JUHÁSZ PÁL, a Szabad Demokraták Szövetsége képviselőcsoportjának vezérszónoka:
JUHÁSZ PÁL, a Szabad Demokraták Szövetsége képviselőcsoportjának vezérszónoka:
JUHÁSZ PÁL, a Szabad Demokraták Szövetsége képviselőcsoportjának vezérszónoka: Köszönöm szépen, Elnök Úr! A mi meggondolásaink rendkívül hasonlóak ahhoz, amiket Kánya Gábor elmondott, de azért néhány dolgot élesebben vagy tisztábban szeretnék most hangsúlyozni ebből a dologból. Ezzel az utalással azt is akarom mondani, hogy én abban a hitben beszélek, hogy a koalíció többsége is hasonlóan gondolkozik, mint Kánya Gábor, és ezért a párbeszédnek van értelme.
Azt látnunk kell, hogy azok a nehézkes helyzetek, amelyek a mezőgazdaságban ma vannak – kibékíthetetlen ellentétek, elakadt eljárások, olyan patthelyzetek, amikből senki sem tudja, hogy hogyan lehet továbbmenni –, azok csak részben fakadnak abból, hogy örököltünk egy lejárt intézményrendszert meg ehhez kapcsolódó magatartásokat, és csak részben abból, hogy a gazdasági válság a nyakunkba szakadt, és máig nem sikerült kilábalni belőle. A megoldhatatlan helyzeteket jelentősrészt bizony ezen Parlament sarlatán törvényhozása okozta.
Az a csomag, amivel itt most szembe kell néznünk, az az ellentmondás, ami a közt feszül, ami az általános szövetkezeti törvényben van, és ami az átalakulási törvényben van. Ez a Ház – ha messziről nézzük – nagyon nevetséges módon ellentétes irányban farigcsálta tovább annak idején, 1991 végén az általános szövetkezeti törvény tervezetét és az átalakulási törvény tervezetét. Az átalakulási törvény tervezetét tovább vitte egy még szigorúbb, még szövetkezetibb szabályozás felé, tehát egy olyan szabályozás felé, amely a szövetkezetet úgy fogja föl, mint a közreműködők közös szervezetét, a közreműködők vállalatát, és amelyik éppen ezért szolidaritási alappal és mindenféle egyébbel dolgozik, de legfőképpen a jövedelem szétosztását elsősorban a közreműködéshez köti, nem pedig a vagyonhoz, ugyanakkor az átalakulási törvényt egy ellentétes irányba faragta, és ezzel egy olyan tulajdonosi szerkezetet hozott létre a volt mezőgazdasági és ipari termelőszövetkezetekben, ahol a közreműködők a vagyonnak csak negyedével, harmadával rendelkeznek.
Tehát kialakult egy helyzet, ahol a vagyoni struktúra teljesen ellentmond a szövetkezeti elveknek, és az így kialakult vállalatnak mégis a szövetkezeti törvény szerint kéne működnie.
(10.10)
Ebből adódik ez az abszurdum.
Ennek a gondolkodásnak vannak komikus vonulatai is. Hogy mennyire nem értette a Ház, hogy mit csinál, ezt jól mutatja – mondjuk – a szolidaritási alap kérdése. Az általános szövetkezeti törvénybe azért került bele a szolidaritási alap fogalma – ami nyugat-európaias neve annak, amit a szocialista jog fel nem osztható szövetkezeti vagyonnak nevezett –, mert nyugat-európai fogalmakban gondolkoztunk, s akkor úgy éreztük, hogy a szövetkezetnek van bizonyos típusú – mondjuk – alapítványi vagy tagok fölötti karaktere.
Arra gondolok itt, hogy egy-két falu komoly sertéstartóinak szövetkezete – ha már létezne ilyen szövetkezet – nem csupán azé a 15 családé, amely ott az értékesítést, ütemezést, tápkezelést csinálja, hanem a falu mindazon sertéstartóié, akik be akarják tartani azokat a szabályokat, amelyeket diktál ez a szövetkezet. S ha mind a 15 kicserélődik is, ez a szövetkezet akkor is folytonos. Ettől van alapítványi, szolidaritási jellege egy szövetkezetnek, ettől valami más ez, mint a gazdasági társaság.
Amikor ez a szolidaritásialap-képzés bekerült a törvényekbe, akkor éppen azért került be, hogy legyen olyan átmenthető vagyon a jövendő szövetkezés számára, amelyet bűn lenne szétdarabolni. Erre gondolva lehet az tároló-, tápkezelő, öntözőberendezés, vízelvezető berendezés, belvízelvezető berendezés, ilyesmi, de üzemi utak, telepek és hasonlók is lehetnek természetesen, amelyeket bűn lenne szétdarabolni.
Amikor azonban az átalakulási törvény átfaragásakor teljesen magántulajdonosi társasággá alakította át a Parlament túloldala a törvényjavaslatot, és belevitt olyanféle szabályokat is, amelyek egy erős vagyonkiáramláshoz – tehát a bentlevőktől kifelé induló vagyonkiáramláshoz – vezetnek, akkor ő maga hozta létre azt a helyzetet, hogy az általános törvény és az átalakulási törvénnyel létrejött valami nem tudhat összhangban működni. Joggal mondja erre Kánya Gábor úr: most ne azon strapáljuk magunkat, hogy milyen hülyeségek miatt alakult ki ez a helyzet, hanem hogy mit lehet tenni. Mégis csak látnunk kell, hogy milyen hülyeségek miatt alakult ki ez a helyzet, mert a tennivalók is ebben a térben gondolhatók végig, amit itt látunk.
Ugyanis teljesen igaza van miniszter úrnak, hogy az így kialakult helyzetet egyszerűen nem lehet úgy megjavítani, hogy most az általános szövetkezeti törvényt – amelyik sokkal szélesebb érvényességi körű, mint egyszerűen az átalakult szövetkezetek törvénye – elkezdem összevissza farigcsálni, mert egy olyan helyzet van, amelynek a sokféle összetevőjét csomagban kell kezelni. Többféle törvényben igényel ez módosítást egyik oldalon, a másik oldalon és főképp pedig – ahogy a miniszter úr is mondta – pénzügyi intézkedéseket követel. Magyarul: a törvényhozók hülyeségének az árát a mezőgazdasági termelőknek, az adófizetőknek előbb-utóbb ki kell fizetni. Ezt nem tudjuk újabb forradalmi gesztusokkal megúszni: az újabb forradalmi gesztusok a még több fizetnivalóhoz fognak vezetni az állampolgárok számára.
Mi azt, hogy most szóba kerüljön a szövetkezeti törvény módosítása, elfogadtuk a tavaly nyári egyezségben, ezt mindenki tudja. Elfogadtuk azért, hogy azokat a technikai szabályokat, amelyek a működésképtelenséget okozzák, bizonyos döntéseket lehetetlenítenek, változtassuk meg. De nem fogadtuk el abban az értelemben, hogy egy újabb forradalmi törvénnyel csináljunk rendet.
Hál' istennek a beterjesztett törvényjavaslat nagyobbrészt az egyezség keretei között marad, megoldja azt a kérdést, hogy technikailag lehetetlen volt a régi szabályok szerint szétválást eljátszani. Egyszerűen lehetetlen volt, mert a kétharmados szabály olyan szigorú a mai szociológiai viszonyok között, hogy akkor sem lehet végrehajtani, ha teljes egyezség van benne, mert az érdektelen tagok száma olyan nagy, hogy ezért nem lehet se pró, se kontra megnyerni a szavazatukat.
A másik oldal néhány technikai szabályt változtatott, például azt is, hogy a szolidaritásialap-képzés kötelezettségét kivette, mert ha egyszer már – mondjuk így – a Parlament a másik törvényben kilőtte a szövetkezeti elveket a kötelező magyar szövetkezeti gyakorlatból, akkor nincs értelme fenntartani az általános törvényben sem.
Vannak azonban dolgok, ahol túllépte az egyezség kereteit. Nagyon vigyáznunk kell, hogy ami valamilyen módon működik, aminek van másutas megoldása, azt robbanásszerű törvénymódosítással ne próbáljuk elrendezni, mert nem tudni, hogy milyen újabb bajokat csinálunk.
Leginkább azt érzem övön aluli ütésnek, hogy itt a társasággá alakulás szabályaiba is módosítást akar bevezetni a Kormány törvényjavaslata. Egyszerűen azért érzem ezt, mert a társasággá alakulásnak van egy működő mechanizmusa. Mi az ördögnek akarunk abba is belenyúlni, ami működik? Figyelmünket inkább koncentráljuk arra, ami nem működik.
Egyéb kifogásaink tulajdonképpen előkerültek az elnök úr beszámolójában, aki nagyon színesen mondta el ezen törvényjavaslat vitájának az egész történetét, de én is átfutok rajtuk, hogy világos legyen.
Látnunk kell, hogy a községek szerinti önállósulás mint helyes elv, rendkívül veszedelmes is lehet, mert nyugodtan elsülhet visszafelé, mégpedig akkor, ha a jól felszerelt, gazdag és fejlettebb szakmastruktúrával rendelkező falu lép ki, és hagyja cserben a peremfalut – mert ez éppúgy lehetséges, mint visszafelé.
Látnunk kell azt is, hogy az sem helyes, ha a község szerinti szétválásnál mások az eljárási szabályok, mint az egyéb szétválásnál. Nem látjuk indokoltnak, hogy a kettőben mások legyenek a játékszabályok, félreértés ne essék!
Az a precedens, amelyik kötelező eljárásként bevezeti – ha az A változatot fogadnánk el – a vagyonarányos szavazást, veszedelmes jogi precedenssé válhat. Félreértés ne essék! Pontosan tudom, hogy a modern szövetkezeti élet a nagyvilágban – nem Magyarországon, hanem a nagyvilágban – belevon vagyoni érdekeltségi és vagyoni ellenőrzési elemeket a maga működésébe, és ez irányba alapszabályban vagy differenciáltabb jogalkotásban – akár törvényi szinten is – mi is léphetünk. Ha azonban ezt úgy valósítjuk meg, hogy közvetlenül bevezetjük a vagyonarányos szavazás elvét, mindig félni kell, hogy a precedens menynyire sugárzik szét, nem fogja-e felbomlasztani az egész sajátos szövetkezeti intézményrendszert az, hogy ezt bevezetjük.
Egy másik ilyen probléma az, hogy a sajátos eljárási szabályok egy részét a törvény statisztikai fogalomhoz köti, mégpedig a mezőgazdaságiként bejegyzett szövetkezetek statisztikai fogalmához. Nagyon érzékelnünk kell, hogy bár a mi agyunkban ma a mezőgazdasági szövetkezetek a termelőszövetkezetek jogutódjai, ez már ma sem igaz, s ha feltételezzük, hogy a törvény időbeli hatálya még néhány tíz évig eltart, akkor tömegesen nem lesz igaz. Következésképpen meglehetősen gyerekes dolog statisztikai fogalmakhoz kötni jogi eljárásokat, mert ugyanolyan statisztikai tartalom mögé egészen különböző szociológiai tartalmú szervezetek kerülhetnek be, s akkor ez veszedelmes dologhoz vezet.
Egyébként, mindettől függetlenül maga a bevezetett szabály is veszedelmes: nem szabadna statisztikai feltételhez kötni – gondolok itt arra, hogy a vagyontulajdonosok 10%-a közgyűlést hívhat össze. Itt egyszerűen arról van szó, hogy egy 10%-os csoport csupán azzal kikészítheti az egész közösséget, hogy havonta közgyűléseket hívat össze, nem kímélve mások költségét és energiaáldozatát. Nyilvánvaló, hogy így nem lehet játszani.
Mindezen okok miatt, legfőképpen pedig azért, mert érezzük, hogy nagyon sok embernek itt a Házban forradalmi elképzelései vannak a szövetkezeti törvény kapcsán – azt a forradalmat, amit elfelejtettek eddig eljátszani, most mindenáron egy újabb törvénymódosítás alapján akarják megcsinálni, s ezzel elemi módon fenyegetik a magyar tejtermelést és vetőmagtermelést –, mi nem akartuk, hogy most ezt tárgyaljuk azért, mert maga a törvény túllépett az eredeti egyezségen, és főképpen azért, mert félünk tőle, hogy nem járunk-e úgy, mint az átalakulási törvénnyel, amelybe az utolsó pillanatban bekerültek annak idején számunkra elfogadhatatlan dolgok. De nem is az volt a fő baj velük, hogy számunkra elfogadhatatlan elvek voltak azokban a módosításokban, hanem az, hogy mivel ezek nem voltak összehangolva az egész törvénycsomaggal, képtelen, életszerűtlen helyzetek tömegeit hozták.
(10.20)
Amikor itt nagyon sokan azt mondják, hogy a régi szövetkezetek megmaradtak bolsevik típusú vagy kolhoztípusú, vagy mit tudom én, milyen szövetkezeteknek, azt az apróságot elfelejtik, hogy a törvény kényszerítette rájuk. Ugyanis zseniális törvényhozásunk lehetetlenné tette mindenféle alternatív szövetkezés létrejöttét. Azt a dilemmát állította fel, hogy vagy a régit folytatjátok, vagy szétviszitek a vagyont olyan elemi egységekre, ahogy az már többnyire működtethetetlen, és mindnyájan éhen haltok.
Erre a közösség nagy része azt mondta, hogy akkor inkább maradjunk együtt, bár az sem jó. De félreértés ne essék, nem a népakarat döntött így, hanem a törvényhozás adott ilyen hülye alternatívát a népnek. Ezért félünk attól, hogy ilyen légkörben tárgyaljuk ezt a törvényt. Köszönöm szépen a figyelmüket! (Taps a bal oldalon.)
