TÓTH SÁNDOR (KDNP)
TÓTH SÁNDOR (KDNP)
TÓTH SÁNDOR (KDNP) Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Mint afféle mezei képviselő, azt mondom erre az előterjesztésre, javaslatra, hogy teher is, de kincs is.
Amikor elolvastam, végül is megnyugtató volt számomra, hiszen végre valami választ tudok adni főleg választókörzetemben azokra a kérdésekre, amelyek immár hosszú idő óta foglalkoztatják az embereket, és nem jogtalanul. A koncepciók sorjázásakor ugyanakkor fölmerülnek olyan veszélyek, amelyekre a múlt alkalommal éppen Horváth Tivadar képviselőtársam hívta fel a figyelmet, az egyik legsúlyosabbra, amely így szól: "Ez a támogatási forma azzal a veszéllyel jár, hogy a települések nagy részét arra fogja ösztönözni, hogy saját lemaradásukat minél meggyőzőbben próbálják keresni." Elgondolkodom e jogos megállapításon, de összekötöm azzal az észrevétellel, ami az előterjesztés indoklásában ekként fogalmazódott meg: "Az elmaradottság összetett kategória, meghatározása a társadalmi értékítélet függvénye. A központi irányítás négy évtizede alatt az újraelosztásból, fejlesztésből alig részesülő községek nagy része elmaradottnak érzi magát." Valóban; mégis ilyen egyszerű-e, hogy a társadalmi értékítéletet általánosítva megkérdőjelezzük? Ami elgondolkodtat, ez a megállapítás: az elmaradottság összetett kategória. Tehát ha netán a társadalmi vélekedés olykor túlzó is, azért még lehet valóságos, hogy ez vagy az a település, régió, bizony elmaradott vagy elmaradottabb. Arról nem beszélve, hogy az emlegetett központi irányítás differenciáló politikája évtizedeken át nem egyszer kirekesztően, ne mondjam, hanyagul, érdekközpontúan végezte a támogatását.
Saját választókörzetemben ma is nem egyszer hallok önkormányzati vezetőket panaszkodni: "Tudja, mi mindig mostohagyerekek voltunk." Van-e jogom kétségbe vonni, amikor a régi beidegződések, a mechanizmusok még mindig önmagukat leplezik le és nem egyszer?
Igen, féltem jómagam is, főleg a kis falvaimat, mint József Attila féltette egykor; és ha arról szóltam, örülök az előterjesztésnek, ebben a fölvetésben aggodalmam hatványozott. Miért? Amiért Rott Nándor képviselőtársam aggódik — és teljesen indokoltan —: "Határidőket szabunk, és ezeket nem tartjuk be. Bizony, ezt a javaslatot már régen tárgyalnunk kellett volna."
A múlt héten ugyanazt kérdezte tőlem az egyik vidéki választókörzeti polgármester, amit említett társam a tisztelt Ház előtt: ha önök ezt a határozatot netántán szeptemberben elfogadják, mikor készül el a '93. évi kormányrendelet? A hatvan nap ebben az esetben rendkívül hosszú idő.
Azt hiszem, ennyiből is sejthető, mennyi akár a lélektani tényező is, ha akár alkalmi gyűléseken, falusi és városi fórumokon a fejlesztési koncepciók az emberek és előttünk szóba jönnek.
Tisztelt Országgyűlés! Engedjék meg, hogy a konkrét szöveghez fűzött néhány megjegyzésem előtt az iméntiekhez egy záradékot fűzzek: a jól ismert székely példázatot, csak másként értelmezve, a juhászgyerekről, aki mindig lóvá tette a hatóságot, farkast kiabálván. Elmaradott településeink elmondják, elmondták panaszaikat. Sajnos, alig figyeltünk rájuk.
(16.30)
Kérdezem: lehet, hogy már többen hallgatnak, de a nagyobb veszély esetleg ezután fenyegeti őket? Nos, máris megüti a szememet az első lapon az átmeneti szó. Valóban csupán átmeneti elmaradásról van szó? Ilyenformán és különben is a politikai irányelvek textusában a "mérséklés" fogalom már a jelen helyzetben elégtelen tartalmú, hiszen radikális beavatkozásokra lenne szükség, főleg ha az amúgy eléggé kihangsúlyozott munkanélküliség adatait vesszük figyelembe, és nógrádi képviselőként ezt jogosan említem, hiszen megyénk az elegáns második helyet foglalja el az országban.
Ha az önkormányzatokra figyelünk, talán az sem lehet utolsó szempont, ha az önerőre támaszkodó, szinte minden helyi erőforrást felkutató falvak, városok igenis prioritást kapnak a viszonyításokban, hiszen ez lehet serkentő motívum a többieknek, elismerés; a reorganizáció szempontjából persze fölmerül: az eszközrendszereket bizony ismernünk kellene, meg kellene nevezni, és azt is, mennyit tud a Kormány biztosítani. Amint a válságkezelő és szakmapolitikai programokat is nyilvánosságra kellene hoznunk. Különben aligha tudjuk, mi áll a rendelkezésére a legsúlyosabb helyzetben lévő térségeknek.
Itt kell szót ejtenem az infrastruktúráról, amelynek megoldatlan feladatai más törvénnyel is kapcsolatban vannak. Ugyancsak saját körzetem nyomorúságát hozom fel példaként: az áfész-tulajdonban lévő vendéglátó egységek sorban csődbe mennek. Miért? Nincs szövetkezeti átalakulási törvény, még egy tízmilliós értékű egység is nehezen privatizálható, ha banki hitelkedvezményt nem biztosítanak. Mintha csupán a javadalmasokra, és nem a közép- vagy kisvállalkozókra gondolnánk.
És ha már térségi összefogásról beszél a határozat az irányelvekben, hát megkérdezem a már említett diszkriminációs gyakorlatra utalva: nem az kap-e majd többet, akinek nagyobb lesz a hangja. Kétségtelen, az előterjesztés nagyfokú szociális érzékenységről tanúskodik, és csak drukkolni lehet, lesz-e annyi erő a végrehajtásban, amennyi a megajánlásban volt. Köszönöm. (Taps.)
