DR. RASKÓ GYÖRGY
DR. RASKÓ GYÖRGY
DR. RASKÓ GYÖRGY (MDF): Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Képviselőtársaim! A hozzászólások is azt bizonyítják, hogy nemcsak 1991-ben, de '92-ben, vagy '94 tavaszán és most, '94 őszén is nagyon érdekes témának tűnik a parlamenti képviselők számára a szövetkezetekről, a szövetkezetek jövőjéről, s ezen belül a magyar termelőszövetkezetekről vitatkozni. Gondolom, valóban mindenki jobbító szándékkal teszi ezt, ezért én úgy gondolom, hogy ehhez nekem is hozzá kell járulnom a Magyar Demokrata Fórum nevében: valóban tárgyilagos hangnemben keresni azokat az kiutakat, amelyek talán megoldást adhatnak. Nem elsősorban jogi megoldást, hanem gazdasági alternatívát, kiutat a termelőszövetkezetek számára. Ugyanis szeretném hangsúlyozni, hogy bár az elmúlt évek azt bizonyítják, hogy inkább jogi problémának tűnik ez a kérdés, valójában - merem állítani - egy kicsit összetett, de egyértelmű gazdasági problémáról van szó.
Arról van szó, hogy a termelőszövetkezetek, amelyek eltérő gazdasági rendszer filozófiája alapján jöttek létre, most, hogy piacgazdaságra térünk át, teljesen logikus, hogy nekik is adaptálniuk kell azokat a külső és belső feltételeket, amelyekben életképességük - piacgazdasági körülmények között is - megmarad.
Nagyjából arról van szó, hogy az állami vállalatoknak is át kellett alakulniuk az átalakulási törvény szerint, meg kellett állapítaniuk, hogy mennyi a valódi piaci vagyonuk. Utána valódi tulajdonosokat kerestünk számára - ez a privatizációs folyamat -, és a termelőszövetkezet is ebből a szempontból, bár a csoporttulajdon mégis csak egy sajátos tulajdonforma volt, de mindenképp ezen fajta átalakuláson, a piaci megmérettetésen, a valódi tulajdonosok megtalálásán és az ezzel kapcsolatos jogi, gazdasági procedúrán át kell esnie.
Szeretném önöket emlékeztetni arra, hogy ez a vita nemcsak '94 tavaszán és őszén volt ennyire heves, hanem 1957 és 1960 között is. A História éppen e heti számában Romány Pál volt miniszter úr egy kitűnő összeállításban vázolja fel ezeket a vitákat. Igazából három koncepció volt akkor is a szövetkezetekkel kapcsolatban.
Az egyik markáns álláspont volt annak idején Dögei Imre miniszter úr álláspontja. Ő azt mondta, hogy csak teljesen közös gazdálkodást folytató gazdasági szervezetek jöhetnek létre a magyar mezőgazdaságban, mert a kizsákmányolást teljes mértékben meg kell szüntetni és szerinte az olyan szakcsoportok, társulások, magánkezdeményezésű szövetkezetek - például, amelyek az egyéni gazdaságokat stabilizálni tudják - károsak, ezeket Dögei úr álszövetkezeteknek nevezte.
A másik markáns koncepció volt az ebből a szempontból egyértelműen úttörő és reformszellemű gondolkodásáról ismert Fehér Lajos agrárpolitikus koncepciója, aki azt mondta, hogy a mezőgazdaság átszervezése és úgymond iparszerű termelési rendszerek bevezetése nemcsak amiatt szükséges, hogy a magyar mezőgazdaság teljesítménye javuljon, hanem hogy a falusi infrastruktúra jobb helyzetbe kerüljön, tehát a belterjes mezőgazdaság- és falufejlesztés együtt történjen. Ez adhat szerves továbblépési lehetőséget a magyar falunak. Ezért ő a szövetkezeteket elsősorban olyan szervező egységeknek gondolta, amelyek a termelést, a feldolgozást, értékesítést, de kicsit kitekintve, a falusi infrastruktúra-fejlesztést is magukra vállalják és gyakorlatilag egy ilyen társadalmi-gazdasági szervezeti formában dolgoznak tovább. Ebbe - Fehér Lajos álláspontja szerint - maximálisan beleillett a magángazdálkodás is. Akik emlékeznek rá, úttörője volt a háztáji gazdálkodás megteremtésének - emiatt akkor nagyon komoly politikai vitái voltak az akkori agrárvezetéssel. Hogy ez jó megoldás volt abban a gazdaságfilozófiában, annak az eredményei - nem nekem kell bizonyítani - elismertek, és azt hiszem, hogy a Magyar Demokrata Fórum nevében is ezt mindenképpen elismerjük.
A harmadik koncepcióról manapság keveset beszélnek, de úgy gondolom, hogy megérdemel néhány szót. Ez Dobi István kisgazda politikus koncepciója volt, amelynek az volt a lényege, hogy a magyar mezőgazdaságnak, különösen a dunántúli aprófalvas településeken a családias és gazda-vezetésű termelőszövetkezetek létrehozása és működtetése adhatja a megoldást, de Dobi István mindig hangsúlyozta, hogy a magántulajdonú termelés. A termelésnek egyéninek kell lenni, amennyiben lehetséges, és az ehhez kapcsolódó egyéb tevékenységekben célszerű az erőt összefogni és közös gazdálkodást folytatni. Például ahol a nagyüzemi technológia előnyeit ki lehet használni: a feldolgozásban és egyéb más területen is.
Azt hiszem, hogy, ma is, amikor a termelőszövetkezetek átalakulásáról és jövőjéről van szó, ezekkel a problémákkal először is szembe kell néznünk. Másrészt azt hiszem, hogy az ideológiai vitákat félretéve, valódi megoldási alternatívákat kell most már felvázolnunk pontosan azért, hogy stabilizáció legyen ebben a szektorban. Mert ahogy az állami gazdaságok privatizálódnak és a valódi tulajdonosok által valóban, legtöbb esetben nagy-üzemi gazdálkodás szerveződik, profi módra, a magángazdák is - örömmel mondhatom - jól zárják az idei évet, nagyon sokan megerősödtek. Több tízezer egyéni gazda teljesítménye 1994-ben arra ad reményt, hogy jelentős szerepük lesz a magyar mezőgazdasági termelésben. De azért legyünk őszinték: a termelés még mindig közel 40-45 százalékát a termelőszövetkezet átalakult szervezetei és gazdasági társaságai adják, ami azt jelenti, hogy a súlya a legnagyobb, ezért itt a további bizonytalanságnak nincs helye, végleges megoldást kellene számukra adni.
Ilyen előzmények után úgy gondolom, hogy további történelmi elemzés nem szükséges. Kifejezetten azokra a problémákra szeretnék utalni, amelyek ma foglalkoztatják a termelőszövetkezeteket. Az egyik - és ismerjük el, hogy ez sem jogi probléma, hanem kifejezetten közgazdasági -, hogy ma a termelőszövetkezetek, az 1992. évi II. törvény alapján átalakulva, mintegy 260 milliárd forint mérleg szerinti vagyont nevesítettek tagjaik és azok között, akikre a törvény kötelezően utalt. A vagyonfelosztás eredményeként 270 ezer aktív szövetkezeti tag és 20 ezer alkalmazott 107,9 milliárd forintnyi üzletrészhez jutott, ez az összes vagyon 41,5 százalékát jelenti. 380 ezer nyugdíjas tag 100,6 milliárd forint üzletrészhez jutott, az összes vagyon 38,7 százalékához, míg 470 ezer ember kívülállónak minősített - egyébként a volt szövetkezeti tagok örököseiről van szó elsősorban - 51,9 milliárd forint üzletrészhez jutottak, ez a vagyon 19,8 százaléka.
(16.10)
Az egy főre eső üzletrészek névértéke a vagyonnevesítés pillanatában az aktív tagok esetében 391 ezer, a nyugdíjas tagoknál 265 ezer, míg a kívülállóknál 110 ezer forint összegű volt.
Pontosan azáltal, hogy megjelent ez a három, de mindenképpen két markánsan eltérő érdekeltségű csoport, egy gazdasági társaság jövőjére nem vet jó fényt. Itt nagyon határozottan az a véleményem, hogy nemcsak a kívülállók és a tagok viszonyát kell rendezni, hanem gyakorlatilag a nyugdíjas tagokét is, mert szeretném idézni a kitűnő termelőszövetkezeti vezetőt, Juhász Istvánt, a Hajdúszováti Termelőszövetkezeti Holding vezetőjét, aki azt mondja, hogy a probléma a nevesített üzletrésszel az, hogy egy végtelen folyamattá alakul, tehát gyakorlatilag az aktív tagok, akik esetleg most dörzsölik a tenyerüket, hogy milyen jól járnak, egy idő után nyugdíjas tagok lesznek, aztán, ha meghalnak, az örököseik pedig kívülállók.
Tehát úgy gondolom, ezt a folyamatot véglegesen rendezni kell, ez pedig az úgynevezett eredeti szövetkezeti elvek alapján lehetséges. Arról van ugyanis szó, hogy a szövetkezetben az eredeti fogalmazás és elképzelés szerint a munkájával vagy például értékesítés esetén a szövetkezeti értékesítő hálózat igénybevételével aktívan kell a szövetkezeti tagnak részt venni. Tehát Nyugat-Európában a szövetkezet tagjai csak aktív tagok. Tudniuk kell azt, hogy amikor a szövetkezeti tagok passzív taggá ugyan nem válnak, hanem mondjuk nyugdíjasok lesznek, akkor egy végleges elszámolás történik az adott szövetkezet és a nyugdíjba vonuló tag között, ami annyit jelent, hogy az üzletrészét a többi tag részére első körben, ha nem kel el, akkor kívülállók részére lehet értékesíteni, de olyanoknak, akik vállalják az aktív tagságot. Hogy egy szövetkezet ilyen szempontból, gazdasági szempontból stabil maradjon, annak meg kell történnie. De ahhoz, hogy ez megtörténhessen - azt hiszem, mindenki egyetért azzal, hogy - mind a kívülálló üzletrész-tulajdonosok, mind a nyugdíjasok üzletrészével kapcsolatos problémákat meg kell oldani.
És itt jön végül is az első aggodalmam ezzel a törvényjavaslattal kapcsolatban, mert erre a kérdésre - ami a valódi probléma ma a termelőszövetkezetek tulajdonosai között - sajnos nem tér ki. Azt hiszem, hogy sok más ok, de emiatt is jogosan kritizálja az ellenzék ezt a javaslatot, és azt gondolja, hogy kicsit revansszellem mutatkozik meg benne. Tehát a tavasszal történt módosításoknak inkább a visszamódosítása történik ahelyett, hogy egy átfogó problémakezelés történne, ami egyértelműen közgazdasági oldalról szükséges. Gondolok itt az üzletrész értékpapírként történő funkcionálására, ennek segítésére, nem úgy, hogy mindig egy évet előre adok lehetőséget arra, hogy ez nem ingyen szerzett értékpapírnak minősül, hogy adókedvezmény kapcsolódhat hozzá.
Azt hiszem, a kormányzatnak hosszú távra biztosítania kellene azt, hogy ezek az üzletrészek valóban forgalmazhatók legyenek, szabadon forgalmazhatók, üzletrész-tulajdonosok lehetnek, a szövetkezet ebben az esetben alakuljon át valamilyen gazdasági társasággá, az aktív tagok pedig saját maguknak olyan szövetkezetet hoznak létre, amilyet akarnak, és stabilitásukat ebben az esetben kívülről senki nem fogja veszélyeztetni.
Az aktív és nyugdíjas tagok, valamint a kívülállók közötti ellentéttel kapcsolatban csak a következőre szeretnék utalni. A mi számításaink szerint az átalakult termelőszövetkezeteknél az osztalékkifizetés az összes jövedelemfelhasználásból nem éri el az 5 százalékot. Tehát, ha száznak veszem azt, amit munkadíjként, vállalkozói profitként, osztalékként kiosztanak prémium és egyéb más címen a termelőszövetkezet tulajdonosai és tagjai között, ebben az osztalék kevesebb, mint 5 százalékkal szerepel.
Nyilvánvaló, hogy ez a mai állapot a termelőszövetkezet aktív tagjainak felel meg elsősorban, mert a jövedelemfelosztás 70 százalékban a munkabér alapján történik. És ez így helyes is, ők azok, akik ott aktívan dolgoznak. Megértem azokat a problémákat, hogy itt komoly osztalékot kínálni egy termelőszövetkezeti vezetőség részéről akkor, amikor fejlesztési elképzeléseit, elmaradt fejlesztéseit meg kellene valósítani, bizony nem lehet. Amennyiben egy termelőszövetkezeti vezető úgymond szociális meggondolásból vagy falupolitikai meggondolásból osztalék címén jelentős összegeket a tulajdonosoknak kifizet, akkor egy idő után nem lesz miből fizetni, mert elmarad az a termelőberuházás, amely megteremtheti a későbbi osztalékfizetési képességet. Tehát ez öngyilkos tett, illetve föl lehet tételezni az ilyen szövetkezeti vezetőről, az a célja, hogy tönkretegye magát a gazdasági egységet, történjen egy olyan vagyonleértékelődés és egy olyan likviditási probléma, amely esetleg a hitelképesség elvesztéséhez, később pedig a csődhöz vezetheti az adott céget. Tehát újra érzékeltetem, hogy közgazdasági problémáról és nem jogi problémáról van szó. Ez egy álvita, amit a szövetkezeti törvény módosításával kapcsolatban jogi oldalról megközelítve folytatunk.
Hogy megoldás van erre és ehhez kormányzati segítség szükséges, azzal kapcsolatban hadd utaljak újra Juhász Istvánra és a Hajdúszováti Szövetkezeti Holdingra. Azért nem a Csopaktájára, mert sok képviselőnek tele van a hócipője ezzel az átalakult vállalkozással. De Hajdúszovátiról elmondanám, mert példaértékűnek tartom, ahogy ott a kívülállók és a nyugdíjasok ügyét kezelték. Mi történt ott? Először is jogutód nélkül megszűnt a termelőszövetkezet, ehhez kellett a kreativitás a szövetkezet vezetőjétől. Utána újraalakultak a következő héten holdinggá. Mindenkit, aki kívülálló volt, bevettek aktív tagnak, aki be akart szállni a holding szövetkezetbe. Be is szálltak egyébként érdekes módon száz százalékban, és most valódi olyan szavazati joggal rendelkező tulajdonosok, akik a szövetkezeti holding különböző vállalkozásainak menedzselésébe, stratégiaépítésébe bizony szavazati joggal beleszólhatnak.
Tehát volt erre megoldás, annak ellenére, hogy nagyon sokaktól azt a vádat kapta a korábbi kormány, hogy szándékosan szétverte ezen termelőszövetkezeteket és lehetetlenné tette a jövőjüket. Hadd mondjam el, hogy ez a hajdúszováti szövetkezet azon ritka szövetkezetek közé tartozik, amelyiknek egy fillér vagyonvesztése nincs mind a mai napig, osztalékfizető képességgel bír 1994-ben is és az aktív, a nyugdíjas és kívülálló, ma már aktív valódi tulajdonosoknak egyaránt hasonló mértékű osztalékot tud fizetni és a szövetkezet emellett nagyon komoly fejlesztéseket is meg tudott valósítani.
Azt hiszem, hogy rajtuk kívül jó pár ilyen szövetkezet van, amely példaként felhozható. Tehát a szétverésnek nevezett akció nagyon egyoldalú megközelítés, aki tehetségtelen volt, az szétverésnek találta, aki talán a nehéz helyzethez igazodva kreatív gondolkozású vezető volt, az bizony ilyen megoldásokat tudott találni a szövetkezet tulajdonosai és a dolgozói számára. Hozzáteszem, több száz ilyen termelőszövetkezet van, amelyik így alakult át, tehát nem egy egyedi jelenségről van szó, amely véletlenül van, akinek sikerült, hanem mindazon termelőszövetkezeti menedzsmentnek, ahol valóban kreatív, hozzáértő menedzsment ült a helyén.
Tehát azt hiszem, hogy a jövőben ezt a folyamatot talán ilyen példamutatóan, ahogy Hajdúszováton tették, támogatnia kell a kormánynak, adókedvezményeket hosszabb távra fönn kell tartani, pontosan a tulajdonosi koncentráció érdekében.
(16.20)
Azt hiszem, hogy ez az adókedvezmény a legolcsóbb az állam számára a támogatás oldaláról, tehát mindenképpen lépni kellene ebben az irányban. Ehhez azt hiszem, hogy kedvezményes kamatozású, hosszú lejáratú üzletrész-, értékpapír-vásárlásra szolgáló hitelkonstrukció működtetése mielőbb elkerülhetetlenné válik. Ha most tettük volna meg, akkor is elkéstünk volna már vele.
Én azt hiszem, hogy erre kell a szövetkezetek és a termelőszövetkezetek jövőjével kapcsolatban elsősorban gondolni. Azt azért mondanám, mert ez a vád is fölmerül, hogy a magyar parlament foglalkozik ennyit ezzel a kérdéssel, és hát itt történt a nagy szétverés. Készítettem egy tanulmányt 11 közép- és kelet-európai ország mezőgazdaságának tulajdonosi átalakulásáról. Mind a 11-ben kivétel nélkül a termelőszövetkezetek átalakulására kötelező törvényt hoztak. A vagyonnevesítés nemcsak Ma-gyarországon történt meg, hanem Litvániában, Csehországban, Szlovákiában, Horvátországban, Bulgáriában, Romániában egyaránt, és például a szomszédos Szlovákiában a vagyon 41 százaléka került külső üzletrész-tulajdonosokhoz. Tehát ott is van egy élő probléma, s hozzáteszem, hogy a földeknek meg több mint 70 százaléka külső tulajdonban, nem a szövetkezet tagjai tulajdonában van. Az átalakulás ettől függetlenül ott is megy, Bulgáriában is megy, Horvátországban is, és azt hiszem, szerencsére Magyarországon is meg tudjuk, és meg tudják találni a termelőszövetkezeti vezetők az átalakulás helyes irányát, ahol megvan a megfelelő készség és kreativitás.
Tehát még egyszer a figyelmet fölhívom: erre a törvényjavaslatra igazából nincsen szükség. Maradhatna nyugodtan az a formája, amely 1994 tavaszán elfogadott. Az az érzésem, megmondom őszintén, hogy ez a módosítás elsősorban azon szövetkezeti vezetők és egyéb érdekcsoportok munkájának az eredménye, és ők kényszerítették ki ennek a törvényjavaslatnak a benyújtását is, akik félnek a versenypiaci megmérettetéstől, akik a múlt rendszerből örökölt gazdasági, társadalmi és helyi politikai pozíciójukat, mondjuk, egy adott településen, vagy régióban, így kívánják tovább néhány évig konzerválni. Én azt hiszem, hogy nem az ő szempontjaik szerint kellene ez ügyben a parlamentnek dönteni, hanem pontosan azon kreatív szövetkezeti vezetők útját és példáját kellene követni, akik törvény nélkül is képesek voltak ezen problémák megoldására, és működőképes egységeket létre tudtak hozni.
A következő nagy vita, amelynek ki kell bontakoznia a részletes vita során, az üzletrészarányos szavazás. Szeretném hangsúlyozni, hogy ilyen óriási vagyonnal rendelkező helyzetben, és mint tudjuk, a mezőgazdaság átlagosnál nagyobb kockázattal bír a befektetések megtérülését illetően, itt az egy tag, egy szavazat elvének fönntartása akkor, amikor gyakorlatilag tőkehasznosításról van szó, teljesen értelmetlen dolog. Én azt hiszem, hogyha nem történik meg e téren a módosítás, és nem lesz lehetőség arra, hogy ott, ahol a kockázati tőke a mezőgazdaságban, vagy az adott termelőszövetkezetben megjelenik, és már egyébként megjelent, és ha azt akarjuk, hogy oda tőkebevonás történjék, tőkeemeléssel tudjon helyzetén javítani az adott, átalakult szövetkezet, akkor az üzletrészarányos szavazásra kell áttérni. Kérdezem én: melyik termelőszövetkezeti vezető fog a saját zsebéből akár csak néhány százezer forintot is invesztálni a termelőszövetkezet közös vagyonába akkor, ha szavazata továbbra is egy marad, és nem beszélek külső befektetőkről, potenciális befektetőkről, akik esetleg több millió forinttal szállnának be egy szövetkezeti vállalkozásba. De biztos, hogyha egy szavazatuk marad ott, és a 20 000 forintos névértékű üzletrésszel rendelkező tagtársuk őt leszavazza, ebből adódóan ilyen invesztíciót nem is fog megvalósítani. Hasonlóan a bankok se nagyon szeretik ezt a fajta társadalmi, tehát szociális formációt, és higgyék el, hogy amikor a mezőgazdaságban egyre-másra szaporodnak a tőkehasznosító társaságok, az egyéni vállalkozások, ahol valódi profitérdekeltség van, azt hiszem, ha a szövetkezet átalakult vállalkozásai nem ezt az irányt követik, akkor ott rövid időn belül csődhelyzet lesz, az életképességük csökkenni fog, versenyképességük romlik, és ennek az lesz az eredménye, hogy akármilyen jogi formulát is találunk, maguktól ezek a termelőszövetkezetek csődbe fognak menni.
Tehát ezért én mindenképpen javaslom, hogy az üzletrészarányos szavazásnak, ami a kockázati befektetésekkel kapcsolatos szövetkezeti vállalkozásokra vonatkozik, mindenképp helye van, és ez egyébként nem sérti a szövetkezés elveit, mert rögtön hozzáteszem, nehogy azt higgyük, hogy, mondjuk egy 3000 hektáron vagy 4000 hektáron gazdálkodó, talán 200-300 millió forint üzleti vagyonnal rendelkező termelőszövetkezet nagynak számít. Az ugyanolyan kicsi. És ha egyedül lép föl feldolgozó vállalatokkal, multinacionálisakkal vagy nagykereskedő cégekkel szemben, akkor az ereje nem sokkal több, mint egy egyéni gazdáé, akinek esetleg 20-30 hektáros birtoka van.
Tehát a termelőszövetkezeteknek paradox módon további jelentős koncentrációra van szükségük, szövetkezetek közötti szövetségeket, üzleti szövetségeket létre kell hozni, hogy meglegyen az az erő, amivel egyenrangú társai, üzleti partnerei lehetnek mondjuk egy Cereolnak vagy egy Aminumnak, vagy éppen más olyan, magyar tulajdonban lévő felvásárló vállalatnak, gabonaforgalmi cégnek vagy nagykereskedő cégnek.
Tehát itt az átalakulásnak egy ilyen továbbvitele szükséges, és azt hiszem, hogy senki nem a szétverésre gondol, amikor azt mondja, hogy az igazi megoldás az, hogyha maga a termelés egyre jobban individualizálódik, tőkehasznosítás-centrikussá válik. Az lehet természetesen kft. is, tehát lehet nagyüzemi módon is tenni. Lehet betéti társasági formában, vagy éppen egyéni gazdaként, de ugyanakkor a szolgáltatás, a feldolgozóipar, a kereskedelem mint értékesítés nagy szövetkezetek által szervezett formában történik, az adhatja meg azt, hogy erőpozícióba kerülhessenek a más, ezen a területen működő óriási vállalkozásokkal szemben.
Ugyanis nem felejthető az, és itt azoknak a szövetkezeti vezetőknek szeretnék üzenni, akik kicsit talán görcsösen ragaszkodnak a termelő típusú szövetkezethez, hogy vegyék észre: a 100 forint, vagy 100 egységnyi, a lakosság által kiadott, élelmiszerre költött bevételből a közvetlen mezőgazdasági nyersanyagokra egyre kevesebb jut, Nyugat-Európában már nem több átlagosan, mint 15 százalék, a többi, a 85 százalék a feldolgozóiparban és a kereskedelemben realizálódik. Ezért azt hiszem, hogy a szövetkezeteknek is a feldolgozóiparban és a kereskedelemben kell a tőkét beforgatni, kivonni fokozatosan a termelésből, azt értékesíteni, átadni azoknak, akik ahhoz értenek, és azzal foglalkozzanak, és a befektetéseiket ezen a területen koncentrálva juthatnak abba a pozícióba, amelyben Hollandiában, Dániában egyébként a szövetkezeti szektor az alapanyagtermelő tulajdonosok kezében koncentrálódik.
(16.30)
Ez a folyamat, és mindaz, amit eddig elmondtam, közgazdasági szemléletű, és a kormányzat részéről is ilyen közgazdasági megoldásokat tartalmazó intézkedéscsomagnak a meghozatalát igényli. Ezért az a véleményem, hogy a T/149. számon benyújtott törvényjavaslat, amely az 1992. évi I. törvény módosításával kapcsolatos, nem időszerű a jelen pillanatban, nem ad végleges megoldást, inkább talán csak politikai gyógyír-, revansjellege van. Úgy gondolom ezért, célszerű ezt most visszavonni, és a jövő tavaszra egy ilyen közgazdasági csomaggal párosítva lehetne véglegesen a szövetkezetek ügyét, beleértve a termelőszövetkezeteket is, rendezni. Köszönöm. (Taps.)
