GÉCZI JÓZSEF ALAJOS, DR. (MSZP)
GÉCZI JÓZSEF ALAJOS, DR. (MSZP)
GÉCZI JÓZSEF ALAJOS, DR. (MSZP) Tisztlet Ház! Tisztelt Elnök Úr! "A szövetkezetek tagjai kapják vissza tulajdonosi jogaikat, maguk dönthessenek a szövetkezeti vagyon működtetésének módjáról, érvényesüljön az önkéntesség elve, akár a tulajdonrész kivitelének lehetőségéig. A szövetkezeti önállóság kizárja a közvetlen állami beavatkozást."
Sajnos, én nem voltam abban a helyzetben, hogy tanulmányozhassam a KB-iratokat, ezért egy olyan 1989. augusztusi dokumentumból idéztem, ami nyilvánosan megjelent, és amit azok az emberek fogalmaztak meg, akik létrehozták a Szocialista Pártot. Azon a gyűlésen, a reformkörök budapesti tanácskozásán egyébként Németh Miklós és Horn Gyula is megjelent.
Ezt csak azért szeretném mondani, mert volt szerencsém tegnap Dorozsmáról figyelni a napirend előtti "műsort" a Parlamentben, s számomra az adta a végső érvet, hogy úgy beszéljek ma a szövetkezeti törvény módosításáról, ahogy beszélni fogok. Ugyanis, ha még mindig ott tart a Parlament, hogy most fedezik fel egyesek, hogy 1988–1989-ben válság volt – és az akkori leendő szocialisták is ezt mondták –, akkor nem szabad meghozni ilyen alapvető törvényeket, mint ez.
Mondhatnám azt, hogy még Grósz Károly is előbbre tartott ennél, mert 1988 áprilisában ő is kijelentette, hogy válság van. De ennél előbbre tartott az az egyetlen orosz bolsevik: Buharin is, akinél egyedül találtam olyan fogalmat, hogy "a parasztság szeretete". Buharin azt mondta, amikor Sztálin nekiindult a kolhozosításnak, hogy aki így megy neki a parasztságnak, az olyan modellt hoz létre, amely zsákutcára van ítélve, és előbb-utóbb össze fog omlani.
Ez azt mutatja tehát, hogy nem ezekről az alapkérdésekről kellene már vitatkoznunk, hiszen azért bukott meg a régi rendszer, mert modernizációs zsákutcának bizonyult.
Mi azonban naivak voltunk 1989–90 tájékán. Először azt hittük, hogy a kampánylázzal elmúlik majd a túlfűtött politizálás, a zöldbárózás, a fellazuló szövetkezetek visszaminősítése sztalinista kolhozzá, és többen elkövették a rendszerváltás örömével való visszaélés tényállását is, az érzelemlovaglást – hiszen hogyne örültek volna azok az idős emberek, akik megérték azt a kort, hogy megbukott az a rendszer, amely elvette tőlük a tulajdonukat.
A kormányalakítás első hónapjaiban vártuk a koalíció agrárpolitikáját, az átfogó agrártörvényeket. Ehelyett jöttek a rémhírek a koalíción belüli feszültségekről, arról, hogy itt egy abszolút reprivatizáció lesz, vagy pedig ki tudja, hogy mi. Ezután az agrártörvények és a szövetkezeti átalakulási törvények helyett megérkezett a kárpótlási törvény, annak is első változata, ami nem szólt a többi tulajdonosról. Nem szólt a részarány-tulajdonosokról, és nem szólt általában a mezőgazdasági vagyonról és tulajdonosokról, külön kezelte a kárpótlás kérdését.
Az első változat legalább annak akarta adni a földet, akinek valamikor földje volt.
A második változatnál a Parlament szépen belesétált egy alkotmányos csapdába, és – ahogy Juhász Pál megfogalmazta a mezőgazdasági bizottság ülésén – odaadtuk vagy odaadta a Parlament a földek jelentős részét a városi középosztályoknak, azaz azoknak, akik nem kötődnek különösebben a földhöz. Persze majd a végén derül ki, hogy ebből mennyi a vélekedés és mennyi a tény.
Később újabb remények ébredtek. Jöttek a hírek, hogy 1991 májusában már készen van a szövetkezeti törvény szakmai tervezete. Azt hittük, hogy még a nyári forduló előtt bekerül a Parlament elé. Nem került ide, visszavonták ezt a törvényt, mert sokan kifogásolták. Tovább tartott a lebegés.
1991 decemberében végre sikerült kilobbyzni, hogy a Parlamentünk napirendre tűzze a szövetkezeti törvényt és az átalakulási törvényt. Bár ne sikerült volna – mondták erre sokan az érdekképviseletek részéről –, hiszen a szavazás utolsó setét éjszakáján Zsiros úrék belezsarolták a törvénybe azokat a módosításokat, amelyek a szövetkezeti vagyon többségét kivették azok kezéből, akik működtetik. Természetesen a zsarolást úgy értettem, ahogy akkor Zsiros úr is értette: politikai alku tárgyává tették. Végül is tehát az lett, hogy kárpótlási elemek kerültek ebbe a törvénybe.
Született egy aláaknázott törvény, hiszen az emberek joggal érezték magukat tulajdonosnak, mert a törvény azt mondta, hogy ők tulajdonosok. Tulajdonosai voltak valaminek, amiről nem tudták pontosan, hogy micsoda. Másrészt úgy érezték, hogy erkölcsi alapjuk is van arra, hogy tulajdonosnak érezzék magukat, hiszen az ő vagyonkájuk is elveszett annak idején, amikor erőszakkal megalakították a szövetkezeteket. Ők maguk vagy a hozzátartozóik részt vettek annak a vagyonnak a létrehozásában, működtetésében, amit most osztogatni kellett.
Egy törvényileg kódolt viszályt sikerült elhinteni, ami máig is tart.
Az emberek abban lettek érdekeltek, hogy kivigyék a vagyont, azaz sok esetben felszámolják a saját maguk vagy hozzátartozóik munkahelyét, és a kivitt vagyon többségét – mivel ezen vagyonrészek jelentős részben olyan mértékűek voltak, hogy semmit nem lehetett velük kezdeni, illetve a tulajdonosok olyan helyzetben voltak, hogy ők nem tudtak vele mit kezdeni – kénytelenek voltak saját fogyasztásukra fordítani, messze áron alul eladni, s az gyakran spekulánsok kezére jutott, vagy elveszett, rozsdásodott.
Ezt sem tudjuk még pontosan, mert ez a helyzet is átláthatatlan. Lehet, hogy nem egészen így van, lehetséges, hogy több kivitt vagyon jutott olyan kezekbe, akik tudnak vele mit kezdeni. Ahol már korábban megindultak a parasztok – mondjuk Bács megyében –, ott valóban az a helyzet néhány faluban, hogy akinek már korábban is volt gazdasági ereje, az vásárolta fel ezeket a mások által kivitt eszközöket, tehát ott legalább működnek – igaz, hogy túl sok a vesztes.
Itt tehát a közreműködés elve keveredett az ősiség elvével, és az sem tűnt fel senkinek, hogy a nemzeti vagyon viszonylag kis százalékánál ezeket az elveket érvényesítettük, az állami tulajdonnál pedig egészen más elvek érvényesültek. Egy szűkülő, egyre nagyobb mértékben csökkenő mezőgazdasági vagyonra zúdult rá a jogosultak kinevezése, a valóban jogosultak óriási áradata.
(10.40)
És ezen a szűkülő vagyonon – mint a molekulák a szűkülő mozgástérben – egyre keményebb civakodás és egyre több sértettség van az emberekben. Óriási tehát a felelősség, mert nemcsak törvényes lehetőséget adunk az embereknek, itt lelkiállapotokról is szó van.
Azonkívül maga a törvény elfeledkezett a szövetkezetek sajátosságairól. Többek között azok a szövetkezetek szűntek meg a leghamarabb, amelyeket a legkönnyebb lett volna átalakítani. Gondolok itt a szakszövetkezetekre. Meg is mondtam annak idején Kocsenda Antal képviselőtársamnak, hogy két év után már igen helyes lenne, ha a kommunisták szidása mellett valamit foglalkozna saját környékével is, hiszen ott a kisgazdák várták tőle, hogy olyan átalakulási törvényt csináljon, amely a szakszövetkezeteknek egy üzemképes, működőképes átalakulását lehetővé teszi. Ebből se lett semmi. Később ugyan már mondott néhány mezőgazdasági jellegű beszédet, de hát azok már ezt a törvényt nem befolyásolták.
Tüzérségi tűz alatt folyt a végrehajtás. Juhász Pál erről már szólt, s többször szó volt róla a Parlamentben is. De nem árt újra és újra emlegetni, mert még mindig nem tudjuk eléggé, hogy valóban két választása volt a szövetkezeti tagoknak: együtt maradni véd- és dacszövetségben, elriasztani a külsőket, a kiválni szándékozókat. Volt persze olyan is, ahol ez csak az első fázis volt, a végén mégis felbomlott a játék, és a végén mégiscsak széthordták.
A másik lehetőség az volt, hogy széthordani, szétszedni az egészet, aki bírja, marja alapon. Itt nyilván elvitték a gépeket, az élő állatokat, és ott maradt a működő vagyonnak immár működésképtelenné vált jelentős része az ebek harmincadján.
Sokan ekkor is naivak voltak, az agrárértelmiség is és mi is. Sokan azt hitték, hogy a törvényt úgyahogy, mégiscsak megpróbálják végrehajtani, és ezek után majd egy jóindulatú politikára, jóindulatú államra számíthatnak. Nagyon sok olyan hely volt, ahol éppen ezért a kiválni szándékozókat egyből kiengedték, és arra gondoltak, hogy aki még ezek után ott marad, az majd most már egy stabil gazdálkodásban gondolkodhat.
Később, amikor jöttek az egyéb támadások, azt látták azok, akik bent maradtak, hogy az ő vagyonuk egyre értéktelenedik, hiszen a szövetkezet megy tönkre, úgy, ahogy az egész magyar mezőgazdaság is csúszott szépen lefelé az elmúlt években. Ezért nyilván mindenki úgy volt vele, hogy most már egyre kevésbé érdekelte a munkahelye és a községi vagyon, hanem úgy volt vele, hogy viszi haza.
Azt is hozzáteszem, hogy az elmúlt hónapokban egészen új jelenséggel is találkoztam néhány alföldi faluban. Kezd összeállni a falu arra, hogy a még megmaradt majorokra valamilyen formában, önkormányzati segítséggel mégis mentőkötelet dobjon. Ezek az újabb illúziók is hamar szertefoszlottak, hiszen jött az agrárértelmiség lestricizése, amelynek kapcsán Sárossy államtitkár úrral volt alkalmam itt, a Parlamentben beszélgetni.
Zavart okozott az is, hogy a részaránytulajdon ügyében – mint már említettem – későn ébredtünk, és a részarány-tulajdonosokat, akik még legalább annyira vagy sokkal jobban kötődnek a mezőgazdasághoz általában, mint a kárpótlásra jogosultak, hiszen ők többségükben, szinte 90%-ban ott élnek a falun, ezeket a tulajdonokat elfelejtette a Parlament rendezni. Majd amikor rendezte, az nem volt összhangban a szövetkezeti törvénnyel, és ezeknek a kijelölése és egyebek újabb belső szétzilálása felé vitte a szövetkezeteket. Ráadásul nem sikerült ehhez forrást teremteni, nem sikerült rendesen lemenedzselni, ezért sok helyen el is halt a részaránytulajdon osztozása, kiosztása, és így most sem a szövetkezet nem tudja, hogy mi lesz, sem a tulajdonosok nem tudják.
Jött egy módosító javaslat, erről is említést tett Zsiros Géza úr, 92 decemberében, és ezt valóban elszabotáltuk. Mert úgy éreztük, és biztosak voltak benne, hogy egy utolsó előtti napon, a végrehajtás utolsó fázisában levő törvénybe nem szabad belenyúlni olyan formában, ami az addigi jogszerű megállapodásokat szétrúgja, és a szerzett jogokat is elbizonytalanítja.
Ezek után született meg 93 februárjában – vigaszágon – a vegzálási törvénynek is becézett valami, amiből is a végén az jött ki, hogy az FM-hivatalok felhatalmazást kaptak arra, hogy hatósági jogkört gyakoroljanak a törvény végrehajtása ügyében. Úgyhogy itt is az FM-hivatalok jóindulatától is függött, de végül is járták a földeket, és aki még hitte volna, hogy konszolidált világ fog következni, az most tudhatta, hogy nem az lesz.
Furcsa módon késlekedtek a cégbírósági bejegyzések is, hiszen egy olyan törvény végrehajtásának ellenőrzését fokozták, amelyre az illetékesek nem mertek végrehajtási rendeletet adni. Értelmezési kísérletek voltak. Mindenki a saját értelmezését tartotta jónak, de nem volt egyértelműen végrehajtható iránymutatás. Természetesen történtek jogsértések, mulasztások is, de többségében egyszerűen a formai végrehajthatatlanság miatt állt meg az átalakulás.
Ezután jött az a 93 tavasz végi, nyár eleji nekirugaszkodás a mezőgazdasági bizottság részéről, s itt kezdetben az ellenzék részéről valóban voltak illúziók. Ezeket az illúziókat azonban túlzás lenne konszenzusnak nevezni. Mert körülbelül abban az egy pontban értettünk egyet, amely végül is most benne van ebben a törvényben. És ha csak erről lenne szó, akkor talán még meg is lehetne szavazni, hogy tudniillik nem kétharmados többség kell, hanem az összes tag 50%-a és egy fő elegendő legyen a szétváláshoz; különben valóban mozgásképtelenné teszi az esetleges átalakulási kísérleteket.
Óriási kára lett ennek a módosítási javaslatnak, mert kiderült, a bizottságon belül hiába állapodik meg az érintett agrárosok kis csapata, a Parlamentben megindul a lavina, és az egész összeomlik. Úgyhogy ebbe lelkileg beleroggyant a mezőgazdasági bizottság. Heves vitáinknak az lett az eredménye, hogy jó darabig nem tudtunk egymás szemébe nézni. (Dr. Zsiros Géza elmosolyodik.)
Volt egy másik is. Megszakadt az agrár-érdekképviseletek és az agrárpolitikusok ígéretes párbeszéde ebben az időszakban. Ezek után kiutálták a mezőgazdasági bizottság üléseiről a mezőgazdasági érdekképviseleteket, házszabályos érvekre hivatkozva. Az egész ügy az egyik oldalról beleszaladt egy nyári demonstrációba, amely újabb kölcsönös haragokat és párbeszéd-képtelenséget gerjesztett.
Volt egy haszna természetesen: a termelők, az érintettek kezdtek ráébredni, hogy csak magukra számíthatnak abban az értelemben, ha nem szerveződnek meg – és ez vonatkozik mindenfajta tulajdonosra –, akkor nincs az a párt, amelynek az agrárpolitikája őket meg tudná menteni.
Ezek után jött egy rossz év, aszály, eladósodás, csődök. Ezután jött a Szabó miniszter úrral a többször megbeszélt kérdés: az, hogy miniszter úr többször azt nyilatkozta, hogy a termelőszövetkezeteknek nincsen jövőjük. Tehát tájékoztatta az átalakulás fázisában levő szövetkezeteket, hogy nem érvényes az egész. Ugyan csinálhatják, mert alkotmányos joguk van hozzá, de egyébként nincs semmi értelme. Majd utána azt mondta erre, hogy ez magánvéleménye volt. De azt gondolom, egy miniszternek nem lehet magánvéleménye. Ez az emberek szemében kormánypolitikának tűnik, és úgy is viselkedtek. Mert aki még esetleg a szövetkezetben akart volna maradni, az ezután még jobban elbizonytalanodott. És tavaly ősszel – mert az ember amíg él, addig remél – újra elkezdtünk reménykedni. Ígérték az adósságkonszolidációt. Ígérték azt, hogy ez a szövetkezetet is érinteni fogja. Ők is részesedhetnek a pályázatokból, az adókedvezményekből. Az év végi adómódosításnál az üzletrészforgalmat elősegítettük. Ez az új remény is azonban csalfa reménynek bizonyult.
Aki Mikszáth Kálmánt olvasta – gondolom, sokan vannak ebben az országban –, az tudhatja, hogy Magyarországon az elmúlt 130 évben a választások előtt mindenki nagyon hirtelen parasztpárti lett. Mondjuk ezt az 50-es és a 60-as évekre nagyon nem mondhatnám el, de az összes többi időszakra ez igaz; igaz, választások sem igen voltak, ez akkor kiesik. (Derültség.) Ilyen időszakban, a kampányban tehát megindul a parasztfogás. Erre csak azt tudom tanácsolni a falusi embereknek, hogy ne az utolsó három hónap alapján hozzák meg ítéletüket, és az utolsó időszak csábításainak lehetőleg ne engedjenek. (Derültség a Kisgazdák soraiban. – Közbeszólás: És a negyven évet!) Úgy van egyébként, a negyven évet is figyelembe kell venni, mert mi is annak az alapján hoztuk meg az ítéletünket annak idején, 89-ben, hogy az a rendszer megbukott. Úgyhogy ez teljesen helyes. (Taps a koalíciós pártok soraiban.)
Utolsó illúzióm pedig a mezőgazdasági bizottság ülésén foszlott szét, mert ott az FM-előterjesztők igen kemény támadást kaptak a koalíciós képviselők részéről, hogy bizony nem erről volt szó, itt a külsőknek sokkal nagyobb jogokat kell adni. Tehát itt a klasszikus szövetkezeti elv, a tag és a szavazás elve nem érvényesülhet. Ez azt vetítette előre, hogy ha a módosító indítványokkal megindulnak, akkor itt igenis fel fog borulni még ez az egyébként sokban bírálható beterjesztett változat is, és valami egészen más lesz ebből. Ami pedig nyilvánvaló, hogy óriási károkat fog okozni a mezőgazdaságnak, és egyébként szerintem azoknak is, akik kitalálták. S erre későn lesz majd az ébredés.
Tehát az is kiderült, hogy nem lehet szakmai konszenzust kötni. Tehát nincs semmi garancia arra, hogy el ne induljon egy agyforradalom, amelyről Juhász Pál beszélt. Mert továbbra is előítéletekből való építkezés és eseti élményekből kiinduló jogalkotás folyik.
(10.50)
Nem akarom kizáratni Kánya Gábort a pártból: ha olyan agrárszakemberekkel kellene megállapodnia, és az ő befolyása, a hozzászólók befolyása érvényesülne a koalícióban, akkor igenis lehetett volna konszenzust kötni ennél a törvénymódosításnál. Sajnos azonban erre semmilyen garancia nincsen.
Tisztelt Ház! A szakmai agrártörvények, a ma délután meghozandó kamarai törvénynek egy nagyon fontos eleme, az agrárkamara, amely végre elindít valamit a falun, bizonyították, hogy ez a Parlament azért nem annyira elveszett és elesett, mint ahogy néhány törvény alapján a választó esetleg ítélhet rólunk. Mert igenis, bizonyos szakmai törvényeket nagyon alaposan és jól meg tudunk tárgyalni és meg tudunk hozni.
De az is kiderült már az eddigi nekirugaszkodásainkból is és a mostaniból is, hogy a szövetkezeti törvény nem ilyen. Hiszen homályos, átláthatatlan a helyzet, tisztázatlanok az érdekviszonyok, az emberek cselekvéseit sok esetben lent is érzelmek, félinformációk determinálják, lent is békétlenség van, nincs is köszönő viszonyban egymással a szakma, az érdekképviseletek és a politika. Ezenkívül tavasz van. Itt a gazdasági év. És egy gazdasági év elején megint azzal kezdünk, hogy egy alapvető törvényt fölbontunk. Így ezek a reménykeltően kikelő vetések esetleg valamilyen formában veszélybe kerülhetnek az aratás táján.
Tavasszal általában még azok a bizonyos sztalinisták és ortodox kommunisták sem fogtak hozzá nagymértékű agrárátalakításhoz, hiszen – emlékeznek az idősebbek, hogy bizony – az agitátorok mindig november, december táján jelentek meg a falun. Most egy ilyen alapvető politikai törvényt, ami emberi érzelmeket, az egész agrárgazdaság jövőjét érinti, anélkül hogy tisztázva lenne az alapvető koncepció, ilyen időszakban nem szabad meghozni.
De talán mégis meg lehetne hozni tavasszal, még ezzel a Parlamenttel is, ha nem lennének itt a választások. Gondoljuk végig, képviselőtársaim, bár tudom, hogy ez most nekünk nehezen fog menni, hogy a választások idejére, a kampány idejére esik ennek a végrehajtása. Ha valaki végiggondolja, hogy ez mivel jár lent, falun, akkor, azt hiszem, nagyon gyorsan visszavonja ezt a törvényt, és inkább arra hajt, hogy ő nyerje meg a választásokat, és akkor júniusban újra behozhatja a Parlamentbe.
Tehán én önkorlátozást ajánlanék ebben az időben. Arra kérném az érdekképviseleteket, pártokat is, hogy a következő hónapokban a szakértőiket – akiket a kampányban tudnak nélkülözni – kérjék fel arra, hogy készítsék elő, dolgozzák ki ezeknek a szükséges törvényeknek a koncepcióját, részleteit. Bízom ugyanis abban, hogy ősszel is többpárti parlament és többpárti demokrácia lesz ebben az országban, és ott minden politikai erőnek meglesz a maga szava; ősszel majd valóban hozzá lehet fogni egy törvényhez, és akkor el lehet majd olvasni például a 89-es dokumentumok mellett a Magyar Jog legújabb – egyik legújabb – számát is, amiben benne van részletesen – amit most nem olvasnék föl – az Európai Szövetkezeti Társaság alapkoncepciója, amiből kiderül, hogy milyen szövetkezeti törvényre van szükség ahhoz, hogy Európába befogadjanak bennünket.
Végezetül azt is elmodnanám, hogy sértőnek tartom a felelőtlen tulajdonosról és a nem teljes értékű tulajdonosról szóló beszédeket. Természetesen mindenféle társasági és gazdasági formában más-más módon érvényesül az emberek beleszólása. Hogy egyet mondjak: az állami tulajdonnál már egészen bonyolult a helyzet, amiből valamicske csak fog maradni, hacsak nem leszünk anarchisták. Tehát az állami tulajdonból csak marad valami. Ott is azt lehet mondani, hogy egészen más a tulajdonlás. Egészen más a szövetkezeti magántulajdonlás, és egészen más az egyedüli tulajdonlás. De az egyedüli tulajdonlásnak végletes esetben, ha valakinek icike-picike az a tulajdona, és se pénze hozzá, se ereje, se egészsége, akkor bizony a tulajdon szabadságából szabad tulajdonvesztés lesz igen rövid idő alatt. Én azt hiszem, a tulajdon szabadságát a mezőgazdaság működőképességének és a tulajdon megtartásának az érdekével együtt kell nézni.
Legeslegvégül azt jegyezném meg, hogy én olyan vidéken élek, ahol a szövetkezetek többsége már halódik, vagy nincs is. Csongrád megye homoki talajain éppen a szakszövetkezetekhez való – hogy úgy mondjam – rossz hozzáállás miatt a szakszövetkezetek az első menetben felbomlottak, szétesett ez a laza integráció, amit könnyen át lehetett volna alakítani. Persze még van, aki kapaszkodik, van olyan elnök, aki minden reggel bánatosan megnézi, hogy leverték-e a lakatot az éjszaka, mert a lakatőrzés már az egyetlen feladata. De azért még van néhány működőképes szövetkezet, amelynek igenis a sorsa függ attól, hogy mi most ezekben a hetekben, órákban mit csinálunk. Az ország más részein még sokkal több van.
Azt is tapasztalom a mi vidékünkön, hogy ott már rendkívül magas az újraintegrálódás, és ki merem mondani, az újraszövetkezés igénye is. De kell-e ahhoz nullára vagy alfába lemenni, hogy az újraszövetkezés eszméjét végre már támogassa ez az új kormány és mi magunk?
Azzal zárnám, hogy az a bizonyos Aranyhomok Mezőgazdasági Szövetkezet, amely Balotaszálláson a nagyapói birtokok háza táján volt, abszolút módon megszűnt. Nincs ott semmi, csak a gaz, mert még vállalkozó sincs a környéken, aki azt művelné. És megkaptuk a szövetkezetektől a halotti leveleket. Számomra elkeserítő volt annak a több ezer tételből álló leltárnak az olvasata, ahol a repedt bögréket és egyebeket árverezni lehetett. Én is bűnrészes vagyok, mert van egy Salgó polcom, édesapám után maradt üzletrészből, ami benn áll a garázsban.
Tisztelt Ház! Én fölajánlom az önök javára ezt a Salgó polcot, ha most elállnak ettől a módosítási indítványuktól. Köszönöm figyelmüket. (Derültség, taps.)
