ZWACK PÉTER
ZWACK PÉTER
ZWACK PÉTER (független): Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Az 1995. évi költségvetési törvény megítélése során ugyanazokon a szemléleti alapokon szeretném a véleményemet kifejteni, amelyekre a pótköltségvetés vitájában elmondott gondolatmenetemet felépítettem. Ennek kiindulópontja az, hogy egy súlyos egyensúlyzavarokkal küzdő gazdaságban a pénzügypolitika szemléletének alapvetően természetesen restrikciósnak kell lennie, ezért vitathatatlanul szigorú és megszorító jelleggel kell beavatkoznia a gazdasági folyamatokba, a fogyasztási és újraelosztási mechanizmusokba. Különösen igaz ez akkor, ha az ország gazdasági potenciáljának nagyobb része még mindig állami függőségben működik vagy a tulajdoni, vagy a működtetési összefüggések tekintetében.
A mi költségvetésünk még mindig nem működhet úgy, mint egy fejlett piacgazdaság büdzséje, hiszen nálunk a költségvetési deficit még túlnyomóan a gazdaság nagyobbik részének a vesztesége is. Ugyanakkor továbbra is kitartok amellett, hogy a kizárólagosan restriktív szemlélet összességében és végeredményében éppen saját céljait képtelen megvalósítani.
(11.40)
Hiszen ha csupán visszafog és nem dinamizál, akkor felszámolja magának a szigorításnak a valóságos forrásait, és nemhogy csökkentené az egyensúlyzavarokat, hanem tovább növeli azokat.
A pénzügyi kormányzat lényegében úgy közelít a költségvetési döntésekhez, mint puszta formalitásokhoz. Rendszeresen hangsúlyozva, hogy itt olyan kényszerpályákról van szó, amelyeken haladva a magyar parlament döntési eljárása nem is szorítkozhat másra, mind a nemzetközi szervezetek és a világpiac diktátumainak a magyar költségvetési törvény formájában megjelenő szentesítésére.
Elismerem, hogy kemény korlátok között mozog ma a gazdasági döntésmechanizmus, és mint a világgazdaság gyakorlati működésében járatos nemzetközi vállalkozó tudom, hogy bizonyos kötelezettségek alól nem lehet kibújni. De ez nem járhat teljes gúzsba kötöttséggel, ötlettelenséggel - mert akkor mindnyájan feleslegesen ülünk itt.
Hasonlóképpen világos, hogy a költségvetési törvényjavaslat kiinduló dokumentumában a pénzügyi tárca fiskális törekvéseinek kell dominálniuk. De magának a törvényjavaslatnak már tükröznie kellene a teljes kormányzati érdekütköztetés differenciált eredményeit, sőt, optimális esetben a társadalmi érdekegyeztető folyamat racionális kompromisszumait is. Nagy problémám tehát, hogy végső soron ugyanúgy, mint az utóbbi két évtizedben mindvégig - hiszen ennyi ideje küzd deficittel a költségvetésünk -, ezúttal is csak szigorúan pénzügypolitikai intézkedések mértékeiről vitatkozhatunk a költségvetési törvényjavaslat megtárgyalásának címszava alatt.
Nem lenne hiányérzetem, ha az elmúlt hetet a kormány modernizációs és privatizációs prioritásainak meghatározásával töltöttük volna - mint ahogy ilyen preferencia-listával mindeddig nem találkoztunk -, és most azon az alapon vizsgálhatnánk a költségvetési tételeket, hogy azok szolgálják-e az ország fejlődését vagy sem. Ami ehelyett van, az csupán azért rossz, mert ismét keveset tudunk meg arról, hogy milyen komplex hatása lesz egyes intézkedéseknek a társadalmi folyamatokra; nem látjuk, hogy nem fordul-e visszájára az a döntés, amelynek az eredeti célja betölteni egy költségvetési hiányt.
A lakosság terheinek növelésére irányuló döntéseknél ugyanis ma már nem közelíthetünk általában úgy e törvényi rendelkezés megfogalmazásához, hogy az adott esetben X százalék terhet rak a magyar népesség vállára. Ugyanis a megvalósulás során ebből az lesz, hogy néhány megszorító intézkedés ténylegesen a középrétegek bérből, fizetésből és nyugdíjból élő alsó szeletére rak X plusz 20 százalék terhet - mert az ő jövedelmük tetten érhető és nem növelhető -, akkor a tervezett lépések várt eredményeiből nem lesz semmi.
Ugyanis ismételten hangsúlyoznom kell - amint azt a pótköltségvetés vitájában is megtettem -, a magyar társadalom egyensúlyi állapota is kritikus pontra jutott; nem csupán a pénzügyi rendszeré.
Tehát a gazdasági egyensúlyt csak ott és úgy érdemes megpróbálni javítani, ahol az nem vezet a társadalmi egyensúly megbomlásához.
A komplexitást pedig azért hangsúlyoznám, mert a kritikus helyzetben lévő társadalmi csoportok jövőbeli helyzetének prognosztizálásakor nem csupán a közvetlenül a költségvetésből származó veszteségeket kellett számba vennünk, hanem a látszólag piaci jellegűeket is. Lásd: energiaárak emelése.
Aggodalmaim éppen olyan erősek, mert én is szeretném, ha megvalósulnának a költségvetés előírásai. Ezért vallom, hogy csak restrikciós intézkedésekkel nem lehet restrikciós pénzügypolitikát folytatni. Az elvonáshoz valahol meg kell teremteni annak a forrásait is.
Tudom, hogy most nincs mód általában gazdaságélénkítő politikát meghirdetni - és főleg realizálni -, de bizonyos lépések elkerülhetetlenek. Ezek között vannak olyanok, amelyeket magában a költségvetési törvényben kell megtennünk, és vannak olyan egyéb, külső folyamatok, amelyek nélkül éppen az egyensúly javítását célzó szándékoknak nincs támaszuk.
Az első csoportba azokat az intézkedéseket sorolom, amelyeknek az a céljuk, hogy csökkentsenek valamit a becsületes és hatékonyan dolgozó vállalkozásokra nehezedő nyomáson, és ezáltal esélyt adjanak annak a jövedelem-növekménynek, amelyből a restrikciós folyamatok is táplálkozhatnak.
Széles szakértői körrel konzultáltam. Felszólalásomhoz megkértem az MGYOSZ, a VOSZ és az ÉFOSZ szakvéleményét is. Ezek alapján leszögezhetjük, hogy ennek a törvényjavaslatnak egy olyan eleme van, amely egyértelműen a fent említett kategóriába tartozik; ez pedig a társasági adó mértékének 18 százalékra történő csökkentése. Az egész ország sorsa szempontjából döntő kérdésről van szó, és a javaslatot természetesen melegen támogatja a vállalkozói szféra minden becsületes tagja.
A következő lépés azonban ebben az esetben is a korábban jelzett komplex - és ezt aláhúznám: komplex - körüljárás. Fel kell tennünk a kérdést, ki tudja-e fejteni áldásos hatását ez az önmagában helyes rendelkezés? A válaszunk: csak abban az esetben, ha a törvény egészét is a beruházások és a befektetések ösztönzésének szelleme hatja át. Ebben a tekintetben zavaró tényező lehet a külföldi részvételű társaságnak nyújtott 40 százalékos adókedvezmény eltörlése, az osztalékkal kapcsolatos új büntetőkamat bevezetése, a belső kereslet visszafogására irányuló intézkedések piacszűkítő hatása. Ezért, a hazai és külföldi befektetők bizalmának növelése érdekében javaslom:
l. a vállalkozások választhassanak a társasági adó fizetésénél aközött, hogy az 1995-ös vagy pedig az 1994-es szabályozás szerint fizetnek-e;
2. a TÁNYA és a forrásadó együttes mértéke ne haladja meg a 25 százalékot;
3. hangolják össze az egyéni vállalkozók átalányadójának és áfamentességének összeghatárát;
4. a kormány nyilvánítsa ki szándékát, miszerint a jelenlegi ciklus alatt már nem kíván változtatni a TÁNYA-törvényen, legfeljebb kedvezőbb irányban.
Meggyőződésem, hogy e, szemléletileg összhangban lévő javaslatok elfogadása esetén jelentősen javulna a befektetők bizalma és stabilitásérzete. A költségvetésnek nem lenne bevételkiesése, és a társasági adó módosított kulcsa is kifejthetné pozitív hatását.
Ily módon összességében nőnének a monetáris megszorító intézkedések vállalkozói oldalon keletkezett forrásai is, valamivel kisebb terhet róva ezáltal az alkalmazotti csoportokra is.
Ugyancsak az általános vita szemléleti kérdései közé tartozik az a preferációs taktika, amelynek keretében arra kell törekednünk, hogy a fogyasztás csökkenése mellett ne csökkenjen a termelés, hanem a többlet árualap kerüljön exportra. Ezen a területen nagy gondot okozhat az, hogy az agrárexport támogatási kerete csak 35 milliárd forint. A várható mezőgazdasági áremelkedés, az áfa és a fogyasztási adó, valamint vámemelkedés hatására nemcsak az élelmiszer-fogyasztás csökken, de romlik az exportérdekeltség is; így nem termelődik meg a felszabaduló árualap. Ez rontja az agrárszféra és a vele összekapcsolódó területek stabilizációjának esélyeit, ha ez a támogatási keret nem lesz magasabb.
E konkrét kérdéseken túl általános probléma még két olyan tényező, amelyeket mindaddig minden alkalommal meg kell említenem, ameddig érdemleges lépések nem történnek.
Az egyik abból a közgazdasági alapösszefüggésből következik, miszerint a magyar gazdaság hazai forrásai semmiképpen - aláhúzva: semmiképpen - sem elegendők a dinamizáláshoz. Minden kormányzati és ezen belüli költségvetési intézkedésnek szolgálnia kellene a külföldi tőke minél intenzívebb bejövetelét. Az ezt szolgáló konkrét programok még váratnak - és ezt meg szeretném ismételni.
A másik nagy téma: a feketegazdaság és a korrupció elleni harc. Nagyon fontos, hogy a törvény kimondja például a fokozott jövedéki ellenőrzés szükségességét; de ez csak egy csepp a tengerben. Ezen a területen már összpontosított kormányzati programra lenne szükség.
Nekem készen áll egy kidolgozott javaslatom a feketegazdaság és a korrupció elleni küzdelem kormányszintű koncepciójára - természetesen ennek pénzügyi hátterével együtt -, mert mint üzletember tudom, hogy a szükséges források nélkül semmi sem valósítható meg. Ezt a javaslatot az előzetes konzultációk után a tisztelt Ház elé fogom terjeszteni.
(11.50)
Olyan koncepciót készítettünk el, amilyent véleményünk szerint csak szakmai sovinizmus, személyes féltékenység vagy politikai óvatosság foszthat meg a sikertől. Aki azonban ebben a kérdésben szűklátókörűen viselkedne, az ország vesztét akarná. Minden felelős embernek végre be kell látnia, hogyha nem sikerül megfékeznünk a korrupciót, - és itt azonnali tettekre, és nem ígéretekre van szükségünk-, akkor semmi értelme, hogy az időt itt fecséreljük költségvetési törvénnyel, mert ez nemcsak egy erkölcsi, de egy súlyos költségvetési bevételi probléma is. Remélem tehát, hogy javaslataimat és majdani módosító indítványaimat elfogadják a törvény előkészítői, és akkor nyugodt szívvel szavazhatnám meg az 1995. évi költségvetést. Köszönöm türelmüket. (Taps.)
