GLATTFELDER BÉLA, a Fiatal Demokraták Szövetsége képviselőcsoportjának vezérszónoka:
GLATTFELDER BÉLA, a Fiatal Demokraták Szövetsége képviselőcsoportjának vezérszónoka:
GLATTFELDER BÉLA, a Fiatal Demokraták Szövetsége képviselőcsoportjának vezérszónoka: Köszönöm, Elnök Úr. Tisztelt Ház! Képviselőtársaim! Nagyon nehéz feladat az elénk terjesztett törvényjavaslat kérdésében fölszólalni. Ugyanis a törvényjavaslat nem jó. De olyan kérdéseket feszeget, amelyek feltétlenül megoldásra várnak.
Nagyon könnyen abba a helyzetbe lehet kerülni, ha az előttünk fekvő törvényjavaslatot elutasítjuk – ami szerintem egyébként szükségszerű –, hogy az a látszat keletkezik, miszerint az előttünk fekvő problémákkal szemben érzéketlenek lennénk. Ezek a problémák nem új keletűek. Jó részük még a választások előtti időre nyúlik vissza, más részük pedig a szövetkezeti törvény, illetve a szövetkezeti átmeneti törvény megalkotásával keletkezett.
(11.00)
Sajnos, nem volt igaz az akkori értékelés, ez a két elfogadott törvény nem hozott létre Magyarországon európai színvonalú szövetkezeteket, mert ezek a törvények – szemben az akkori állításokkal – nem európai színvonalú szövetkezeti törvények.
Két kérdést szeretnék kiemelni azokból a problémákból, amelyek – szerintem – ma a szövetkezeteket feszítik; nyilvánvalóan ezt a teljesség igénye nélkül teszem, mert sokkal több probléma van.
Egyrészt a szövetkezeti törvény egyfajta szövetkezeti modellt hozott létre. Ahelyett, hogy a szövetkezni kívánók számára egy étlapot kínált volna, különböző lehetőségeket ajánlott volna fel a tekintetben, hogy milyen szövetkezetet csináljanak, a korábbi termelőtípusú szövetkezeti modellt próbálta meg újraszabályozni. Végső soron ez az egyik olyan rendkívül nagy gond, ami részben akadálya ma annak, hogy a szövetkezetekben értelmes mozgások történhessenek, a benne levő tagok, kívülálló tulajdonosok egymással alkukat tudjanak kötni, de akadálya annak is, hogy azok, akik korábban nem szerveződtek szövetkezetekbe, hanem magántermelőként dolgoznak, de valamilyen tevékenységre szövetkezetet szeretnének létrehozni, megtehessék ezt.
Ez a törvényjavaslat megpróbálja oldani ezt a problémát, de nagyon esetlenül, mert létrehoz egy speciális szövetkezetet – a mezőgazdasági szövetkezetet – valóban hibás alapon, hiszen statisztikai besoroláshoz fordul, ahelyett hogy a különböző szövetkezetek működési elveit próbálná meg valamilyen módon leírni, és ezekhez a működési elvekhez próbálna választható megoldásokat rendelni.
A másik nagy gond, hogy azok között, akik ma tagként – akár nyugdíjasként, akár aktív tagként – vagy kívülálló tulajdonosként, tulajdonosként bent vannak a szövetkezetben, hihetetlen nagy érdekellentét feszül. Azok a viták, amik itt a Parlamentben gyakran lefolynak, tulajdonképpen arról szólnak, hogy a különböző pártok megpróbálnak egyik vagy másik csoport számára kedvezőbb pozíciókat kiharcolni a többivel szemben. Szerintem ez hibás hozzáállás. Ugyanis nekünk nem az a dolgunk, hogy ezek között az emberek között igazságot tegyünk. Szerintem mind a három csoportnak van igazsága, és vannak olyan érdekei, amelyeket figyelembe kellene venni. Abban az esetben, ha mi az alkulehetőségek megteremtése helyett kényszerítő intézkedéseket hozunk, egész biztos, hogy valamelyik érdekcsoportnak olyan mértékű érdeksérelmet kell elszenvedni, amely számára már nem elviselhető.
Példaként említem meg a vagyonkivitel kérdését. A vagyonkivitel kérdése egész egyszerűen azt jelenti vidéken, egy faluban, egy szövetkezetben, hogy ha kiviszi valaki a traktort – teljesen érthető okból, mert magángazdálkodni szeretne vele –, akkor azzal egy darab munkahelyet is kivitt a szövetkezetből, mert egy aktív tagra a továbbiakban nincs szükség, és kívülállóvá válik. De arról is lehet például beszélni, hogy a mostani szövetkezeti tagok – úgy, mint nyugdíjasok vagy aktív tagok – végül is olyan helyzetben vannak, hogy nem lehetnek biztosak abban, hogy a most birtokukban levő szövetkezeti üzletrészekkel úgy tudnak bánni, mintha az rendes magánvagyonuk lenne, hiszen például ennek a vagyonnak az örökíthetősége igen nagy mértékben megkérdőjeleződik akkor, amikor ezeknek a tagoknak az örökösei kívülálló tulajdonossá válnak.
Tehát rengeteg probléma van, s végül is például ez utóbbi helyzetnek akár örülhetnék is, hiszen ez azt fogja eredményezni mondjuk 10-15-20 év múlva, hogy amikor az idősebbek kihalnak a szövetkezetekből, akkor az én korosztályom fog több tíz-, több százmilliárdnyi mezőgazdasági vagyont működtetni. De hát ilyen mértékben nem szeretnék cinikus lenni, csupán arra hívom fel a figyelmet, hogy rendkívül sok gond van, és ezeket a gondokat – megítélésem szerint – ez a törvény nem oldja meg. Próbál foglalkozni ezekkel a gondokkal, nem mindegyikkel, legalább egyet ebből kiemelve mindenképpen megpróbál kezelni, de szerintem nem jól teszi.
Egyáltalán az is megkérdőjelezhető, hogy azok a próbálkozások, amelyek a szövetkezeti törvény módosítására irányultak, vajon elegendőek voltak-e arra, hogy ezeket a kérdéseket megoldják. Azt hiszem, hogy nem. Azért, mert az elmúlt másfél évben elénk terjesztett különböző módosítások – amelyek származtak a bizottság oldaláról, ahol egyébként nem volt hatpárti megállapodás, származtak képviselőktől, származtak a Kormánytól – mind-mind egy részletkérdésre, napi politikai szempontból fontos részletkérdésre figyeltek. Éppen ezért én azokhoz csatlakoznék, akik azt mondják, hogy veszélyes dolog kiemelni egy kérdést és arra megoldást keresni úgy, hogy a többi részletkérdést majd később külön kívánjuk szabályozni, mert ugyanabba a helyzetbe kerülhetünk, amibe a kárpótlás nyomán kerültünk. A kárpótlásnál is az volt a legfontosabb hiba – ma már látjuk –, hogy elkülönítve kezelte a földkérdést a többi más kérdéstől, és így olyan helyzet alakult ki, aminek ma mindannyian ismerjük a káros következményeit. Ezért mi azt szeretnénk, hogy a szövetkezetekben felgyülemlett problémákat, feszültségeket együttesen egy külön törvényben vagy akár több törvény összefogásával oldjuk meg. Egyébként bizonyos mértékben erre az álláspontra helyezkedik a törvényjavaslat indoklása is, hiszen ugyanerről szól, legalábbis az eleje elmondja, hogy az itt leírt megoldás végképp nem oldja meg az egész problémát, hanem csupán egy szeletét próbálja meg kezelni, amihez még különböző más intézkedések is szükségesek lesznek a későbbiek során.
Ezen elvek előrebocsátásával vettünk részt ennek a törvényjavaslatnak az előzetes vitájában is, amelyet mi hasznosnak ítéltünk. Azt tapasztaltuk, hogy észrevételeink egy része beépült a törvényjavaslatba, egy más része pedig nem épült be. Lehet, hogy hiba volt részünkről politikailag részt venni ebben a tárgyalásban, mert talán így egyesek majd megpróbálják hozzánk kötni ezt a törvényjavaslatot – amit nem szeretnénk –, de úgy éreztük, hogy a katasztrófaelhárítás kötelezettsége ránk is vonatkozik.
Engedjék meg, hogy szóljak a törvényjavaslat néhány részletéről, és ezen részleteken keresztül próbáljak meg néhány vitát a törvényjavaslat előterjesztői, illetve miközöttünk megvilágítani, és azokban a saját álláspontunkat kifejteni.
Itt van például a 4. §, hogy sorba menjek. A 4. § többek között arról szól, hogy a korábbi szabályokkal ellentétben határozatképtelenség esetén a megismételt közgyűlés nem hívható össze ugyanarra a napra, hanem a közgyűlés összehívásának rendes útját kell járni, vagyis egy későbbi, 15 napon belüli időpontra kell újabb közgyűlést összehívni.
Ezzel kapcsolatban több gond is felemlíthető. Először is például az, hogy a szövetkezeti törvény több helyen – így például az 5. §-ban – átveszi a gazdasági társaságokról szóló törvénynek a szabályait, így nem érthető, hogy ezen a ponton miért nem alkalmazza a gazdasági társaságokra vonatkozó szabályt, amelyik egyébként megegyezik a módosítás előtti szövetkezeti törvény szabályozásával. A gazdasági társaságokról szóló törvény kapcsán létezik egy legfelsőbb bírósági eseti állásfoglalás is, amelyik kimondja, hogy törvényes az az eljárás, amelyet több helyen követtek ez idáig is, tehát meghozható egy olyan döntés – amennyiben a szövetkezet tagjait és kívülálló tulajdonosait erről természetesen előzetesen értesítették –, hogy határozatképtelenség után azonnal összehívnak egy új közgyűlést. Tehát itt jogi probléma nem merülhet fel.
Egy új közgyűlés összehívása nyilvánvalóan többletköltséget fog eredményezni. Egy olyan szektort terhelünk többletköltségekkel – s egyébként ez nem jelentéktelen mértékű –, amelynek a gazdasági helyzete napjainkban ettől a momentumtól eltekintve is rendkívül kedvezőtlen. Ez az eljárás igazságtalan azokkal szemben, akik, nyilvánvalóan azért, mert fontosnak tartják a kérdést, elmennek az első közgyűlésre – oda el tudnak menni, mert van idejük –, a megismételt közgyűlésre pedig nem tudnak elmenni. Azt hiszem, ha valóban komolyan vesszük a tulajdon szabadságát, akkor meg kell adnunk a lehetőséget arra is, hogy ha valaki nem akar döntést hozni, akkor erre ne kényszerítsük rá; és ha a tulajdonostársak egy bizonyos kérdésben nem akarnak döntést hozni, akkor ne sújtsuk azokat, akik pedig döntést szeretnének hozni, és ezért megjelentek a közgyűlésen. Ezért kérem, ha lehetséges, ezt a szabályt ne változtassuk meg.
(11.10)
A másik gond a 8. § (2) bekezdésével van, amit szeretnék külön kiemelni. Ez arról szól, hogy amenynyiben valaki el akarja adni az üzletrészét, akkor arra vonatkozóan a szövetkezetnek és tagjainak elővásárlási lehetőségei vannak, de elsősorban a szövetkezetnek, és másodsorban a tagoknak. Én ezt megfordítanám: azt hiszem, számunkra az a fontos, hogy a szövetkezet vagyona a tagok tulajdonában koncentrálódjék. A szövetkezet tulajdonába kerülő üzletrészekkel kapcsolatban pedig rendkívül sok kérdés nyitva marad, amelyeket most szeretnék megemlíteni. Például a törvény nem rendelkezik arról, mi történik azzal az üzletrésszel, amit a szövetkezet szerzett meg; nem rendelkezik arról, hogy a szövetkezet ezzel az üzletrészszel – amennyiben a vagyonarányos szavazást tesszük lehetővé – szavazhat-e. A gazdasági társaságokról szóló törvény tételesen kizárja ennek a lehetőségét. Ez egy olyan kérdés, amit, azt hiszem, ebben a törvényben is szabályozni kell vagy így, vagy úgy – most ebben a kérdésben nem akarok állást foglalni, csupán a problémára szeretném elsősorban a miniszter úr figyelmét felhívni.
Le kellene írni a visszaosztás módját is, ha ilyen döntést hozunk. Nyitva hagyott kérdések vannak tehát, amelyeket szabályozni kellene. (A közbeszóló Juhász Pálhoz fordulva:) De akkor ezt meg kell mondani.
A 10. § (1) bekezdése elsőként rendelkezik státuskérdésekről. A törvényjavaslat a státuskérdésekről – tehát azokról a kérdésekről, amelyek a szervezeti változásokról szólnak – rendkívül eltérő módon rendelkezik. Összesen négy különböző fajta döntési eljárást ír le: az egyszerű többséget, az összes tag többségét, a jelen levő tagok többségét, a jelen levő tagok kétharmadát, más helyen pedig az összes tag kétharmadának szavazatát követeli meg ahhoz, hogy érvényes döntést lehessen hozni. A gazdasági társaságokról szóló törvény szerint az összes státuskérdésben a jelen levő tagok kétharmadával lehet döntést hozni. Fölmerül a kérdés, vajon szükséges-e a különböző kérdésekben különböző szavazati arányt előírni. Szerintem nem. Nem szükséges; ezek körülbelül azonos fajsúlyú kérdések, legalábbis a szervezet életét tekintve. Amennyiben különböző arányú szavazatot írunk elő, az nem utal másra, csupán arra, hogy a törvényalkotónak politikai, szakmai prekoncepciói vannak; vannak dolgok, amelyeket jobban szeretne, más dolgokat meg nem szeretne annyira – és amely dolgokat jobban szeretne, azokat könnyebben elérhetővé kívánja tenni, míg más dolgok létrehozását, megalkotását kifejezetten gátolja. Úgyhogy én ettől óvakodnék, és kérem, hogy ezt önök se fogadják majd el.
Fölmerül a kérdés a tekintetben is, hogy ha a szövetkezet szétválásához egy bizonyos arányú döntés szükséges, akkor vajon a szövetkezetek egyesüléséhez nem szükséges-e hasonló mértékű döntés. Például ha levisszük egyszerű többségre a szövetkezet szétválásának kérdését, akkor, azt hiszem, a szövetkezetek egyesülésének kérdését teljesen fölösleges lenne kétharmados szavazati arányhoz kötni, ott is teljesen azonos döntési arányt kellene előírni.
A 10. § (2) bekezdése arról rendelkezik, hogy a szétválást a szövetkezet tagjainak legalább 10%-a kezdeményezheti. Feltételezem, hogy csupán feledékenységről van szó, és emiatt maradt ki az a, szerintem rendkívül fontos rendelkezés a törvényjavaslatból, hogy természetesen az ilyen fajsúlyos kérdésekben a kezdeményezés csak írásban történhet meg. Ez több helyen előfordul a törvényben; javaslom, hogy majd e tekintetben a törvény kiegészítésre kerüljön.
A 78. §-t is módosítja a törvényjavaslat. Látszik ezen a ponton – és ezt azért emeltem ki külön –, hogy a törvényjavaslat nincs végiggondolva, és különböző kérdések fölött a törvényalkotó elsiklik. Tudom, hogy az egyeztető tárgyalásokon fölmerült e törvényhely részletesebb szabályozása, azonban különböző okokra hivatkozva – elsősorban időhiányra és energiahiányra – ez mégsem került bele a törvényjavaslatba. Itt arról van szó, hogy a hitelezőket értesíteni kell a szövetkezet szervezeti változásairól annak érdekében, hogy a hitelezők a saját érdekeiket érvényesíteni tudják. De hogy a hitelezők értesítésének milyen módjai lehetségesek, és ez milyen további problémákat vet föl az eljárás tekintetében, azt nem szabályozza a törvényjavaslat – ez egy rendkívül bonyolult dolog lenne egyébként –, azért, mert nem a szakmai kérdéseket tartja elsődlegesnek, hanem más kérdéseket, és ilyen nagyon fontos, de részletkérdések fölött elsiklik a törvényjavaslat.
A 116. § módosításáról – amely a 12. §-ban található –, nem tudom, hogy ez szándékos-e vagy véletlen… Én remélem, csupán egy véletlen, ami itt olvasható. Ez a paragrafus arról rendelkezik, hogy az egy településen lakó szövetkezeti tagok kezdeményezhetik a szövetkezet szétválását bizonyos szabályok szerint. Azonban nem írja elő a törvényjavaslat azt, hogy egy adott településen mely időpontban lakó szövetkezeti tagokról van szó. Ugye nagyon jól emlékszünk arra, hogy a kárpótlási törvénynek is vannak olyan rendelkezései, amelyek azokra vonatkoznak, akik egy bizonyos időpontban laktak egy adott településen – történetesen, ha jól emlékszem, akkor 1991. január 1-jén –, és akik csak azután költöztek az adott településre, azok azon a településen árverési joggal nem rendelkeztek. Ha nem szabályozzuk azt, hogy mely időpontban kell az adott településen laknia a szövetkezeti tagnak – valószínűleg az említett törvényjavaslatot megelőző időpontot kell majd itt rögzíteni –, abban az esetben fönnáll annak a lehetősége, hogy bármelyik szövetkezetben, mondjuk egy Zala megyei szövetkezetben öt tag elhatározza, hogy ki kívánnak válni az adott településen működő szövetkezetből, de ott kellő többséget nem tudnak maguknak biztosítani, ezért állandó lakosként bejelentkeznek mondjuk Budapestre – körülbelül egy-két nap alatt elintézhető ez a procedúra, az utazást is beleszámítva –, és így már a második vagy a harmadik napon be tudják nyújtani a szétválásra vonatkozó igényüket – és ezt az adott rendelkezés szerint minden további nélkül megtehetik.
Ez egy olyan súlyos technikai hiányossága a törvénynek, olyan mértékű végiggondolatlanságra – vagy végiggondoltságra… – utal, ami szerintem nem helyes, hogy így van; ilyen hibákat vagy szándékos mulasztásokat nem lenne szabad elkövetnünk. Amennyiben ez a rendelkezés változatlan formában törvényben marad, az azt fogja jelenteni, hogy a kormánykoalíció végül is visszacsempészte a csoportos leválásra vonatkozó korábbi és sokszor elvetett elképzeléseket.
Az utolsó kérdés, amiről beszélni szeretnék, a 114. §-ban található, s az egy tag–egy szavazat elvének feloldásáról szól, ahogy itt már többen elmondták. Én az egy tag–egy szavazat elvének feloldásával egyetértek, de közel sem olyan módon, ahogyan ez itt a törvényjavaslatban benne foglaltatik. Először is, ami itt le van írva, az szerintem nem az egy tag–egy szavazat elvének a feloldása, hanem annak a szétverése. Föloldás alatt én azt értem, ha lehetőséget adok arra, hogy a tagok a saját szándékaik szerint mondjuk a szövetkezet alapszabályában úgy döntsenek, hogy az egy tag–egy szavazat elvét föloldják. Amennyiben ezt törvénnyel számukra kötelezően előírom, akkor ez nem föloldás! Semmiképpen nem föloldás, úgyhogy ezt a kifejezést erre ne használjuk.
Szerintem a szövetkezeti egy tag–egy szavazat elv teljes egészében nem is oldható föl, mert amennyiben ezt teljes egészében föloldom bármely kérdés tekintetében, akkor ezt a szervezetet a továbbiakban már nem hívhatom szövetkezetnek. Egy részleges feloldást el tudnék fogadni, de csak olyan mértékűt, hogy a szövetkezeti üzletrészek arányában leadott szavazatok soha ne haladhassák meg a tagi szavazatok arányát. Csak ilyen mértékű feloldást tudnék elfogadni.
Ez a rendelkezés szerintem alkotmányjogi problémát is fölvet. Sérti ugyanis a tagok bizonyos részének tulajdonosi jogait. A tulajdonosi jogok között található a tulajdonnal való rendelkezés joga is. Abban az esetben, ha egy szövetkezetnek van 1000 tagja, akkor nyilvánvalóan mindenki a szavazatok 1/1000 részét birtokolja, mert egy tag–egy szavazat elve alapján szavaznak. Ha lehetővé teszem a vagyonarányos szavazást, belevonva mondjuk még a kívülálló tulajdonosokat is, akkor nagyon könnyen elképzelhető az, hogy akinek korábban mondjuk 1/1000 szavazata volt, az a továbbiakban nem fog 1/1000 szavazatot birtokolni, hanem csupán 1/10 000 mennyiségű szavazatot.
(11.20)
Ebben az esetben – egészen nyilvánvalóan – az adott tulajdonos rendelkezési jogát csorbítottuk, és szerintem ma ennek, ebben a törvényben legalábbis, nincsen meg az alkotmányos alapja.
Elképzelhető lenne az, hogy oldódjék az egy tag–egy szavazat elve, de nem egy törvény által a tervezetre rákényszerítve, hanem a tulajdonosok alapszabályszerű döntése alapján.
Tisztelt képviselőtársaim! Nem beszéltem minden kérdésről, amelyet fontosnak tartok a szövetkezetekkel kapcsolatban, csupán azokról, amelyek az adott törvénnyel kapcsolatban megemlíthetőek.
Azt javaslom, hogy most ne fogadjuk el ezt a törvényjavaslatot, és egy későbbi időpontban, az egész szövetkezeti szektor újraszabályozására térjen majd vissza a magyar Országgyűlés, újragondolva, átgondolva a magyar szövetkezeti élet jövőjét. Nagyon szépen köszönöm a figyelmüket! (Taps a bal oldalon.)
