlesztési koncepció vitás voltára, a minden ide tartozó és figyelembe veendő szempontokkal alátámasztott egyezség hiányára vezethető vissza a válságkezelés és területfejlesztés fogalom- és eszközrendszerének keveredése, amely eddig is és a későbbiekben is zavart okozhat úgy a feladatok priorizálása, mint a tényleges megvalósítási döntések előkészítése során. Egyértelműen leszögezendő: nem szabad válságkezelésre leszűkíteni a fejlesztést és azok eszközeit. A korábban tapasztaltak szerint — és ez általánossá vált — csak porhintés a más irányú célmeghatározás. Magyarán: jelentős eszközök csak az északi, északkeleti megyékbe kerülnek. A többi, egyre gyorsabban romló helyzetű alföldi térség maradékelv szerinti támogatása szimbolikusnak is kevés.
E rövid bevezető után egy kicsit konkrétabban.
A tervezetben nem kellően átgondolt a területfejlesztési alap megfogalmazás, túl sokféle szerep megoldását várják el tőle. Mint a költségvetési bizottság tagja, nagyon jól tudom, hogy milyen szűkös pénzeszközök találhatók az alapban meghatározott célok megvalósítására. Nehogy az a tévhit vezérelje a döntéshozókat és az előterjesztőt, hogy a tervezett minimális összeggel megoldják az ennél jelentősebb, más összegekkel eleddig sikertelenül megvalósítani próbált gazdaságélénkítést, foglalkoztatás- és vállalkozáspolitikai problémákat.
A regionális válságkezelésre — hangsúlyozom: válságkezelésre — időszakos külön programot és alapot kellene létrehozni. Már csak annak időbeli, akut jellegére és fedezetigényére is tekintettel.
Engedjék meg, hogy egy pillanatra megálljak és az előző mondatban felvetett regionális válságkezelés megvalósításának példájaképpen egy pár szót szóljak a már megalakult Dél-magyarországi Regionális Befektetési Kft.-ről. A Kormány 1992 tavaszán történt békéscsabai kihelyezett ülésén képviselőtársaimmal együtt vetettük fel azt a sürgős megoldásra váró problémát, amely a kelet-magyarországi régió leszakadására fokozottan hívta fel a figyelmet.
De felhívtuk a figyelmet a következőkre is. A gazdasági rendszerváltozással párhuzamosan a hazai térségek differenciált átalakulása megy végbe. Egyértelmű, hogy az északnyugat-dunántúli régióba áramlik a külföldi beruházási tőke — lásd General Motors, Suzuki, Phillips, Ford befektetéseket. A pénzügyi, kereskedelmi és szolgáltatási szférába áramló külföldi tőke is inkább Budapestre és a dunántúli térségbe irányul. Ha az újonnan alakuló gazdasági társaságok területi elhelyezkedését figyeljük meg, ugyancsak Pest megye és a nyugat-magyarországi megyék dominálnak. Mindezek a tendenciák természetes folyamatok.
Ugyanakkor az állami ipar drasztikus leépülése a keleti megyékben figyelhető meg. A kohászat, a hadiipar és bizonyos szempontból a vegyipar leépülése elsősorban Borsod megyében, az élelmiszer-feldolgozó üzemek problémái Szabolcs, Hajdú és Békés megyében jelentkeznek. És természetesen Csongrádban is. Ugyanakkor a keleti megyékben alig-alig jelent meg az új munkahelyeket teremtő külföldi működőtőke.
A fenti tendenciák a keleti térség rohamos lemaradásának ékes bizonyítékai. Nyilvánvaló, hogy az itt említett területi olló kinyílásával szemben tenni kellett valamit. Ezért került sor a javaslatunk beépítésére, megvalósítására. Elsősorban délolasz, francia tapasztalatok alapján így alakult egy regionális fejlesztési társaság, amely pillanatnyilag kft. formájában működik. A társaság — mint azt már tudjuk — most bontogatja szárnyait. Hatékony működésének pillanatnyilag a pénzügyi források hiánya szab határt. Ha megfelelő hangsúllyal, pártokon felülemelkedett egyetértéssel a térségben élő képviselők összefogunk, úgy a hamarosan tárgyalásra kerülő 1993. évi Vagyonpolitikai Irányelvekben megfelelő összeget tudunk kiharcolni ezen társaság, társaságok részére.
Ezen kis kitérő után, visszatérve az eredeti gondolathoz, nagyon komoly alapvetésként kell kijelentenem, hogy a területi fejlődés koncepciójának és eszközeinek összhangját a területfejlesztési törvényben kell megteremteni. A területi fejlődés egyenetlensége és hosszú távon a kiegyenlítődésre irányuló deklarált cél eléréséhez alkalmas eszközök összhangjának megteremtését szolgálhatja az időben hozott (és nem merev, rögzített, hosszú időtartamonként felülvizsgált) területfejlesztési politikai döntés. Félek, hogy már elkésett a szándék, és a választási harcok beindulása negatív hatással van a döntés fontossága és a figyelemkoncentráció szempontjából.
Azzal, hogy a területi folyamatokat befolyásoló döntések Országgyűlés által hozottak legyenek, meszszemenően egyetértek. Úgy is, mint az elmaradott tiszántúli térségben élő, és még inkább, mint a térségben élő parlamenti képviselő. Úgy gondolom, hogy az országban kialakult területi egyenlőtlen fejlettségi (életszínvonalbeli, ellátottsági, foglalkoztatottsági stb.) szinteket egyértelműen ki lehet mutatni. Okait politikai céloktól és a szakmai objektivitás mértékétől függően meg lehet határozni. A fejlődési különbségek mérséklésének eszközeit is ki lehet és ki kell alakítani.
Érthető (de mint a térségben élő képviselő, ezt mindenben el nem fogadó) a kormányzat azon szándéka, hogy korábban felvállalt területi fejlettségkülönbséget mérséklő referenciarendszer kialakításában az indokolt igények szűkítését célozza meg a tervezet, a források alacsony szintű megállapításával azonos mértékre visszalépve.
(16.40)
A tervezet elfeledkezik egy fontos alapelvről: ha nem vonok el, több marad. A kedvezményezett központi elvonást kell jelentősen szűkíteni. Ez — ha úgy tetszik — általános alapelvként érvényesítendő. Ha ez a tervezet kiegészítő támogatásról szól, akkor elegendőnek tűnik. De amíg alapkérdéseket feszeget, eszközeiben, a koncepciós ismereteket nem felvillantva, sajnos, azt kell mondanom, jelentéktelen.
Tisztázatlan az a kérdés, hogy mit kell támogatni. Szerintem a végső cél az ember helyzetbe hozása, ezért a célt legjobban megközelítő megoldás irányába kell haladni. Nevezetesen: a település az az összemérési alap, amelyen belül és amelyek között vizsgálódni szükséges. Az előterjesztésben javasolt csoportképzéses módszerek nem alkalmasak egy-egy település vagy azon belüli egység többnyire speciális jellegű elmaradottságának, illetve fejletlenségének kimutatására, legfeljebb a (megválasztott) környezetében elfoglalt helyzetének leírására. Mindenképpen a település soros analízist tudom csak támogatni.
Ugyanígy értékelhető az elmaradottsági mutatók számtalan lehetőség közül történő kiválasztásának túlzott egységesítési törekvése. Ha sok a mérőszám, elvész egynek a kiemelt fejletlensége, ha kevés, szándékoltnak tűnik egyesek kiemelése. Komoly eredmény nem várható "típusválogató" szempontok alkalmazásától, melyek részletei hatástalanítják egymást. Figyelembe kell venni az egyes tényezők érvényesülését korlátozó elemeken belüli eltéréseket is. Az adottságok védelme jelentősen emelheti vagy csökkentheti a tényezők hatását. Hogy egy példát mondjak: az ivóvízbázis védelme miatt korlátozott — mezőgazdasági vagy egyéb — termelés nem teszi lehetővé a jó minőségű termőföld adottságainak kihasználását stb.
A tervezet nincs korrigálási lehetőséggel ellátva az épített és természeti környezeti védelem területi hatásainak ellensúlyozására. A jelenlegi elmaradottsági tényezők jellege és összetétele, valamint halmozottsága egyrészt árnyaltabb szelekciót, másrészt gyorsabb reakcióidőt követelnek a három évnél, függetlenül a beavatkozás eredményének hosszabb idejű kihatásától.
A Magyarországon megszokott "kampányszerű", mechanikus intézkedésrendszer tapasztalt megmerevedése ebben az esetben is káros lehet, ellentétes eredményre vezethet. Ennek az intő példáit naponta tapasztaljuk. Megoldást az egyedi mérlegelési, differenciált szervezetű, de céljaiban egységes támogatási modell alkalmazása jelenthet. A hároméves merev célmeghatározás — mint ahogy az előbb említettem — kizárja újabb tényezők beépíthetőségének és hatáskorrekciójának tárgybeli megvalósíthatóságát.
Végezetül: a tervezet nem veszi figyelembe a településrendszer eltéréseiből adódó sajátos jellemzőket. Nagyon fontosnak tartom: nem koncentrál a határmentiség és a tőkehiány problémamegoldására, egy kalap alá helyezi a társadalmi, a politikai, a természeti, a gazdasági és a műszaki elmaradottságot. Nem súlyozza a településeket azok rétegezettségének és halmozódásának megfelelően. Számomra úgy tűnik — és vegyék ezt építő kritikának —, hogy nem tud a tervezet felülemelkedni a korábbi beidegződéseken, nem súlyozza a problémát. A korábbi egyoldalú foglalkoztatottsági körzetek (nagyarányú mezőgazdasági) munkanélküliségi viszonyainak jellemzőit (le nem zárult, növekvő trend, kizárólagos munkalehetőség, a települési fejletlenség, nagy körzeten belüli azonos gondok, korábbi és mai agrárollóhatások, népgazdasági méretű alulfizetettség stb.) nem igazán kívánja feloldani a javaslat.
Tisztelt Ház! Eddig tartott a határozati javaslat általános vitájában tett kritikai megjegyzéseim sora. Mint azt már bevezetőben hangsúlyoztam, mint kormánypárti képviselő, észrevételeimet a jobbítás szándéka mondatta el velem. Olyan helyen élek, ahol az infrastrukturális elmaradottságból adódó alulinformáltság mindennapi gyakorlat. Azért is és a tárgyilagos elemzés utáni pozitív törvénykezés érdekében felhívom a tisztelt előterjesztő figyelmét észrevételeim megfontolására és tanulmányozás utáni elfogadására. Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps.)
