BÁRSONY ANDRÁS
BÁRSONY ANDRÁS
BÁRSONY ANDRÁS (MSZP): Elnök Asszony! Köszönöm a szót! Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! Egyre több boldog képviselő van a parlament soraiban, idézvén egyik nyitó ülésünk tapasztalatát, hogy boldogok azok, akiknek rossz a memóriájuk.
Rátérve mondandóm lényegére: körülbelül a féltávnál tartunk a költségvetés tárgyalásakor, és igazán illene legalábbis végiggondolni mindazt, ami ebben a Házban eddig elhangzott.
Hallottunk kívánságlistát, melynek első helyén a gazdaságélénkítés szerepel, persze meg nem jelölve hozzá, hogy honnan kell megteremteni a forrásait.
Hallottunk itt arról, hogy a jelenlegi megemelkedő mezőgazdasági támogatási rendszerhez képest is mennyivel magasabb támogatást kellene az agrárszférának biztosítani.
Hallottunk itt arról, hogy az egészségügy finanszírozásához milyen forrásokat kellene még előteremteni - hogy honnan, azt persze nem.
Hallottunk arról, hogy az oktatásügyre, a tudományra, a kultúrára és az élet minden területére milyen további forrásokat kellene ebből a költségvetésből biztosítani.
Én nagyon nagy érdeklődéssel néztem végig a már eddig beadott módosító indítványokat. Meg kell jegyeznem, hogy mindehhez a forrásokat valahogy elfelejtették a módosító indítványok beadói megjelölni. Ami nem baj, mert végül is lehet matematikát csinálni, a költségvetési vita egyébként is egy matematikai játék. Tehát akkor játsszunk el azzal a gondolattal, hogy be vannak adva ezek a módosító indítványok, próbáljuk elfogadni. A kassza állása a jelenlegi állapot szerint - körülbelül egy órával ezelőtti adat - mínusz nyolcszáz milliárd.
Gondolom, miután fél távnál vagyunk, lehet még további indítványokat beadni. El lehet jutni egy bizonyos határig, csak úgy gondolom, hogy a dolog innentől kezdve a matematika világából átlép a viccek világába. A viccek világába azért, mert lehet azon vitatkozni, hogy 5,5 vagy 7,5 százalékos hiányt lehet a GDP-hez képest elképzelni, de úgy gondolom, hogy a 10 százalék feletti összeg már nem a költségvetési vita komolyságához illik.
Miről folyik tehát a vita? A vita nem a költségvetésről folyik, legalábbis eddig nem erről folyt döntő többségében, hanem a vita arról folyt, hogy a képviselőtársak egy jelentős része nem hajlandó megbarátkozni a helyzettel. Mert arról vitatkoztunk, miközben nem mondtuk ki, hogy nem fogadják el azt, hogy az ország ilyen nehéz helyzetben van; hogy nem fogadják el azt, hogy az országnak nincsenek forrásai, de hozzárendelnek nem létező bevételekhez óriási kiadási tételeket. Mert a vita arról szól, ami az egyik interpellációban látszólag nem a költségvetési vita keretében, de a pénzügyminiszternek címzett módon elhangzott, hogy vajon miért kell az államnak az ÁV Rt. nem létező bevételeit pótlandó hiteleket felvenni. Erről szól a vita.
Arról szól a vita, hogy 1994 végén, ha nem lett volna pótköltségvetés, besokallt volna az államháztartás, az az államháztartás, amelynek a reformját sikerült négy évvel elodázni. Bár nagy tervek voltak rá, valójában olyan kiadási struktúrában gondolkozik ma is az államháztartás - kényszerűségből, mert egy államháztartási reform nem két hónap alatt még csak meg sem tervezhető, nemhogy végrehajtható -, mint amilyen volt az elmúlt négy évben, és egy kicsit olyan, mint amilyen volt korábban is.
Nem történt tehát meg az államháztartási reform; nem történt meg az egész államháztartásból finanszírozott terület átvilágítása. Ha valakik ezt a száz napot alig túlélt kormányon kérik számon, azok úgy gondolom, legfeljebb a kormánypárti képviselők lehetnek, nem az ellenzékiek, mert nekik négy év alatt a saját kormányuktól kellett volna ezt számon kérni.
Meg kell mondjam, hogy az ellenzéki oldalról elhangzott felszólalások döntő többsége mintha rosszkor hangzana el. Sokkal jobban tetszett volna ez a felszólalás - mondjuk - egy-két évvel ezelőtt az akkori költségvetés tárgyalásakor és nyilvánvalóan a most ellenzéki padsorokban ülő képviselőknek az akkor hozzájuk közelálló kormányzat sokkal szimpatikusabb válaszokat adott volna, mint amilyeneket kénytelenek vagyunk most mi adni. Főleg rosszul hangzik ezeknek a felvetéseknek a döntő többsége akkor és onnan, amikor ezt olyanok mondják, akik az előző kormányban aktívan részt vettek és tehettek volna azért, hogy ez a költségvetési struktúra megváltozzék.
Nem hitelesek tehát ezek az aggodalmak, nemcsak azért, mert nem jelölik meg, hogy honnan kellene forrásokat biztosítani a felvázolt kiadásokhoz - nevezhetnénk ezt demagógiának, de ezzel a szóval nem érdemes játszani, hanem azért is, mert azt kérik számon egy száz napot alig megélt kormányon, amit egyébként négy év alatt nem sikerült mégcsak megközelíteni sem.
Van egy másik problémája ennek a költségvetési vitának. Ha elemezzük azt, hogy milyen területen jelenik meg a kiadási igények növekedése. Elsősorban a közalkalmazottakat és köztisztviselőket foglalkoztató területeket érintő vita zajlik, ami mindjárt persze arra is választ ad, hogy hol van a legnagyobb elégedetlenség, ha úgy tetszik, hol morgolódnak a szakszervezetek döntő módon.
(12.00)
(A jegyzői székben Nahimi Pétert dr. Kávássy Sándor váltja fel.)
Arról is szól persze a vita, hogy ugyanebben a környezetben miért alakult ki egy ilyen helyzet. Azért, kedves képviselőtársaim, tisztelt ellenzéki barátaink, mert az állam úgy viselkedett az elmúlt időszakban, ahogy a legrosszabb tulajdonos a magánszférában sem nagyon. Nevezetesen, törvényekkel körülbástyázta az államháztartást. Nevezhetjük ezt adott esetben közalkalmazotti, köztisztviselői törvénynek és egyebeknek, biankó ígéreteket tett, holott tudta, hogy az ígéretek megtételének pillanatában már nincs meg a fedezete a törvények kötelező végrehajtásához szükséges anyagi eszközök tekintetében. Ez pontosan ugyanolyan helyzet, ha úgy tetszik, jogilag majdnem hasonló módon értelmezhető helyzet, mintha egy vállalkozó kollektív szerződést kötne a dolgozóival, és másnap nem tartaná be. Meg kell hogy mondjam, hogy a vállalkozói tisztesség az összes problémájával együtt nagyobb fokú volt, mint az állami tisztesség e tekintetben az elmúlt négy évben. És most be van nyújtva a számla.
És most be van nyújtva a számla. Irreális a bevételi előirányzat, hangzik el a kritika. Rögtön utána még vessző sincs, ugyanakkor növelni kell a kiadásokat. Kérem tisztelettel, akik itt családi költségvetést valaha is ebben a teremben csináltak, márpedig sokan vannak, azok pontosan tudják, hogy ez a két dolog egymást kizárja. Hacsak nem úgy, mint ahogy ezt sikerült az elmúlt időszakban megvalósítani, hogy miközben a vita a felszínen és a tömegkommunikációban leszűkült az államadósság tekintetében a külső államadósság, a devizában mért külső államadósság körüli szóbeli vitákra, aközben a belső, forintban mért államadósság szépen megháromszorozódott. Megháromszorozódott, méghozzá azért, mert olyan hitelkonstrukciók, papírkibocsátások történtek, olyan törvényhozási gyakorlat alakult ki, amely ezeket a forrásokat nem teremtette meg, de mellérendelte a kiadást. Nem kell a vitát föleleveníteni, de csak emlékeztetőképpen: kárpótlási jegy, rossz hitelkonstrukciók a privatizációban és így tovább.
Mi feladatra készültünk, reagálva egy kicsit Pusztai Erzsébet szavaira. Igen, feladatra készültünk. A program is feladatokat határozott meg. De a programban nem volt benne az, ami nap mint nap még most is kiderül a költségvetés tárgyalása időszakában, hogy sajnos, éppen a tavalyi évben elfogadott költségvetés és a jogszabályi és a jogon kívüli kötelezettségvállalások következtében még az utolsó pillanatban is milliárdos tételek hiánya tűnik fel az állami költségvetés végrehajtásának pillanatában.
A program nem stabil, a program mozgó program, mert hozzá kell igazítani az élet valóságához. A felelősség az ránk marad, a végrehajtás felelőssége. Úgy gondolom tehát, hogy egy egyéves költségvetésen a négyéves kormányprogram valamennyi célkitűzését számon kérni jópofa szónoki fogás, de mindenképpen tartalmatlan. Ahhoz persze, hogy megértsük az ez évi költségvetési törvényjavaslat, a jövő évre érvényes költségvetés logikáját, persze túl kéne menni, és egy kicsit meg kéne érteni a számokat is. Például azt is, hogy miközben mindenki arról beszél, hogy milyen hátrány éri a lakosságot, ami természetszerűleg elvileg lehet igaz, aközben elfelejtik megnézni a ma ugyan nem tárgyalandó adótörvényből fakadó adótáblát, amely azt mutatja, hogy mely rétegeket érinti hátrányosan az adórendszer átrendezése és a hozzárendelt költségvetési változtatás. Ha ezt elemeznék, kedves képviselőtársaim, akkor rájönnének, hogy az átlagos keresetű magyar lakosság számára ez a kettő együttesen és összesen még mindig nem negatív szaldós. És ha csak az adótáblát önmagában veszi, messze az átlagkereset fölött, legalábbis 20 százalékkal az átlagkereset fölött is az adótáblának a hatása még nem negatív. Mindez csak a tárgyszerűség kedvéért teendő hozzá.
Végül úgy gondolom, hogy az előttem elhangzott hozzászólásnak volt egy figyelemreméltó momentuma, nevezetesen az autonóm állampolgárokra, az autonóm társadalmi rétegekre való célzás. Igen. És úgy gondolom, hogy teljesen nyilvánvaló a mai költségvetési tárgyalási menettel kapcsolatos közhangulatból az, hogy nem a költségvetés, hanem az államkassza helyzete társadalmi rétegeket igen nehéz helyzetbe hozott. Jelen esetben éppen a költségvetés által finanszírozott területeken dolgozókat. Ez lemérhető. Míg más területeken, akik a vállalkozási szférában dolgoznak, és ne adj'isten!, a korábbi kormány által megtestesített államnál korrektebb vállalkozókkal kerültek szembe, azoknak kevesebb a problémája pillanatnyilag, jóllehet nekik is megvan.
Kedves Képviselőtársaim! Ennek a vitának persze mindenképpen van egy óriási tanulsága, amiben azt hiszem, mindannyian egyetértünk.
Nevezetesen, hogy ennek a költségvetésnek van egy igazán óriási problémája. Ez az óriási problémája pedig az, hogy sajnos, ez a reális költségvetés.
Következésképpen ez az, amit ennek az országnak feltehetően végre kell hajtani és betartani. Lehet rajta módosítani, nyilván belső szerkezetében hozzá lehet nyúlni, de arra az egy kérdésre igazából egyetlen ötlet sem hangzott el, nem azért, mert a képviselőházban helyet foglaló kollégáink talán kevésbé felkészültek volnának a kormány tagjainál, hanem egyszerűen azért, mert a helyzet olyan, hogy a magyar gazdaság jelenlegi helyzetében elrejtett forrásokat, amelyek nagyságrendileg változtatnának a költségvetés pozícióin, nem lehet találni. Következésképpen: igen, ez a költségvetés nem jó. De nem a költségvetés nem jó önmagában, hanem az a gazdasági bázis gyenge, amire költségvetést kell építeni, az ország helyzete nehéz, amiben gazdálkodni az elkövetkezendő évben kell, és igazán nem tudom belátni, hogy miért kéne a kormányzatnak hitegetni, ígéretekkel kifizetni azokat az állampolgárokat és azokat a társadalmi csoportokat, amelyektől egyébként valóban türelmet, egy kis megértést kér azért, hogy a négy évre szóló kormányprogramnak ne csak a nehéz fejezeteit, hanem majdan a könnyebb fejezeteit is végrehajthassa.
Ez a felelősség, úgy gondolom, mind a két oldalon megjelenik időnként a Házban, mind a két oldalon tapasztalható felszólalásokban is benne van, és persze hozzá kell tegyem, hogy ezzel együtt érthető az egyes társadalmi csoportok előtt megjelenő képviselők időnkénti érzelmi alapállása.
Persze azt is meg kell jegyezni, és talán ez volna ennek a gondolatsornak a vége, hogy mindezt valamennyi párt képviselői érzik, hiszen érdemes elemezni például a Fidesz tegnapi felszóla-lássorozatát, amikor igazán megjelenítették ennek a parlamenti vitának minden elemét, kezdve a már sokat idézett Urbán Lászlótól, aki még messzebb ment a költségvetés elméleti megalapozásában, mint maga a pénzügyminiszter, folytatva talán Selmeczi Gabriellával, aki többet akart a költségvetésből kiszakítani, mint amit a Fidesz egész kiadási előirányzata egymagában előírt volna. Ilyen széles a politikai spektrum.
Úgy gondolom, hogy sokszor nem az ellenzék és a kormánypárt, hanem a tehetetlenség, a rossz érzés vitatkozik azokkal az emberekkel, akik úgy gondolják, hogy ezt a tehetetlenséget és a rossz érzést is a tenniakarással kell fölváltani.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps a bal oldalon.)
